2019
márciusa – valószínűleg már minden Mark Knopfler-rajongó elkezdte azt a
bizonyos centit tépkedni, hogy elérkezzen július 9., a gitáros budapesti
koncertjének napja, amikor a hazai közönség élőben is meghallgathatja új
lemezének anyagát (és persze azokat a bizonyos régi kedvenceket is.)
Arra
már kitértünk korábban, hogy Mark Knopfler teljes zenei életműve az utazáshoz,
az állandó útközbeniséghez köthető – főleg a szólókarrierjét illetően, hiszen ő
maga fogalmazta meg a transzatlantik blues lényegét, az észak-angol, kelta-skót,
valamint az amerikai folk-zene stílusjegyeinek ötvözetét, amelynek mentén az utóbbi
szólólemezei megszülettek.
De
mi a helyzet a Dire Straits korszak dalaival? A közelmúltban készült
Knopfler-interjúkból erre nem derült fény, a gitáros csak érintőlegesen,
mondhatni „óvatosan” beszélt a zenekarral töltött időről és inkább csak saját
életének egy-egy konkrét helyhez kötött emlékeit idézi fel. Ezért érdemes összegyűjteni
azokat a Dire Straits-dalokat, amelyek születéséhez az utazás, vagy konkrét
helyszín szolgáltatott élményeket.
Nem
lesz nehéz dolgunk, hiszen a debütáló lemez, a „Dire Straits” szinte
minden dalának (Down To The Waterline, Southbound
Again, Sultans of Swing, In The Gallery, Wild West End,) a
színtere Newcastle, és főként London.
Az
„Eastbound
Train” ismeretlen hősnője
ugyanazon a metróvonalon utazott Knopflerrel – több alkalommal is. A gitáros a ’70-es
évek végén a Laughton College-ban tanárkodott, és Buckhurst Hillen, albérletben
élt, míg testvére, John Illsleyvel együtt - szintén tanácsi lakásban - Deptfordban
lakott. Így nyilvánvaló volt, hogy a zenekari próbák miatt Knopfler naponta
ingázott a keleti vonalon, a New Cross állomást érintve, majd a
District-vonalon, (Whitechapel) keresztül egy harmadik átszállással (Mile End)
jutott el Buckhurst Hillig. Itt, ezen az utolsó szakaszon látta a fiatal nőt,
aki mindig ugyanabba a kocsiba, vagy a mögötte lévőbe szállt be. Ennyi a
sztori, semmi különös – talán ezért sem került fel egyik nagylemezre
sem.
A
második album, a „Communiqué” elénk tárja a Notting Hill-városrészben található Portobello
Road piacának színes kavalkádját. Knopfler korai dalait főként Londonba
költözése ihlette, így a „Portobello Belle” ír reagge stílusával,
majd’ ötperces időtartamával méltó folytatása lehet a „Wild West End”-nek és a „Lions”-nak - saját élményeit megénekelve, de ugyanakkor egy
nő szemszögéből próbálja visszaadni a londoni
utcák történéseit.
A
„Single-Handed
Sailor” Sir Francis Chichesternek
(1901-1972) állít emléket, akinek legnagyobb teljesítménye azt volt, hogy
félkézzel hajózta körbe a világot, nyugat-keleti irányba. 1966. augusztus 27-én
indult Plymouth kikötőjéből, és ide is tért vissza, 1967. május 28-án. Halála
után a Gipsy Moth IV nevű hajóját
kiállították Greenwhich-ben, a Cutty Sark
mellett horgonyozták le, mely utóbbi a világ leghíresebb teaszállító hajója
volt, a brit kereskedelmi tengerhajózás jelképe – ma múzeumként látogatható a
greenwich-i szárazdokkban. A zenekar legelső próbáit Greenwich-ben tartotta, és talán ez a két
csodás hajó (is) adhatta az ötletet a dalhoz.
„Tunnel
of Love” a harmadik lemez, a „Making Movies” nyitódala,
amelynek eseményei az észak-angliai Whitley Bay-i „Spanish City” nevű vásári vidámpark
forgatagában történnek. Knopler Newcastle-Upon-Tyne-ban élt, amely kb. 10 mérföldre
esik ettől a helytől, és a gitáros egyik emléke ezzel kapcsolatban, hogy itt
hallott először túl hangos rock&roll-t. A vidámpark már réges-rég bezárt,
de a „Tunnel of Love” – mintegy nem
hivatalos himnuszaként – tovább él.
„Telegraph
Road” a „Love Over Gold” nyitánya, egy közel
70 mérföldes, észak-déli átjáró az USA Michigan államában. A zenekar éppen itt utazott végig, Knopfler a
turnébusz elején ült, és a norvég Nobel-díjas Knut Hamsun Az anyagföld kincse című könyvét olvasta.
Az
utazás, illetve az olvasottak élményeiből született meg talán a legzseniálisabb
Dire Straits-dal, amelyben egyik oldalon ott van az emberi civilizáció, az ipari-gazdasági
fejlődés metaforája – legfőképpen Amerika vonatkozásában - a másik oldalon
pedig egyetlen ember álmainak összeomlása a fejlődés hanyatlása miatt
bekövetkezett munkanélküliség következtében.
És
most megállunk egy perce – visszakanyarodunk a jelenbe. Az új lemez, a „Down
The Road Wherever” megjelenése kapcsán Mark Knopfler szinte minden
nyilatkozatát áthatja az a boldog és izgatott várakozás, ahogy a turnét és a
fellépéseket várja. Nos, ez nem volt
jellemző rá a ’80-as évek közepén, amikor kifejezetten fárasztónak és
unalmasnak tartotta a turnézást, és erről dalt is írt, „So far away” címmel, amelyben szinte panaszkodik arra
a csavargó életmódra, amely hosszú időre elválasztja a szeretteitől. Annak
ellenére, hogy valóban állandóan úton volt a zenekarral (a „Brothers
In Arms” felvételei Montserraton készültek) nem önéletrajzi ihletésű,
mert egy, a BBC-nek adott interjúban elmondta, hogy a „so far away” bárkit
érinthet – utazók, közlekedési és légi társaságok alkalmazottai, családjuktól
távol dolgozók - , vagy egyéb, más helyzetre is ráhúzható. És a telefonos
kapcsolattartás egy idő után már fárasztó is lehet, mert nem lehet mindig
mindenről hosszasan beszélni.
A „so far away”-érzést az
eltelt 34 év és a különböző zenei stílusokból született új lemeze felülírta, így
Knopfler teljesen új zenei anyaggal, a már jól bevált kísérőzenészeivel újból
rálépett az el nem fogyó utakra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése