Soha nem szerettem a musicaleket, de én is írtam egyet!

  

A 69 éves Mark Knopfler a Local Hero színpadi változatáról, az új lemezét követő turnéról és arról, hogy miért nem áll össze soha többé a Dire Straits!

A British Grove Studio Nyugat-London egy rejtett kis mellékutcájában található, egy átalakított gyermekkönyvtár épületében, amelyet a producer és hangmérnök Glynn Johns a világ egyik legjobb „listenning room”-jának nevez. A stúdió a Dire Straits egykori vezetőjéhez, Mark Knopflerhez tartozik, aki énekes-gitáros- szerzőként négy Grammyt nyert, és több mint 100 millió lemezt értékesített pályafutása során, így joggal engedhet meg magának egy saját stúdiót.

A gitáros most sem tétlenkedik, új szólólemezének épp egy komolyabb turnéja előtt áll, valamint az 1983-as BAFTA-díjnyertes film, a Local Hero színpadi változatának megnyitójára készül, amelynek eredeti filmzenéjéhez – melyet szintén ő írt – legalább 20 vadonatúj szerzeményt komponált. A 69 éves muzsikus az évek során egyre nehezebben tolerálta a showbiznisz marhaságait, ezért feloszlatta a zenekart, mert egyre nagyobb tehernek érezte, és a tavalyi évben határozottan utasította vissza a banda Rock & Roll Hall of Fame-be való felvételét, és erről nem, vagy csak szűkszavúan nyilatkozott a sajtónak.

Ehhez képest, most itt ül, nagypapa-szerelésében, V-nyakú pólóban, farmerben, és meglepően kedvesen fogad – de ő ezen csak mosolyog – „Háromszor is megkérdezted tőlem, hogy vagyok. Talán aggódsz miattam?”  Kis szünet, majd folytatja: „Igazad van, tényleg van ok az aggodalomra. Itt van például ez a turné, ami méretét tekintve nem olyan kicsi és a kihívás, hogy meg tudom-e csinálni – a kérdés izgalmas és motiváló is egyben. Aztán ott az a musical, amit most állítunk színpadra és nem tudom, hogy jól sikerült-e megoldani ezt a feladatot. Szóval, tényleg nagyon kell aggódni értem.”

„A musical írása számomra egy teljesen új dolog volt. Nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Egyáltalán – semmit nem tudtam erről a műfajról, hiszen soha nem szerettem és soha nem is akartam ilyeneket írni.

Még mindig hallani enyhe newcastle-i akcentusának „mormogását”, hiszen Geordie-nak tartja magát, mint tanítóként dolgozó édesanyja (édesapja magyar származású építész). Életének első hét évét Glasgow-ben töltötte, nem is olyan túl messze a nyugati parttól, ahol a Local Hero játszódik. De talán van más oka is, amiért ennyire ragaszkodik a filmhez.

„Szeretem ezt a filmet, nagyon közel állok hozzá. Még most, amikor az olvasópróbán a színészek összeolvasták a szöveget – érzelmileg újból felkavart egy kicsit.” A zene most összehoz Északkelettel is; a „Going Home Wild Theme” riffjei mindig felcsendülnek a Newcastle United otthoni meccsei előtt.

A Bill Forsyth-rendezte film főszereplője Peter Riegert, vagyis Mac egy amerikai olajtársaság alkalmazottja, akit elküldenek a skóciai Ferness egy nemlétező kis falujába. Mac excentrikus főnöke Felix (Burt Lancester) minden áron meg akarja vásárolni a helyiek földjét, hogy ott egy új olajfinomítót építsen, de Mac végül nem teljesíti a küldetést, mert halálosan beleszeret a tájba.

Nem különös, hogy újra megidézzük az 1983-as karaktereket? Knopfler csak bólint egyet:

„Nem, hiszen még új dalokat is írtunk számukra. Remélem, hogy Bill (Forsyth) és David (Greig) forgatókönyve, illetve a zene visszaadja majd a film keserédes hangulatát.”

A kelta-blues némi önelemzésre is lehetőséget nyújt – lágy gitárfutamok, szomorkás billentyűsök és füstös szaxofon. Knopfler zenéje mindig is alkalmas volt a képi megjelenítésre – a Brothers In Arms egyszer a West Wing (nálunk az Elnök emberei c. sorozat) egyik jelenetét kísérte végig. Knopfler hamar átlátta, hogy ez nem csak arról szól, hogy felvesznek egy filmet, vagy színpadra állítanak egy darabot, hiszen mindegyik önálló egység. A zenének is fel kell idéznie a történéseket, de más módon, mint ahogyan a kamera mutatná. Ekkor a dallamoknak talán több feladat is jut, ahogy elénk tárják Ferness gyönyörű tengerpartját – amely a színpadon nem annyira megvalósítható.

A történetnek van valódi folytatása is – a tavalyi évben egy pimasz amerikai földet vásárolt Skóciában, amiről Knopfler próbál semlegesen nyilatkozni: 

„Rendkívül kényes téma. Távol álljon tőlem, hogy bárkit is az alapján ítéljek meg, hogy Donald Trump amerikai elnök dollárjait elfogadva hozzájárult ahhoz, hogy Aberdeenshire-ben golfpályát építsenek neki. A filmben – ha visszaemlékszünk – Mac ajánlatát sok falusi elfogadta. A ’80-as években a nyugat-skóciai lakosoknak két vagy három állása is volt azért, hogy valamiből legyen egy kis pénzük – gazdálkodtak, halásztak és ha még ezen kívül valakinek más lehetősége is akadt, akkor ő volt az abszolút győztes. Ezért, ha bárki golfklubot akar azon a vidéken létrehozni, nem lehet elítélni a helyieket azért, hogy így még munkához is jutnak – függetlenül attól, hogyan vélekedsz egyes személyekkel kapcsolatban.”

Éveken keresztül hétköznapi emberekről írt dalokat a Dire Straits Money For Nothing káromkodó bolti eladójától kezdve egészen az új szólólemez  (Down The Road Wherever) egyik dala, a My Bacon Roll nyugdíjasáig, aki egy kis lepukkant kávézóban filozofál a felgyorsult életvitel kuszaságairól. Talán azért is vonzódott mindig a kékgallérosokhoz, mert egy rövid ideig ő maga is közéjük tartozott, egy építkezésen kétkezi munkát végzett. (Megjegyzés: A munkaszociológiában (főleg az angolszász szakirodalomban) bevett fogalom a "pink collar work" (rózsaszín galléros munka) (Hunter College Woman's Studies Collective 1983). Ez azokat a munkákat takarja, ahol a nők vannak többségben. A fogalom a kékgalléros és fehérgalléros munka analógiája alapján született meg. Leegyszerűsítve a kékgalléros munka a fizikai munkaköröket jelenti, melyet elsősorban a munkások végeznek (szak-, betanított- és segédmunkások), míg a fehérgalléros munka a szellemi munkaköröket jelenti, melyet elsősorban a középosztály tagjai töltenek be.)

„Ha először rakodtál ki teherautót, biztos lehettél benne, hogy pont onnan tűnik majd el valami. És ez mindenhol így ment. Persze, amikor milliomos vagy, az egészen más világ – nem pakolsz teherautókat többé, nincsenek főnökeid, nem kell korán kelned - és ennek nagyon örülsz. De ezek a régi, múltbéli események sokszor felbukkannak a jelenben. Salman Rushdie szerint az író legfontosabb kvalitása a jó memória – szerintem ez a dalszerzőkre is vonatkozhat. Ha ráadásul még apa is vagy, akkor másképpen tekintesz vissza a múltba. Ha valamit régóta mélyre temettél és azt nem akarod felidézni, néha éppen a gyerekeid által villan fel hirtelen a szemed előtt.”

Knopfler felidézi életének azt a korszakát, amikor újságíróként dolgozott. A szakmát Philip Websterrel együtt tanulta, aki később a The Times politikai szerkesztője lett, de a barátságuk később is megmaradt. Miután Knopfler Websterrel együtt elvégezte a képzést, a Yorkshire Evening Post riportereként dolgozott, majd ezt követően egy darabig tanárkodott.

„Már több mint három éve dolgoztam így, de ebben az időszakban nem volt más lehetőségem, mert a dalok egyre csak torlódtak, gyűltek, és ez a kettős megfelelés nyomasztó volt számomra. Imádom a dalszerzést, de ugyanakkor zenészként korlátokat állít elém. Míg mások csak gitározni tanulnak és így haladnak előre., dalokat írni másfajta kihívás. Hiába mondják azt, hogy a világ legjobb gitárosai közé tartozom, a zenekaromban mégis én vagyok a leggyengébb láncszem. Hát persze, mert én nemcsak egy fizetett zenész vagyok, aki a családja megélhetéséért bárkinek bármit eljátszik.”

A gitáros szívesen beszélt a dalaiban előforduló „okostóni”-karakterekről. A „Money For Nothing”-ot sokan kritizálták a szövege miatt, a kanadai rádió állomásokon tiltólistára is került a „faggot” (buzi) kifejezés miatt, holott csak arról volt szó, hogy egy fafejű áruházi eladó a maga korlátolt módján kritizálta a hírességeket. „Egyszerűen csak megpróbáltam visszaadni azt a stílust, ahogyan ez az alak – szerintem teljesen idióta módon - megnyilvánult. Bár az tény, hogy ha ma írnám meg, valami teljesen más, nem megkülönböztető kifejezést használnék. És amikor koncerteken játsszuk, akkor meg más szavakkal helyettesítjük.”

Szintén kényes témát érintünk – Dire Straits: Amikor a Daviddel alapított banda az évek során mind jobban kinőtte magát, egyre kevésbé érdekelte Knopflert. 

„Szerintem te is így döntöttél volna. Van egy optimális keret, amit ha túllépsz, attól kezdve már minden csak az üzletről szól. És mindez szinte automatikusan zajlott le anélkül, hogy nekem bármilyen ráhatásom lett volna. Amikor egy napig épült a színpad, annyian építették, hogy a nevüket sem tudtam. Majd egy röpke hezitálás után 1995-ben végleg befejeztem a zenekarral – és hiába teszed fel a következő kérdést, hogy tervezem-e a Dire Straits feltámasztását – a válaszom nemleges. Tisztában vagyok vele, hogy óriási üzlet lenne, de pont ez az egyik ok, amiért nem akarom.

Bár a dalok nem halványodtak el. Ellenkezőleg, a fiatalabb generáció is felfedezte magának a Dire Straits néhol melankolikus, néha keményebb dallamait. 

„Ez jó érzés. Amikor a srácok elérik a „veszélyes” életkort – a 14-18. évüket -,

akkor a legfogékonyabbak, bármilyen hatás érik őket. Ha egy bizonyos korban a Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick & Tich-et hallgattad, akkor nekik mindig lesz helyük valahol a lelkedben, de persze, a sorrend és a minőség mindig változhat – erre nincs biztos recept.

Zenei ízlését édesanyja formálta, aki sokat énekelt neki régi skót népdalokat, táncdalokat, blues-t, amikor még karon ülő, padlón mászkáló kisfiú volt. „Talán már akkor tudtam, hogy megtalálom azt a helyet, ahol a Delta találkozik a Mississippivel. Ez lehet a transzatlantik-blues lényege – persze, ha van ilyen."

Knopfler az interjú végéhez közeledve úgy vezet végig a stúdióban, akár egy kertész, aki kertjének legszebb növényeit mutogatja. Elmondta, hogy legutóbbi „ügyfele” a Who zenekar volt, valamint a közelgő Disney-produkció, az Aladdin zenéjét is itt rögzítik majd. A helyiségek berendezése vegyes – a régi-újból csak a legjobbat-filozófiát követve – békebeli és a legmodernebb hangtechnikai eszközök gyűjteménye.

„A gyerekkort talán a szivacshoz hasonlítanám – hiszen akkor vagy a legfogékonyabb, mindent akkor szívsz magadba. Ma is sokan kérdezik, hogyan írok ilyen dalokat, honnan veszem az ötleteket, mert úgy hangzik, mintha száz évvel ezelőtt írták volna. De nincs ebben semmi különös, mert ez nem olyan, mint egy idegen nyelv. A gyerekkorban hallott és tanult népdalok a lelkedben – még ha csak foszlányokban is – ott vannak, csak fel kell idézni őket.

forrás:

https://www.thetimes.co.uk/article/mark-knopfler-ive-never-liked-musicals-so-i-wrote-one-vxxwnjfqf?shareToken=0a7099a9ebe53919e91281cf97ef1d40&fbclid=IwAR0Yjj_ZJh3rkgRILS-B_BalPUNnh-zVY4DNlFGfOW_81upSj4wiCxCvtP0