John Illsley mesél a világszerte elért sikerekről, a Mark Knopflerre nehezedő nyomásról és arról, mi a titka a tökéletes basszus-szólamnak
Az interjú a guitarworld.com bassplayer oldalán jelent meg, 2022.06.16-án
Illsley üdítő módon viszonyul a basszus-felszerelésekhez;
elmondása szerint azonban soha nem kötelezte el magát egyik nagy név mellett
sem.
Az évek során megkerestek néhányan, de nemet mondtam az ajánlatokra. Támogathatnám az új Fender basszusgitárokat, amelyek teljesen rendben vannak, és élőben is használnám őket, de ragaszkodom a régi hangszereimhez.
Előfordult már, hogy
teljesen lestrapáltuk a felszerelésünket, így újabbra váltottunk, de én most is
a '61-es Jazzemmel szeretek színpadra állni, ami talán „elavultnak” számít az
újabb modellekhez viszonyítva. Nyilvánvalóan összegyűjtöttem néhány gitárt az
évek során, minden különösebb erőfeszítés nélkül. Vigyázok rájuk, és megtartom
őket, de az erősítőkkel már nem ápolok ilyen szoros viszonyt. Csak telezsúfolják
a stúdiót.
A Dire Straits a „Brothers In Arms” felvételeinél éktelen nagy felszerelést használt, egy csomó solid-state Ampeg SVT erősítő fejjel, de az 1991-es „On Every Street” munkálatainál Illsley már egyedi rendelésre készült, Trace Elliot gyártmányú basszuserősítőket használt.
Nagyjából minden rejtve volt rajta, tiszta, grafikus equalizerekkel és a jó ég tudja, hogyan működött. Néhány éve elajándékoztam egy iskolának, mivel azt gondoltam, másoknak még hasznára lehet, ha nekem már nincs rá szükségem.
Az egyetlen
basszusgitár, ami hiányzik a gyűjteményemből, egy fekete Wal, amit talán
kölcsönadtam valakinek. De mindig kéznél van egy piros, bund nélküli változata.
A régi nagy kedvencem pedig egy vintage Jazz.
Az „On Every
Street” után a Straits lassan, természetes úton érkezett el a véghez; az
évekig tartó turnézás nagyon megviselte a zenekart.
Sokan azt hiszik, hogy ez mennyire jó buli. Az kétségtelen, hogy rengeteg szórakoztató eleme van a zenekari létnek. De próbálják elképzelni, hogy az „On Every Street” turnéján volt olyan pillanat, amikor 30 napon keresztül, megállás nélkül koncerteztünk, nem volt egyetlen szabadnapunk sem. Egyszer az öltözőben odafordultam valakihez és azt kérdeztem: Van valakinek fogalma arról, hogy hol vagyunk? Mire az illető azt válaszolta, hogy nézzem meg az útitervet.
A zenével, az utazással és a gyorsan változó helyszínekkel beleragadsz a mókuskerékbe, s közben azt kérdezed: ez most Németország, Ausztria, vagy esetleg Svájc? Tudom, kissé nevetségesnek tűnhet, de egyfajta buborékban utazol, elszigetelve a valóságtól.
Aztán 15 év aktív működés után elérkezett a vihar előtti csend, amikor a zenekar – főként Mark Knopfler – úgy döntött, hogy más utakat szeretne felfedezni.
Mark nagyon sok energiát fektetett belénk, hiszen ő volt a dalok szerzője, és a stúdiómunkák oroszlánrészét is ő végezte, ezért a sajtófigyelem is jórészt ráirányult – ezért úgy gondolom, egy idő után már egyszerűen nem akarta tovább kezelni ezt az egészet.
Azzal a sok
felszereléssel nevetséges méretű közönség előtt játszottunk, és hogy ez
fenntartható legyen, lassan már olyanok voltunk, mint egy manőverező hadsereg.
Alapvetően nagyon nyugodt természetű vagyok, így remélhetőleg sikerült a
többieket is megnyugtatnom, mielőtt teljesen elszabadult volna a pokol.
A rossz magaviselet a ’80-as évek rockzenéjét illetően gyakran azt jelentette, hogy a zenészek az orrukba tömték a karrierjüket. Nem így a Dire Straits esetében, és különösen nem Illsley esetében, aki inkább egy másik kolumbiai exportcikkért rajongott.
Megihatnál néhány
kanna kávét, megspórolva így 20 fontot, vagy bármennyit – teszi hozzá kuncogva. De hogy őszinte legyek, inkább kinyitok egy
üveg remek bort és eszem valami finomat a show után. Amikor befejezzük a
koncertet, este 11 óra van és kell utána még két-három óra, hogy az ember
lenyugodjon.
Ha kábítószerekkel húzod
fel magad újra és újra, az önpusztítás szörnyű körforgásába kerülsz. Sokan így
kerülnek ebbe a nehéz helyzetbe, mert azt hiszik, annyira fáradtak, hogy már
csak „segítséggel” tudnak színpadra lépni – holott a helyzet az, hogy amint
felsétálsz a pódiumra, már az hihetetlenül feldob, amikor együtt lehetsz a
közönséggel.
Illsley legutóbbi, szám szerint a nyolcadik szólóalbuma nemrégen jelent meg, „VIII” címmel és az élő fellépések már javában szervezés alatt vannak, amelyek már kevésbé megerőltetőek és rugalmasabban lebonyolíthatóak.
Volt egy fesztiválunk
Németországban, de a Covid miatt kb. háromszor futottunk neki. A
Brexit-szabályok szerint csak úgy tudtuk lebonyolítani, hogy egy szál gitárral
felültünk a repülőre, felléptünk a rendezvényen, majd azonnal hazarepültünk.
Most is, mint általában, picit markáns gondolatai vannak a basszusgitár szerepéről:
Kicsit olyan, mint George Harrison gitárja a Beatles-ben. Majdnem minden szólógitáros azt mondja, hogy George volt az, aki kiemelkedő teljesítményt nyújtott, mert leginkább az ő szólórészeire emlékeznek az emberek. Egy-két alkalommal a hallgatók a basszus-szólamokra is emlékeznek – de az nagyban függ a dal témájától és a hangzásától, hogy mennyire lehet érezni a basszust.
Egyébként mostanában
csak olyan dolgokkal foglalkozom, amit szeretek. Ha esetleg valami olyan
újdonság kerül az utamba, ami megszólít, fogok rá időt szakítani.
(forrás:
https://www.guitarworld.com/features/john-illsley-dire-straits?fbclid=IwAR05ZVunJ6apGIBibYkTe9VoS-YXTD7ZU5a3tQ2PgDC0sA6YwdPEDTTjpgA)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése