A Dire Straits
gitárosa több alkalommal is mesélt a Guitar Player magazin olvasóinak, hogyan
fejlesztette ki világhírű, ujjal történő pengetés-technikáját. Az interjút Rod Brakes,
Dan Forte és Joel A. Siegel készítette 1979-ben és 1984-ben.
Az elektromos és akusztikus gitáron sokféle játékstílust – többek között ujjal történő pengetést, valamint az ún. [1]clawhammering és frailing technikákat is – bemutató Mark Knopfler főként a folk, a rock és a blues sajátos kifejezésmódjának mély ismeretéről tesz tanúbizonyságot. Előadóművészi fejlődésének fontos eseménye a ’70-es évek közepén történt, amikor a Dire Straits alapítását megelőzően a Café Racers nevű formációban muzsikált.
Ritmust és szólót is játszottam, de mindig pengetővel, valahogyan úgy, mint Mick Green (brit rockgitáros, aki számos formációban – The Pirates, Billy J. Kramer and The Dakotas, Cliff Bennett and The Rebel Rousers – LK.) – nyilatkozta Knopfler a Guitar Playernek 1979-es interjú során.
Ezt megelőzően évekig pengetőt
használtam, de aztán egyre inkább kezdtem nélküle játszani. Idővel egyfajta
szintézis alakult ki az ujjpengetős és a pengető-típusú hatások elérése között
pusztán csak az ujjaim használatával. S végül azon kaptam magam, hogy csak a
hüvelykemmel és két ujjammal olyan dolgokat csinálok, amiket pengetővel nem
tudtam volna. Egyébként néha-néha még használok pengetőt, főleg akusztikus
dalok előadásánál.
A nyers erő helyett a finomságra és a takarékos adagolásra támaszkodó Knopfler jellegzetes stílusa az 1978-ban megjelent, a zenekar nevét viselő debütáló album, valamint a kislemezen is piacra dobott „Sultans of Swing” megjelenése óta jelentős hatással van a gitárvilágra. [2]Fázison kívüli hangszíne, excentrikus dallamvilága, a [3]kalapács, illetve a pull-of technikák széleskörű használata számtalan gitáros inspirált az évek során.
A
Guitar Player 1984. szeptemberi számában is megjelent egy interjú, amiben a
gitáros ismételten beszélt a pengetési stílusairól:
Nagyon is vokálszerű a gitározási stílusod, de egyáltalán nem olyan, mint az általad korábban említett B.B. Kingé.
Igen, de feltételezem, a különbözőség lényegét az jelentheti, hogy amikor
a saját stílusomon kezdtem dolgozni, teljesen elhagytam a pengető használatát.
Úgy vélem, a stílust mindig lehetetlen pontosan körbehatárolni, de nagyon
könnyű felismerni.
Mi késztetett rá, hogy pusztán csak az ujjaiddal pengess?
Egyszerűen csak megtörtént. Emlékszem, hogy épp egy londoni barátom
lakásában vendégeskedtem – akkoriban szinte mindig le voltam égve – és egy
olcsó japán akusztikus gitár akadt a kezembe, amin nagyon könnyű, elektromos gitárhúrok
voltak. Ekkor éreztem, hogy ez fordulatot jelent a zenei fejlődésemben, hiszen
az ujjakkal nagyon gyors dolgokat is lehetett csinálni, amire a pengető nem
lett volna képes. De még mindig szeretek pengetővel játszani és néha bizonyos
dalokat, vagy egy részüket pengetővel kell felvenni – például a „Making Movies”-on
az „Expresso Love”-ot. Viszont érdekes, hogy közel sem érzem olyan kényelmesnek
a pengetőket, mint az ujjaimat.
A fingerpicking fejlesztése során a kísérletezés minden szakaszát végigjártad?
Hát persze – kezdve a hüvelykpengetőktől az acél ujjpengetőkön át, amiket a National-hez használtam, de aztán szép lassan mellőzni kezdtem őket. Néha kicsit hátrányban is érzem magam a használatuk nélkül, mert például Chat Atkins a hüvelykpengetővel zseniális dolgokat tud művelni.
Miből áll most a pengetési technikád?
A hüvelykemmel és az első két ujjal játszom, amiket általában a kézháttal és a másik két ujjammal támasztok meg, így ez egy szilárd alap.
És mi helyzet a körmökkel és az ujjbegyekkel – ezeket is használod?
Ujjbeggyel ritkán, körömmel néha, mert azzal jól lehet csattintani. Sokszor a hüvelykkel és a második ujjal ütök meg egy hangot, ezért úgy tűnhet, mintha a húrt csipkedném, szorítanám. Igazából a második ujj üt először a hüvelyk mögött és így valódi fizikalitást kap a hang.
A hangszíned mitől függ – az általad használt gitár típusától, vagy a pengetési technikától?
Úgy vélem, hogy mindkettőtől. Mindenféle gitáron szeretek játszani, nemcsak a Stratokon, de igazából addig nem értem el azt a hangzást, amire vágytam, amíg nem kaptam egy Stratocastert. ’61-es modell volt, rózsafa nyakkal, amit nagyon szeretek még úgy is, hogy sűrűn játszok juharfa nyakú hangszereken is.
A régi Fender Stratodon a 3 állású billenő kapcsoló úgy volt beállítva, hogy a középső és a hátsó hangszedők közötti pozícióban álljon. Miért nem szereztél be egy 5 állású kapcsolót, hogy ugyanezt a pick-up kombinációt érd el?
A 3 állású kapcsoló jobban tetszett, mint a másik, mert erőteljesebb, tisztább hangzást lehetett vele produkálni. Igaz, hogy most már 5 állású kapcsoló van a Straton, de amikor színpadra lépek, a technikusok mindig babrálnak rajta valamit.
forrás:
https://www.guitarplayer.com/players/i-was-doing-things-with-my-fingers-that-i-couldnt-do-with-a-pick-mark-knopfler-on-his-world-famous-picking-technique
[1] A “clawhammer” és a “frailing” kifejezéseket elsősorban bendzsó stílusokra használják. A frailingnél a mutatóujjhegyet használják a dallam felfelé pengetésére, a középső körmöt pedig a ritmikus, lefelé irányuló ecsetelésre. A clawhammerben csak a lefelé ütéseket használják, és ezeket jellemzően egy körömmel játsszák, ahogy a bendzsónál megszokott technika.
[2] "out of phase" kifejezés a hangok eltörlésére utal, ami akkor következik be, ha két olyan hangszedőt kapcsolnak be egyszerre, amelyek vagy ellentétes tekercselési irányúak, vagy ellentétes mágneses polaritásúak.
[3] A hammer-on használata során a gitáros a hangokat nem pengetéssel, hanem a húrra ráütve kapja, vagyis a hangok a bund és a húrok gyors találkozásából születnek. A pull-off használatakor a megszólaltatott hang után kell az ujjakat leemelni a bundról, miután az alatta lévő lefogott vagy üres húr hangja szólal meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése