Mark Knopfler nem sok időt tölt a múltbeli eseményekkel, mert az előtte álló teendők legalább olyan jelentőséggel bírnak, mint az elmúlt 40 év történései, de a beleegyezésével összeszedtük zenei pályafutásának 20 legfontosabb állomását, az elmúlt két évtizedben adott interjúi alapján.
Lemezek:
„Tinédzserként főként az Everly
Brothers és Ricky Nelson lemezeiért rajongtam, közülük is, ami nagyon
megfogott, Nelson 1959-es slágere, a „Just A Little Too Much” volt, ami James
Burton előadásában igazán különlegesnek hatott.
Gitárok iránti érdeklődés:
„Ismertem a Fender katalógust elejétől a végéig, a
papír szemcsés tapintását, az illatát is imádtam, és annyira szerettem volna
egy olyan gitárt. Az iskolában sokszor kerültem bajba, hogy az óra
végén fémes zajokat és a „Lehetetlen küldetés”-féle hangokat produkáltam a
padomon.”
Az első gitár: Höfner V2:
„Sikerült apámat meggyőzni, hogy vegye meg, s ezért mindig
hálás voltam neki – 50 font ugyanis nagy anyagi terhet jelentett számára, és
mivel tudtam, hogy ebből erősítőre már nem telne, ezért a barátaim akusztikus
gitárjait kértem kölcsön rendszeresen, amelyek időnként meglehetősen rosszul
szóltak, viszont megtanultam rajtuk játszani.”
Zenetanulás:
„Akusztikus gitáron ujjal, elektromos gitáron pengetővel
tanultam játszani, de ez a két stílus az első néhány évben nem mindig vitt jó
irányba, legalábbis később azt tapasztaltam, hogy ezt a gitároktatók sem tolerálták.”
A folkzene szeretete:
„A folk volt az első olyan terület, ahol kipróbálhattam
magam, már csak azért is, mert itt nem számított, hogy nincs erősítőm. A népzene iránti vonzódásom
sosem szűnt meg. A nővérem egyszer Bob Dylan első lemezével jött haza, amikor
11 vagy 12 éves lehettem, és rögtön beleszerettem. Néha még ma is előveszem … „
Folkduó az osztálytárssal (Sue Hercombe):
„Számomra a kísérletezés időszaka volt, sok tapasztalattal,
ahogyan eljutottam egy kis iskolai folkduóból egy komplett zenekarba. Egyre
nagyobb dolgokba fogsz, de egy idő után valahol ezek a múltbéli történések
visszaköszönnek – mint egy körforgás. Valahogy nem szeretem az állandósult,
merev dolgokat.”
Az első koncert (nézőként):
„A Newcastle-i Városháza, ahová kölyökként sokat jártam,
életem első koncertlátogatásai is ide köthetők (és persze ekkor döntöttem el,
hogy én is ezzel akarok foglalkozni) – a legelső bulim Joe Brown volt (brit
énekes-gitáros aki nem tévesztendő össze az azonos nevet viselő hegymászóval.)”.
A National Steel Guitar:
„Az első ilyen hangszerrel akkor találkoztam, amikor Leeds-be
költöztem, Steve Phillipsnek volt egy Duolian típusú, ami kissé felújításra szorult, de amikor kipofozta, megvettem tőle – szerintem mindenki ismeri a „pálmafás” gitárt,
ha máshonnan nem, akkor a „Brothers In Arms” borítójáról – a koncerteken ezen
játszom többek között a „Romeo and Juliet”-et.”
Az első amerikai utazás:
„1976-ban történt. Greyhound busszal mentem, egyetlen
hátizsákkal. Nagyon izgatottan készültem
az útra, főleg a zene érdekelt leginkább, különös tekintettel a blues-ra, mert
arra voltam a legfogékonyabb, de igyekeztem magam beleásni az amerikai folkba
is, (persze, az ír és skót népzenével jobban képben voltam, ahogyan azzal is,
hogy az amerikai folkdalok egy része az óhazából származik.) Ez a kontinentális
kölcsönhatás nagyon inspirált, az első dalaim születése során
megpróbáltam ezeket a párhuzamokat is valamennyire érzékeltetni.”
Saját élményekből született dalok:
"Egyik ilyen dal a
„Southbound Again” – egyrészt egy mitikus utazás Északról, a Delta felé,
másrészt pedig a saját utam Newcastle-ből Londonba – fiatalkoromban rengeteget
stoppoltam, és csak néha volt pénzem vonatjegyre – akkor viszont egész úton az
ablakon bámultam kifelé, a Tyne-t csodálva – de a hazatérés kellemes érzése
mindig ugyanaz marad. Ha más nem is, de egy Geordie valóban tudja, hogy miről beszélek."
