Szerintem ...
Vitathatatlan
tény, hogy még manapság is szokás Mark Knopflert és a Dire Straits zenekart egy
és ugyanazon jelenségnek (vagy inkább fogalomnak) tekinteni, de ez ellen
legfőképpen maga a gitáros tiltakozik a legjobban, hiszen az idén áprilisban
megrendezett Rock&Roll Hall of Fame díjátadó ünnepségén - ahol a Dire
Straits is a díjazottak között volt - , nem tette tiszteletét. Döntését volt
zenésztársai (John Illsley, Alan Clark)
nem nagyon kommentálták, inkább csendes belenyugvással fogadták. Szólókarrierje
során viszont a vele készített interjúkban kevés újságíró hagyta ki a Dire
Straits-ziccert, amit Knopfler mindig
úgy zárt rövidre, hogy részéről lezárta ezt a korszakot- pont.
A
gitárost egészen más dolgok kötötték le mostanában – új lemez, új világkörüli
turné és a Local Hero sztorijának színházi
bemutatója - így érthető is, hogy nem ért rá holmi díjátadókra rohangálni. Az
új, kilencedik stúdióalbuma, a „Down The Road Wherever” november
16-án jelent meg, amit a rajongótábora már nagyon várt itthon és világszerte, és
ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy az amerikai kontinensen meghirdetett
27
koncertjére már október 29-től lehetett jegyet vásárolni és mire a lemez
megjelent, az összes jegy elkelt. Ezzel
nem sok zenész dicsekedhet, igaz, Mark Knopfler nem is az a felvágós típus,
egyszerűen csak teszi a dolgát, azt, amit már 40 éve folyamatosan csinál –
muzsikál. Nem a rutin és a megszokás hajtja, hanem a zene iránti őszinte
szeretete és elhivatottsága.
A
Dire Straits korszak utáni stílus-kavalkádból (filmzenék, country, rockabilly,
ír-skót, észak-amerikai folk) főként a hallgatók profitáltak, de az 1996-os „Golden Heart” megjelenésével Knopfler irányt
változtatott és úgy tűnt, hogy saját ösvényt akar magának kitaposni. Ez a
próbálkozása – mint az összes többi - sikerrel járt, hiszen az eddig megjelent
nyolc stúdiólemez útkeresésének egy-egy állomása.
Az
utazás, a jövés-menés, vagy akár a csavargás egész életművében jelen van, akár
Dire Straits-albumokról, akár szólólemezekről van szó. Dalainak hősei valamilyen
formában, de mindig mozgásban vannak-voltak – akár időben, akár
földrajzilag. A „Down The Road Wherever” (amit úgy lehetne magyarra lefordítani,
hogy bárhol, végig az úton) dalaiban mi is együtt utazhatunk vele – időben és
térben. Azt mondhatnánk
–nosztalgialemez, egy út, amelyen végigjárhatjuk Knopfler pályafutását a
kezdeti időszaktól egészen a jelenig. Az
úton bárhol megállhatunk, hogy meghallgassunk egy-egy történetet, amelyek közül
néhány a gitáros személyes emlékeiből, élményeiből született. A sztorikban már nem
érzékelhető az a cinikus, pikírt, kritikus stílus, amely a gitáros ifjabb
éveiben született szerzeményeire oly jellemző volt (igen, már megint a Dire
Straits ….). Inkább az őszinteségük, boldog-szomorú hangulatuk fogja meg a
hallgatót - a gitáros is ember, így
esendő, minden erényével és hibáival.
A
lemez hangzása is sokkal változatosabb, árnyaltabb és letisztultabb, mint az
előző albumoké. Túl profánul fogalmazva: Mark Knopfler zeneileg totál felért pályafutásának
csúcsára, az állandó megújulás vágyával, amit a jazz és a funky illetve a karibi stílusjegyek
beiktatásával sikeresen teljesített is. Nagyobb
teret kaptak a billentyűs és fúvós hangszerek, az erőteljes ritmusokat a női
háttérvokál lágysága jól kiegészíti. Szóval, bátran hallgassuk a négy fal között, ha csak képzeletbeli utazásra vágyunk, de ha mi magunk kelünk útra, ezt a lemezt otthon ne felejtsük. És már csak egy teendőnk van még, ott lenni jövő
év július 9-én, hogy élőben is megbizonyosodjunk arról, hogy Mark Knopfler
véglegesen megtalálta azt az utat, amit eddig keresett, és ezen az úton bárhol
képes megállni és újat alkotni.
Down
The Road Wherever – 2018 (British Grove Records/Virgin)
fotó:
Twitter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése