Hátországok mindenhol vannak

Interjú David Knopflerrel a „Heartlands” 2020-as turnéja kapcsán – 2. rész

2020 januárjában Dirk Ballarin készített egy elég terjedelmes interjút a gitárossal, amelynek fő csapásvonala a „Heartlands” idei európai turnéja, de szó esett új lemezekről, zenei üzletről és Jimi Hendrixről is. Természetesen kérdezték a múltról is: a Dire Straits megalapításáról, a kilépésről, a Rock & Roll Hall of Fame-ről.

Rock & Roll Hall of Fame:

2018-ban a Dire Straits többi tagjával együtt Ön is bekerült a clevelandi Rock & Roll Hírességek Csarnokába. Úgy tudni, hogy mivel nem vett részt az ünnepségen, így a díjat utólag, postán küldték el Önnek Angliába …

Nos, igen … a stúdiómban őrzöm, egy polcon. Egyébként ennek története van. A szervezők közül egy idősebb vezetővel sikerült felvennem a kapcsolatot, aki óriási egóval és bántóan lekezelő stílussal bírt – mert amikor azt kérdeztem, hogy az odautazásom költségeit esetlegesen megtérítik-e a szervezők - egyenesen elküldött melegebb éghajlatokra. Egy ilyen volumenű, extravagáns rendezvénynek jó pár milliós bevétele van, ezért bátorkodtam megkérdezni tőlük, de nem hittem volna, hogy ennyire kicsinyesen, méltánytalanul járnak el velem szemben. Senkin sem akartam nyerészkedni, egyébként is egy szerény összegről lett volna szó … végül visszautasítottam a részvételt, viszont kaptam egy pazar bocsánatkérést.

Ez egy rendkívül fontos esemény és nagy megtiszteltetés azok számára, akiket beválasztanak a hírességek közé … de, ha jól gondolom, Ön és a testvére máshogyan vélekedtek …

Azt hiszem, a bátyám már akkor eldöntötte, hogy nem megy el, mikor tudomásunkra jutott a jelölés. Hozzá hasonlóan, én is fontosabbnak tartottam az éppen aktuális tennivalók elvégzését, mint hogy egy teljesen kommersz, üzleti esten 10 percet nosztalgiázzunk. Ez nem a mi világunk, így teljesen átéreztem a döntését.

Jimi Hendrix:

Kevesen tudják, hogy nagy rajongója volt Jimi Hendrixnek. Látta őt élőben? A játéka mennyire volt hatással az Ön pályafutására?

Amit először hallottam, az a „Hey Joe” egy korai, de nagyon ütős feldolgozása volt – kislemezen, valamint a „Purple Haze”, amit a bátyám mutatott meg nekem – és ettől teljesen padlót fogtam. Talán semmi sem tudta olyan elevenen érzékeltetni a ’60-as évek végi elektronikus-pszichedelikus hangulatot, mint Jimi Hendrix koncertjei – volt szerencsém őt látni színpadon, nagyon fiatal voltam, talán 14-15 éves és akkor olyan hatással volt rám, hogy minden lemezét megvettem – ugyanakkor számomra felfoghatatlan volt, hogy lehet a gitározást olyan szinten művelni, ahogyan ő tette. Mindezek ellenére nem gondolnám, hogy túl nagy befolyással bírt a zenei pályámra – a stílusa nagyon tetszett, de sosem tudtam magaménak tudni. Akik igazán hatottak rám zeneileg, az Bob Dylan, Van Morrison, Joni Mitchell, James Taylor voltak, illetve a későbbiekben Jackson Browne és Tom Waits.

A legendás múlt:

Idén lesz 40 éve, hogy kilépett a Dire Straits zenekarból. 1980-ban a BBC készített egy sok koncertfelvétellel és számos interjúval megspékelt dokumentumfilmet az együttesről. Miközben néztem ezt az anyagot, az volt a benyomásom, hogy a zenekari tagok túlságosan fásultak, fáradtak, úgy tűnt, mintha kiégtek volna …. de az elmúlt 40 évben egyetlen újságíró sem írt ezekről a tényekről. Ön hogyan emlékszik vissza, tényleg annyira nehéz időszak volt ez?

Hát igen … ezt a dokumentumfilmet egy későbbi barátom, Nigel Finch készítette, aki nagyon tehetséges rendező volt már akkor is. Azok az interjúk egy olyan időszakban készültek, amikor évente jelentek meg a lemezeink, megközelítőleg 600 koncertünk volt, közben folytak a harmadik album munkálatai, így állandóan mozgásban voltunk – ezek gyökeres változást jelentettek mindannyiunk életében – s közben az én családi kapcsolataim is megromlottak – ezért a kiégés jelző talán helyénvaló is lenne.

Ugyanebben a dokumentumfilmben úgy nyilatkozott, hogy bármilyen hírek jelentek is meg a zenei sajtóban a testvérével való konfliktusokról, Ön elhatárolja magát mindettől, új utakat, új lehetőségeket keresve alapozza meg jövőjét – és ezzel számára az ügy le van zárva. Nos, valóban le tudta zárni ezt, hiszen a zenekar körüli felhajtás és csinnadtratta nagyon nagy volt akkoriban. Hogyan tudta átvészelni ezt az időszakot, a szólókarrierje mennyiben változtatott ezen?

Néhány hónapos intenzív pszichoterápia nagy segítségemre volt. Ráadásul, volt szociális munkásként sosem felejtettem el teljesen, hogy mi az igazán fontos egy ember életében - a család és a barátok - nem a show-biznisz üres zaja, a minél nagyobbra puffasztott önzése. Amikor elkezdtem a saját lemezeimet készíteni, nagyon belemerültem ebbe a folyamatba, ami egyfajta készségfejlesztést (is) jelentett – és folyton a gondolataimba merülve éltem a napjaimat.

Ami pedig a zenekart illeti, az ő részükre is volt pozitív hozadéka a történteknek – és ezt egyikünk sem felejtheti el – rendkívüli alkalmuk adódott a továbblépésre, a növekedésre, amelyre talán más módon nem került volna sor … A Dire Straits nélkül lenne most  40 évnyi szólókarrier a hátam mögött? (nevet) … Persze, hogy nem, és ezt mindenki tudja … Utólag még azt is megkockáztatom, hogy hálás vagyok azért, hogy így alakult az életem.

Azokkal a muzsikusokkal, akik utánam érkeztek az együttesbe – Alan Clark, Hal Lindes, Chris White – van egyfajta kimondatlan összetartozásunk, egyetértésünk, vagy úgy is mondhatnám, bajtársiasságunk. A hivatásos zenészek közösségét általában mindig azonos látásmód, az általuk egyformán vallott pozitív értékek alakítják ki és tartják össze, amik nem pusztán az anyagiakról, a zenei üzlet cirkuszi porondjáról szólnak.

Az első szólólemeze az 1983-ban megjelent „Release” volt – tényleg három évet dolgozott rajta?

Igen, ez valóban így történt – néhány hónapig az USA-ban, majd Angliában. Sok kedves emlékem fűződik ehhez a lemezhez; a Harry Bogdanovsszal való munkakapcsolatom és barátságom is ekkor kezdődött.

A Dire Straits megalapítása:

Nagyon gyakran egymástól merőben eltérő történeteket lehet olvasni a Dire Straits megalakulásáról. Az egyik szerint a testvére, a másik szerint Ön alapította meg a zenekart. Ezek a megírt sztorik mindig aggodalommal töltenek el – főleg azért, mert ma már az internet mindenre hatással van. Valaki, aki soha nem találkozott a zenekarral, a saját verzióját teszi közé (pl. a Wikipedia). Aztán mások ezt az inkorrekt változatot veszik át és ebből születik meg a rock & roll története is – ily módon a helytelen információ örökre megmaradhat az emberek fejében. De most akkor hadd kérdezzem meg – mi történt a ’70-es évek végén?

A Dire Straits kezdeti napjai egyfajta városi legendák ködébe vesznek, amik közül egyesek pontatlanok, mások pedig teljességgel hamisak. De mielőtt még a valós tényeket elferdítő pletykákra kitérnénk, említsük meg a történet igazi szereplőinek esetét: kérdezze meg a Hamletben játszó, Claudiust alakító színészt, hogy miről szól a darab. Ő azt fogja válaszolni, hogy arról a királyról szól, aki megöli a testvérét, elveszi a koronáját és mindezt majd az unokaöccse fogja megbosszulni. Ha az Ophéliát játszó színésznőt kérdezi meg, ő azt fogja mondani, hogy a darab egy fiatal nemesi származású lányról szól, akit egy herceg álnokul felhasznál, hogy bosszút álljon apja halála miatt, s emiatt a lány apját és testvérét is megöli. Vagyis, mindannyian hajlamosak vagyunk a saját szemszögünkből látni az eseményeket.

Az én verzióm ez – én alapítottam meg a Dire Straits zenekart, abban a lakásban, amelyet John Illsley-vel ketten béreltünk. Egy keddi estén John egy teljesen ismeretlen, túl gyenge zenekarral próbált a közös bérleményünkben, amit – egy fárasztó munkanap után hazatérve – egyáltalán nem találtam szórakoztatónak.

Korábban a bátyámmal laktam együtt, aki akkoriban kezdte írni az első Dire Stratis-dalokat, esténként csak duóban léptünk fel, akusztikus gitárt használva. Mark éjjel-nappal dalokat írt, és az első elektromos gitárját akkor vette, amikor a The Cafe Racers-ben játszott, egy-két koncertjükön én is felléptem. Akkor támadt egy olyan ötletem, hogy ha Markot bemutatom Johnnak, és még egy dobost is felhajtunk valahonnét, akkor lehetne egy saját zenekarunk. Ezt az ötletet John is jónak tartotta, mert így hagyta ott előző zenekarát … és mindez pontosan így történt.

Pick Withers dobost Mark szerezte és mindnyájan a Crossfields Street-en lévő lakásunkban próbáltunk, a délkelet-londoni Deptfordban.  Nem vonom kétségbe, hogy a testvérem szemszögéből ő az alapító, míg Pick úgy emlékszik vissza, hogy akkoriban egy trió épp dobost keresett … szóval nincs egyetlen teljes verzió – mert mindegyik igaz.

Köszönöm az interjút és sok sikert kívánok az új lemezekhez és a turnéhoz.

Köszönöm, már nagyon várom, hogy belevágjunk …

forrás:

https://www.ballarin-music.com/artists/david-knopfler/interview-2020-english/?fbclid=IwAR0ekVKm6-TwPnQFpM8MguAwuxzGKf_7jk27J8iczT34RF8qQHdtwwua8aQ

fotó: direstraitsblog.com