A rockzene alig több mint három
évtizedes fejlődése a válságok és megújulások állandó váltakozásának története.
Egyik napról a másikra, irányzatok keletkeztek és tűntek el. A műfaj korai
éveiben a folytonos átalakulás egyik fő mozgatója az egyén és a közösség
egymáshoz közelítése, az egyező és eltérő érdekek jobbító szándékú felmutatása
volt. Ez a törekvés több okból sem lehetett tartósan meghatározó.
Minden pozitív tartalmával
együtt, a rock születésétől fogva üzlet is volt. Éppúgy a vásárlók igényeitől függött,
mint bármely más iparág. Amint nyilvánvalóvá vált az új „áru”, az új zene
tömeghatása, úgy lett mind lényegesebb üzleti szempontból, hogy a közönség alkalmazkodjon
az előadókhoz. Mesterséges szükségleteket kellett teremteni, olyan mennyiségben
és tempóban, hogy a publikumnak ne legyen ideje azon törni a fejét, mit is kap
valójában bálványaitól.
Időközben a rock „ősközössége”
— részben a manipuláció eredményeként — felbomlott. Egykor tömegeket mozgósító
igehirdetői vagy elhallgattak, vagy megalkudtak azzal, hogy legfeljebb
önmagukat képviselhetik. Ma már kevesen emlékeznek Pete Seeger, Joan Baez vagy
Peter, Paul & Mary nevére. A szélsőségesen sokrétű
fejlődés következtében, a 70-es évek vége óta növekszik az érdeklődés a
szintetizáló törekvések iránt. Napjaink egyik legjelentősebb zenekarának, a
Dire Straitsnek a fogadtatása is azt bizonyítja, hogy Bob Dylan, a Free
vagy a Led Zeppelin öröksége nem lehet közömbös a közönség számára.
Angliában és Amerikában már
tetőzött a punk, amikor a Dire Straits jelentkezett. A .szupertorzított gitárok
és a szuper-agresszív punk-énekesek korában Mark Knopfler és öccse, David,
olyan társaságot szervezett London egyik külső kerületében, Deptfordban,
amely konszolidált hangzása, szokványos felállása miatt ugyancsak merész
vállalkozásnak tűnhetett föl.
Eldugott, kis klubokban, minimális hallgatóság
előtt játszottak, nemigen volt esélyük rá, hogy felfedezzék őket. Hasztalan
kilincselések sorozata után, egy alkalommal az ismert DJ, Charlie Gillett
tejesüvegei közé csempésztek egy dalaikat tartalmazó kazettát. Gillett
leforgatta a számokat a londoni rádióban, és ez megnyitotta az utat az együttes
előtt. Szerződést kaptak a Phonogram lemezcégtől ; néhány hónap múlva, 1978
januárjában, a Talking Heads előzenekaraként mutatkoztak be Angliában.
Májusban kislemezük (Sultans of Swing), júniusban albumuk jelent meg (Dire
Straits). Lendületüket és felkészültségüket egyaránt jellemzi, hogy ugyanez év
novemberében második nagylemezük anyagát is szalagra vették. Dávid Knopfler
kiválása után, 1980-ban alakult ki a formációnak az a magja, amelyet a Budapest
Sport- csarnokban tartott négy koncerten is láthattunk.
A pesti fellépések alapján úgy
tetszik, igaza volt Bob Dylannek, amikor néhány éve megjósolta, hogy a Dire
Straits lesz a 80-as évek legjelentősebb zenekara. A mostani turné fennállásuk
eddigi legnagyobb vállalkozása. A mintegy kétszáz előadásra tervezett sorozatot
májusban, Izraelben kezdték és jövőre Ausztráliában fejezik be. Néhány hete
publikálták legfrissebb lemezüket, amelyről egypár dalt a Sportcsarnokban is
hallhattunk. Valódi népszerűségüket a sikerlistáknál hívebben tükrözi a
koncertek hangulata.
Percre pontosan kezdenek, nincs
szükségük „bemelegítésre”. A hibátlan hang- és fénytechnika természetes
velejárója muzsikájuknak, amely ma szervezettebb, impozánsabb, mint azokban az időkben
volt, amikor még a klasszikus három gitár—dob felállításban játszottak. Az
eredeti formációt egy fúvós és két zongorista, valamint tucatnyi billentyűs,
ill. húros hangszer egészíti ki. Az apparátus kialakítása évekbe tellett, de
elkerülhetetlen volt. Bármennyire is átütő sikernek számított az első két
lemez, a zenekar fennmaradásához zeneileg is bővíteni kellett a jellegzetes, de
kissé monoton Straits-hangzást. Ugyanakkor a szűkebb rétegekhez szóló,
„intellektuális” muzsikából széles körben befogadható „produkciót” kellett
építeni. Az operációt sikerült úgy végrehajtani, hogy a Dire Straits-stílus
alapvetően nem változott, azonban tartalmában szerteágazóbb lett.
A koncert programja remek
arányérzékkel összeállított, korszerűen hangszerelt válogatás volt a Making Movies (1980), a Love Over Gold (1982) és az új album
számaiból. A zeneanyag egészét kiegyensúlyozottá tették a dalokat összefűző,
elegánsan könnyed zenei betétek. Különösen a Romeo and Juliet, a Private
Investigations és a Tunnel of Love
esetében sikerült frappánsan érzékeltetni a muzsika folytonosságát. Minél
hatékonyabban dolgozott a Straits gépezete, annál világosabbá vált, hogy a
zenekar hajdani átszervezésének igazi célja és haszna a szerző-gitáros-énekes
Mark Knopfler tehermentesítése volt. A régi legénységből megmaradt John Illsley
(basszus) mellett Alan Clark (billentyűsök) és Terry Williams (dob) formálták
valóban profivá a Straits hangját.
Knopfler személyében a markáns,
kifejező szólóének virtuóz gitártudással párosul. Hangja sokszor megszólalásig
hasonlít Dylan rekedtes, beszélő énekmódjára. Hangszerjátéka valóban eredeti.
Sajátos hangzású, selymesen sima vagy ércesen tiszta szólamaival hol
ellensúlyozza, hol kiegészíti énekét. A Dire Straits-tónust ő jelenti, ennek
ellenére nem szorítja háttérbe társait.
Nyilatkozataiban többször
hangsúlyozta, hogy nem erőlteti az együtt maradást. Mindig az adott zenei
feladathoz választ megfelelő muzsikusokat. Kezdettől fogva azonos koncepciójának
alapja, hogy a régi formák totális tagadásával (punk), ill. az új nyelvezet
keresésével (new wave) szemben a rock életképes tradícióit foglalta egységbe. A
törekvés persze nem új, már jóval korábbi együttesekre is jellemző volt (Free,
Bad Company). Számára a hagyomány a folytatás lehetőségét jelenti. Olyan
kezdő- és végpontot, amelyek között a távolságot tetszése szerint növelheti.
Ismeri a zenének azt a titkát, amelyet nem lehet elsajátítani: csak tudni
lehet. Ez emeli a hozzá hasonló, ragyogó technikájú gitárosok fölé, és ennek a
varázsát érezhettük a koncert befejezéseként előadott Local Hero című filmzene codájában is.
A punk virágzásának éveiben
érett meg az idő arra, hogy ez a hangulati ellenpontokra épülő, letisztult
stílus széles körben elterjedhessen. A rock eddigi fejlődése azt sejteti, hogy
a tendencia folytatódik, talán erősödni is fog. Feltéve, hogy akadnak majd
olyan tehetségű muzsikusok, mint Mark Knopfler.
Szerző: J. Király István
Fotó: Bolla László
forrás: Film Színház Muzsika –
1985.06.15./24. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése