Számos
sztori született már arról, hogyan is lett a nevünk Dire Straits, de abban
nagyjából egyetértünk, hogy az ötlet Pick egyik észak-londoni lakótársától,
Simon Cowe-tól származott, aki a Lindisfarne billentyűse is volt. Megbeszéltük,
hogy folytatjuk a közös próbákat, levadászunk néhány fellépést, így szükségünk
volt egy névre is.
Nyilvánvalóan
Simon mondta ezt Picknek:
-
Sosem fogtok pénzt
keresni, haver, állandóan csórók maradtok, szorult helyzetben lesztek.
Egyébként, tényleg, ehhez mit szólnátok – Dire Straits?
Nem
emlékszem a későbbi beszélgetésekre, de mindannyian belemelegedtünk. Ha engem kérdeznek, egy zenekar neve nem
annyira fontos. Ha jó a zene, akkor a név személyazonossággá válik, az a név
lesz, ami alatt játszol. Senki sem vásárol lemezeket csak a zenekar neve miatt.
A Beatles és a Stones – a zenéjükre gondolsz és nem a nevükre.
Elfogadtuk
ezt a nevet, de csak az első fellépésünket követően, amelyre a Farrer House
előtti gyepen került sor 1977 júniusában, amikor még a Café Racers néven
játszottunk.
Az
első szereplésünkre egy punk fesztiválon került sor, ahol különcnek, oda nem
illőknek számítottunk. Nagyon meleg és szeles nap volt, és megengedtük a többi
zenekarnak, hogy a lakásunkat bázisként használja. Nem nagyon tudom rászánni
magam, hogy „öltözőnek” nevezzem, mert ez azt jelentené, hogy olyan méltósággal
ruháznánk fel a koncertet és a Farrer House 1. házszámot, amelyet egyikük sem
érdemelt ki.
A punk abban az időben egy merő kiáltás volt, és be kell vallanom, hogy a The Clash-t és a Sex Pistols-t leszámítva nem voltam tőlük elragadtatva. Az viszont nagyszerű volt, hogy egy zenei forma dühöng az intézményrendszer ellen, mert a zenei üzletnek arra volt szüksége, hogy valami felrázza.
A
punk egy mélyponton lévő gyötrelmes kiáltása volt mind a zene, mind a
társadalom felé. Teljesen érthető volt. Dühös, már-már antizene volt. De hát ez
volt a lényege, nem? Eltorzítani, elferdíteni, kigúnyolni, megszüntetni az
összhangot, az alkotást és e szemlélet anarchiája tükröződött vissza a „dalaik”
dallamtalan káoszában. De ezek a srácok nem voltak buták, már ami a mozgalom
jelentős támogatóit illeti. A fellépők közül a legjobbak tökéletes előadók
voltak. Talán azért, mert jó néhányan középosztálybeli családokból érkeztek,
akik művészeti, vagy színiiskolába jártak.
Nem
vagyok biztos benne, hogy a „tökéletes” a legjobb jelzője annak a csomó
„zenész”-nek, akik aznap délután megszállták a lakásunkat, hogy részt vegyenek
a gyepen zajló fesztiválon a mintegy harminc-negyven Crossfields-lakó kissé
zavart élvezetére, akik már mindannyian a tökéletes részegség állapotába
kerültek.
Egymás után bontogatták a dobozos söröket, és a
szélbe köpdösve a kialakult rend és civilizáció egészének megdöntését
üvöltözték. Az soha nem volt teljesen világos, hogy mi lesz az új világrendjük
– a fontos csak az volt, hogy szétzúzzák a régit. Biztos vagyok benne, hogy
később kidolgozták volna a részleteket.
A legtöbbjük kezdetleges játékos volt és nagyon sok időt töltöttünk azzal, hogy rendesen behangoljuk a gitárjaikat, mielőtt lecsapnának a gyep közönségére, de csak azért, hogy amint játszani kezdenek és kiesnek a ritmusból, valahogy visszatereljük őket a normál hangzásba. Harmónia – ááááá, dehogy! A koncert az összes áramot egyetlen kábellel kapta, amit a lakásunkba csatlakoztattunk, de a villanyóránkat ez nem zavarta, mert egy rézrúddal és egy szigetelőszalaggal úgy rögzítettük hogy a számláló megállt, sőt, amikor a hűtőszekrény bekapcsolt, még hátrafelé ment.
A
kültéri erősítő rendszer, amit a Squeeze nevű, feltörekvő helyi bandától
kölcsönöztünk, aligha érdemelte ki a nevét. Küzdöttünk a szembefújó erős
széllel, így a hangok gyakorlatilag elszálltak mögöttünk, ezért olybá tűnt,
mintha csak mímelnénk zenélést kis közönségünknek, akik a füvön hevertek és
napoztak. Van egy fotó, amit aznap készítettek rólunk, ahogy a hajunkat
hátrafújta a szél, akárcsak az általunk kiadott hangokat. Annak ellenére, hogy
csak néhány ember előtt játszottunk, emlékszem, nagyon ideges voltam. De
meglepődtünk, hogy egészen jól ment és ha utólag visszagondolunk, azt
hihetnénk, olyan volt, mintha a Madison Square Gardenben léptünk volna fel és
nem a gyepen, a Farrer House előtt, a deptfordi Crossfields-lakótelepen.
(forrás: John Illsley: My Life In Dire Straits - 2021- Penguin Books, London)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése