Mark Knopfler és egy másfajta populizmus

A legendás gitáros-dalszerző múltja, jelene … és a nashville-i Ryman Auditoriumban tartandó koncertet megelőző percei

Senki nem vádolhatja Mark Knopflert, hogy punk lenne. Noha a Dire Straits egykori alapítója ugyanabban a nélkülözéssel telt brit posztháborús időszakban nőtt fel, mint a punk úttörői, ugyanúgy ismerte az élelmiszerjegyet, és megélte azokat a társadalmi változásokat, amelyek termékeny talajt jelentettek a műfaj számára – ő mégis elkerülte a kortársai által megütött erős politikai felhangokat.

Minden bizonnyal túlságosan jó szándékú is, aki Newcasctle nehézkes légkörében nőtt fel, egy elveihez őszintén ragaszkodó antifasiszta értelmiségi fiaként, aki akkor menekült el Magyarországról, amikor az a nácik bábállamává vált.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Knopfler nem populista, mivel dalainak szereplői minden bizonnyal a munkásosztály alsóbb rétegeit képviselik, de mégsem a punk nihilistái, és nem is a Bruce Springsteen dalait népszerűsítő elkeseredett, elesett emberek. Csak egy tettre kész, mindenre elszánt figurák kis csoportja, egyfajta szereplőgárda, akiket Mark Knopfler toborzott, és akik mindenkinél jobban kötődnek a hétköznapi emberekhez. Ez utóbbi lehet a magyarázata annak (is), hogy a Dire Straits miért tudott eladni világszerte több mint 100 millió lemezt.

Vegyük példának a „Sultans of Swing”-et; hősei nem a sarokban ücsörgő, barna gatyát, magas talpú cipőt viselő, részegen ordítozó fiatalok, hiszen ahogy ismeretes, ők magasról letojták a leharcolt jazz-combót. Ha ezt a sztorit a The Damned nevű punk formáció adta volna elő, ők bizonyára elpáholták volna a szegény Szultánokat, majd ordítozva zúzták volna szét a rendszert, amely megengedi ezeknek a fiataloknak, hogy első osztályú ruhákat, cipőket vásároljanak maguknak. Ehelyett viszont a mi igazi hősünk a csendesen elégedett Harry, aki napközben egyszerű melós, de ezt egyáltalán nem bánja, ha esténként bárhol zenélhet.

Aztán ott vannak a tartós fogyasztási cikkek szállításával foglalkozó munkások a „Money For Nothing” című dalban.  Bugrisaink tudomásul veszik, hogy a rocksztárok egyáltalán nem ostobák, szép pénzt húznak a kevés munkával járó, csekély művészi értékkel bíró alkotásokért – „What’s that? Hawaiian noises”… de erre a látszólagos igazságtalanságra mégis úgy reagálnak, hogy inkább visszatérnek a saját munkájukhoz.

Szociológus-tanoncoknak a napi terepgyakorlat helyett feladatul lehetne adni, hogy hasonlítsák össze a Dire Straits „Walk of Life”, valamint a The Jam „Down in The Tube Station at Midnight” című dalát. Előbbinek egy utcazenész a hőse, aki bár egyedül, de mégsem magányosan élve kellemesen tölti idejét azzal, hogy végigjárja a londoni metróútvonalakat, aluljárókban pengeti az általa tisztelt régi rockerek dalait, ezzel is adózva emléküknek. A másik dal szereplőjének már egyáltalán nincsenek jó élményei– még mielőtt jegyet vehetne az automatából és elérné az éjféli utolsó metrót, kocsmaszagtól bűzlő részeg bőrfejűek támadják meg, és majdnem agyonverik.