A Dire Straits sikereinek árnyoldala:
„Visszagondolva a 250 koncertes turné napjaira, bármit is
csináltunk, igazából csak rohantunk. És aztán eljött a pillanat, hogy megállj,
kicsit magadra figyelj és döntsd el, hogy mit választasz: az állandó rohanást,
vagy a kiegyensúlyozottabb életmódot. Azzal, hogy én az utóbbit választottam, bizonyosan nem hoztam rossz döntést.”
Intimebb munkamódszer:
„A ’80-as évek közepén már azt éreztem, hogy minden (a
showbiznisz) túl nő rajtam, és valami mást szerettem volna, amire van ráhatásom
bizonyos szinten. Ezzel nem azt mondom, hogy nem éreztem magam a helyemen,
hanem inkább csak másfajta (élet)módot szerettem volna. Szerzőként és
gitárosként is fejlődni akartam, változni, hogy egy másik helyzetbe kerüljek,
de nem a „csak egy pasas gitárral” – kategóriába. S ez a változás mindennek a
lényege, amitől nem akarok túl messzire kerülni.”
Saját stúdió – British Grove:
„Otthon dolgozni nehéz, főleg éjszakánként. A stúdió nem
nagyobb egy kis ház hálószobájánál, de csak akkor tudsz felvételt rögzíteni, ha
tökéletes a csend – a szomszédok sem zavarnak, nem jön repülőgép, stb. Ekkor
döntöttem el, hogy saját stúdióm lesz, amely jelentősen megkönnyíti a munkát
minden tekintetben.”
Emmylou Harris és az „All The Roadrunning”:
„A közös munka nagyon kellemes volt elejétől a végéig – csak
kár, hogy véget ért. Emmyvel ugyanúgy kezdődött, mint a The Notting Hillbillies-szel
– csak egy-két fellépés, semmilyen közös lemezt nem terveztünk, de a közös koncertek annyira jól sikerültek, hogy aztán mégis
belevágtunk.”
Turnék:
„Amikor felveszünk egy új lemezt, elindulunk és előadjuk
élőben is. Mások talán nem így tesznek de nálam ez mindig is így működött. Nagyszerű érzés
Európa-szerte fellépni, főleg új helyeken, de az is remek érzés, ha oda térsz
vissza, ahol már jártál - vagy ahol esetleg már éltél."
Dire Straits dalok a koncerteken:
„A közönség mindig szeretné, ha játszanánk bizonyos dalokat.
A koncertek anyagát előre összeállítom, és az idő is meghatározó tényező – de
egy fellépés ünnep is egyben- kellemes időtöltés a közönséggel. Mindig is
élveztem a dalírást, a felvételeket, és a fellépéseket. Ezért a
„Romeo and Juliet” és a „Brothers In Arms” általában mindig felcsendül, mert ezek nekem
is sokat jelentenek, akárcsak a közönségnek.”
Dalszerző, vagy gitáros?
„Sokan hiszik, hogy a dalírás kötelesség – de ha valaki
festő vagy költő – ez ugyanaz a kategória. A gitározás ösztönzőleg hatott,
segített eldönteni, hogy mivel is akarok foglalkozni – ráébresztett, hogy
dalokat akarok írni. Jó, ha az ösztöneidre hallgatsz – mert így hamarabb
rájössz, mi tehetsz, és mit kell tenned.”
Inspiráció:
„Olyan eseményekről, dolgokról írnék, illetve írok most is,
amik fiatalabb éveimben, vagy a gyerekkoromban összetörték a szívem. Végül is, mindig
hasonlókról írok – hétköznapi emberek kisebb-nagyobb problémáiról, amiket néha
nem könnyű dalba foglalni – így csak hálás lehetek, hogy nekem sikerül.”
Való életből vett pillanatok:
„Egyes esetekben az adott körülmények határozzák meg a dalod
végkimenetét – van ugyan ötleted, de nem tudod végig vinni - és ebben a helyzetben tehetetlen vagy. Ha most
látnám a Szving Szultánjait abban a deptfordi kocsmában – mennék és újból dalt
írnék róluk.”
Zeneszeretet –
elhivatottság:
„Világéletemben dalokat írtam, lemezeket készítettem – nagyon
szeretem csinálni. Ha csak egy jó szóért is – már megérte ezzel foglalkozni –
és ez mindennél felemelőbb érzés.”
Szerző: Paul Sexton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése