2018. október 28., vasárnap

Budapesti koncerten: Dire Straits




A rockzene alig több mint három évtizedes fejlődése a válságok és megújulások állandó váltakozásának története. Egyik napról a másikra, irányzatok keletkeztek és tűntek el. A műfaj korai éveiben a folytonos átalakulás egyik fő mozgatója az egyén és a közösség egymáshoz közelítése, az egyező és eltérő érdekek jobbító szándékú felmutatása volt. Ez a törekvés több okból sem lehetett tartósan meghatározó.

Minden pozitív tartalmával együtt, a rock születésétől fogva üzlet is volt. Éppúgy a vásárlók igényeitől függött, mint bármely más iparág. Amint nyilvánvalóvá vált az új „áru”, az új zene tömeghatása, úgy lett mind lényegesebb üzleti szempontból, hogy a közönség alkalmazkodjon az előadókhoz. Mesterséges szükségleteket kellett teremteni, olyan mennyiségben és tempóban, hogy a publikumnak ne legyen ideje azon törni a fejét, mit is kap valójában bálványaitól.

Időközben a rock „ősközössége” — részben a manipuláció eredményeként — felbomlott. Egykor tömegeket mozgósító igehirdetői vagy elhallgattak, vagy megalkudtak azzal, hogy legfeljebb önmagukat képviselhetik. Ma már kevesen emlékeznek Pete Seeger, Joan Baez vagy Peter, Paul & Mary nevére. A szélsőségesen sokrétű fejlődés következtében, a 70-es évek vége óta növekszik az érdeklődés a szintetizáló törekvések iránt. Napjaink egyik legjelentősebb zenekarának, a Dire Straitsnek a fogadtatása is azt bizonyítja, hogy Bob Dylan, a Free vagy a Led Zeppelin öröksége nem lehet közömbös a közönség számára.

Angliában és Amerikában már tetőzött a punk, amikor a Dire Straits jelentkezett. A .szupertorzított gitárok és a szuper-agresszív punk-énekesek korában Mark Knopfler és öccse, David, olyan társaságot szervezett London egyik külső kerületében, Deptfordban, amely konszolidált hangzása, szokványos felállása miatt ugyancsak merész vállalkozásnak tűnhetett föl. 

Eldugott, kis klubokban, minimális hallgatóság előtt játszottak, nemigen volt esélyük rá, hogy felfedezzék őket. Hasztalan kilincselések sorozata után, egy alkalommal az ismert DJ, Charlie Gillett tejesüvegei közé csempésztek egy dalaikat tartalmazó kazettát. Gillett leforgatta a számokat a londoni rádióban, és ez megnyitotta az utat az együttes előtt. Szerződést kaptak a Phonogram lemezcégtől ; néhány hónap múlva, 1978 januárjában, a Talking Heads előzenekaraként mutatkoztak be Angliában. Májusban kislemezük (Sultans of Swing), júniusban albumuk jelent meg (Dire Straits). Lendületüket és felkészültségüket egyaránt jellemzi, hogy ugyanez év novemberében második nagylemezük anyagát is szalagra vették. Dávid Knopfler kiválása után, 1980-ban alakult ki a formációnak az a magja, amelyet a Budapest Sport- csarnokban tartott négy koncerten is láthattunk.

A pesti fellépések alapján úgy tetszik, igaza volt Bob Dylannek, amikor néhány éve megjósolta, hogy a Dire Straits lesz a 80-as évek legjelentősebb zenekara. A mostani turné fennállásuk eddigi legnagyobb vállalkozása. A mintegy kétszáz előadásra tervezett sorozatot májusban, Izraelben kezdték és jövőre Ausztráliában fejezik be. Néhány hete publikálták legfrissebb lemezüket, amelyről egypár dalt a Sportcsarnokban is hallhattunk. Valódi népszerűségüket a sikerlistáknál hívebben tükrözi a koncertek hangulata.


Percre pontosan kezdenek, nincs szükségük „bemelegítésre”. A hibátlan hang- és fénytechnika természetes velejárója muzsikájuknak, amely ma szervezettebb, impozánsabb, mint azokban az időkben volt, amikor még a klasszikus három gitár—dob felállításban játszottak. Az eredeti formációt egy fúvós és két zongorista, valamint tucatnyi billentyűs, ill. húros hangszer egészíti ki. Az apparátus kialakítása évekbe tellett, de elkerülhetetlen volt. Bármennyire is átütő sikernek számított az első két lemez, a zenekar fennmaradásához zeneileg is bővíteni kellett a jellegzetes, de kissé monoton Straits-hangzást. Ugyanakkor a szűkebb rétegekhez szóló, „intellektuális” muzsikából széles körben befogadható „produkciót” kellett építeni. Az operációt sikerült úgy végrehajtani, hogy a Dire Straits-stílus alapvetően nem változott, azonban tartalmában szerteágazóbb lett.

A koncert programja remek arányérzékkel összeállított, korszerűen hangszerelt válogatás volt a Making Movies (1980), a Love Over Gold (1982) és az új album számaiból. A zeneanyag egészét kiegyensúlyozottá tették a dalokat összefűző, elegánsan könnyed zenei betétek. Különösen a Romeo and Juliet, a Private Investigations és a Tunnel of Love esetében sikerült frappánsan érzékeltetni a muzsika folytonosságát. Minél hatékonyabban dolgozott a Straits gépezete, annál világosabbá vált, hogy a zenekar hajdani átszervezésének igazi célja és haszna a szerző-gitáros-énekes Mark Knopfler tehermentesítése volt. A régi legénységből megmaradt John Illsley (basszus) mellett Alan Clark (billentyűsök) és Terry Williams (dob) formálták valóban profivá a Straits hangját.

Knopfler személyében a markáns, kifejező szólóének virtuóz gitártudással párosul. Hangja sokszor megszólalásig hasonlít Dylan rekedtes, beszélő énekmódjára. Hangszerjátéka valóban eredeti. Sajátos hangzású, selymesen sima vagy ércesen tiszta szólamaival hol ellensúlyozza, hol kiegészíti énekét. A Dire Straits-tónust ő jelenti, ennek ellenére nem szorítja háttérbe társait.
Nyilatkozataiban többször hangsúlyozta, hogy nem erőlteti az együtt maradást. Mindig az adott zenei feladathoz választ megfelelő muzsikusokat. Kezdettől fogva azonos koncepciójának alapja, hogy a régi formák totális tagadásával (punk), ill. az új nyelvezet keresésével (new wave) szemben a rock életképes tradícióit foglalta egységbe. A törekvés persze nem új, már jóval korábbi együttesekre is jellemző volt (Free, Bad Company). Számára a hagyomány a folytatás lehetőségét jelenti. Olyan kezdő- és végpontot, amelyek között a távolságot tetszése szerint növelheti. Ismeri a zenének azt a titkát, amelyet nem lehet elsajátítani: csak tudni lehet. Ez emeli a hozzá hasonló, ragyogó technikájú gitárosok fölé, és ennek a varázsát érezhettük a koncert befejezéseként előadott Local Hero című filmzene codájában is.

A punk virágzásának éveiben érett meg az idő arra, hogy ez a hangulati ellenpontokra épülő, letisztult stílus széles körben elterjedhessen. A rock eddigi fejlődése azt sejteti, hogy a tendencia folytatódik, talán erősödni is fog. Feltéve, hogy akadnak majd olyan tehetségű muzsikusok, mint Mark Knopfler.

Szerző: J. Király István
Fotó: Bolla László


forrás: Film Színház Muzsika – 1985.06.15./24. szám

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

"...Mark Knopfler még mindig óriási hatással van rám..." - mit szeret hallgatni a Pink Floyd gitárosa

Mostanában elég sokat lehet olvasni - főként a külföldi sajtóban - olyan interjúkat, cikkeket, amikor a kortárs művészek egymás munkásságát ...