Knopfler karakterei mind olyan emberek, akik nem azért nem boldogok, mert egyik napról a másikra kell megélniük – sőt, ellenkezőleg – a kétkezi munkásnapok teszik őket boldoggá; mindez persze nem elégséges ahhoz, hogy a Dire Straits vagy Mark Knopfler különösen népszerű legyen a kritikai elméletet vallók körében… de mégis, kedvenc gitárosunk felismeri az emberek azon erényét, akik elégedettek a helyzetükkel és nem vágynak többre. Fentiek következtében Knopflert nagyon kedvelné Marcus Aurelius, vagy Epictetus, utálná viszont Foucault, és a frankfurti iskola komor követői is fütyülnének a „Walk of Life” azonnal felismerhető bevezető dallamaira.

De az egyszerű embereket nem nagyon érdekli a sztoicizmus, vagy a poszt-strukturalizmus, sokkal jobban rajonganak a fasza gitárszólókért és hát Knopflernek sok ilyen van a tarsolyában; a „Sultans of Swing”-ben két szuper-vagány riff is van. A virtuóz ujjstílus választása szükségszerű volt, hiszen az állandó pénzzavarban lévő ifjú muzsikus használtan vett, kissé hajlított nyakú, laza húrozású gitárja túl sok választást nem hagyott számára, így az általa kedvelt country és blues-válogatásokat ezzel játszotta – ugyanazzal a „fel a fejjel”-mentalitással, ami a legjobb dalait inspirálta.

Aztán hirtelen elérkeztünk az 1988-as évhez, amikor is Knopfler először eresztette szélnek a zenekarát (az utolsó stúdióalbum, az „On Every Street”, majd a végleges 1995-ös felbomlás előtt), viszont egyre jobban kiteljesedett alkotói szabadsága, a szólómunkák lehetővé tették az egyéb zenei, (főként amerikai) stílusok befolyását anélkül, hogy teljesen belemerült volna bármelyikbe is.

Egyik ilyen ismertebb projektje a „The Princess Bride” című film zenéje, amely akkoriban készült, amikor a Dire Straits is még törődést igényelt, ennek ellenére a zenész oly módon elegyítette a film sztorijához passzoló udvari balladaénekes stílusát az amerikai népzene egyes elemeivel, hogy az a megjelenése pillanatától időtlen és univerzális maradjon.

Szólókarrierje során szoros barátságot kötött Nashville leghíresebb csillagaival, közös lemezt készített többek között Chet Atkinsszel és Emmylou Harrisszel, valamint a hallgatók főként az ő gitárjátékát élvezhették George Jones 1994-ben újból megjelent „White Lightnin” című lemezén.

Majd a sok kitérő után Knopfler legutolsó, „Down The Road Wherever” albumának címét is Chet Atkins inspirálta, amely a „One Song At A Time” dal egyik strófájában hangzik el. A lemez megjelenésekor adott egyik interjújában a gitáros elmondta, hogy a dal témáját egy, a Chet Atkins által mesélt sztoriból vette, aki szerint a szegénységről egyszerre csak egy dalt lehet/szabad énekelni, és a nyomorúságból is egyetlen, jól időzített nóta húzza ki az embert.

A „Down The Road Wherever” sokkal intimebb, személyesebb, mint az előző albumok, a dalok ihletői szülővárosa és a többi angol, városnak csak félig számító település, ahol gyakran megfordult. Vannak vicces és szívszorító szerzemények, de mindegyikben ott rejlik a remény. A lemez egyik legjobb dala, a „Just A Boy Away From Home”, ahol az elbeszélő a magányra panaszkodik és csak hátrafelé tekint az eddig leélt életére – és mindezt  csak azért, hogy az ablaka előtt a sötét utcán elhaladó vándor által dúdolgatott „You’ll Never Walk Alone” felvidítsa kedélyét.

Knopfler 70 évesen is képes megújulni, még mindig képes a húrokat bűvölni – már csak ezért is érdemes hallgatni őt… és még mindig van mit tanítania nekünk, magunkról, egymásról – ez is egy nyomós ok, hogy ráfigyeljünk.

 Szerző: J. R. Lind – 2019.08.19.

 

forrás:

https://www.nashvillescene.com/music/features/mark-knopfler-and-a-different-kind-of-populism/article