Amikor a
múlt még mindig kísért …
A Dire Straits
1980-ban élte meg legnehezebb korszakát, amikor David Knopfler kilépett a
zenekarból, bátyja pedig a vele folytatott
állandó viszálykodáson túl egy tönkrement kapcsolattól is szenvedett. Az akkori
sajtónyilatkozatok szerint a zenekaron belüli feszültség fő oka a kisebbik
Knopfler volt, de amint mindnyájan túlléptek a holtponton, már senki sem
beszélt többet a történtekről … mostanáig.
Az alábbi,
2021.04.13-án készített interjúban David Knopfler többek között a zenekarból történő
távozásáról is beszélt.
David
1980-ban hagyta ott a zenekart, a „Making
Movies” felvételeinek kellős közepén – amikor a lemez megjelent, a neve már
nem szerepelt a borítón, mert a vele készített felvételeket távozása után a
zenekar újra rögzítette.
Tudta a bátyád, hogy ki fogsz lépni a bandából?
Igenis meg nem is – bár úgy hiszem, hogy mégsem. Mindannyiunk hócipője tele volt már a túl sok koncerttel, a túl sok munkával, a sok stresszel és közben nem volt megállás. És aztán a dolgok egyre rosszabbra fordultak, totál elegem lett és döntöttem. Foglaltattam jegyet egy másnapi járatra, összeszedtem a cuccaimat és hazarepültem Angliába – de egy percig sem bántam meg, hogy így alakult.
Amikor kiléptél a
bandából, mi járt a fejedben? Amikor távoztál, nyilvánvalóan magaddal vitted a
saját szerzeményeidet is, hiszen te is írtál dalokat a Dire Straitsnek. Akkor
gondoltál ilyesmire?
Nem igazán. Egyszerűen csak egy jót akartam aludni, újra a macskáimmal lenni, egyedül a kis lakásomban, hajnali háromkor babot készíteni pirítóssal anélkül, hogy a szobaszervizt kellene hívnom. Csak egy kis leállásra volt szükségem, semmi másra.
Aztán kb. két évet töltöttem úgy, hogy szinte alig csináltam valamit. De épp hogy visszatértem Angliába, fél évvel később Amerikába mentem, ahol közös munkákba fogtam jó néhány muzsikussal – dalokat írtam, állandóan próbáltam, közben sok embert ismertem meg, akik hozzásegítettek ahhoz, hogy lemezt készítsek.
De még így is egy darabig az a veszély fenyegetett, hogy visszaesem abba a lelkiállapotba, amellyel a többieket otthagytam. Az első lemezem elkészítése valójában gyógyító terápia is volt egyben. Bizonyos szempontból nagyon nehéz időszaka volt az életemnek, de utána egyre boldogabbá váltam – talán ezért is van mögöttem 20 nagylemez.
Hogyan látod a bátyádat?
Nem könnyű vezetőnek lenni – igaz, ezt utólagosan tanultam meg. Nem könnyű a világot a vállunkon hordozni, bár vannak emberek, akik ezt több jóindulattal teszik.
Egy alkalommal az egyik barátommal beszélgettem, aki történetesen az E Street Band basszusgitárosa (Garry Tallent), aki azt mondta: „ Hála Istennek, hogy Bruce-nak (Springsteen) folytonosan nagy szüksége van arra, hogy ráfigyeljenek, hogy észrevegyék. Egyszer egy apró városka bevásárlóközpontjában játszottunk, de a kutya se törődött velünk, erre Bruce felpattant egy asztal tetejére, és ott kezdett játszani, csakhogy felfigyeljenek ránk.”
Semmiképp sem nevezném Bruce-t nárcisztikusnak, és talán egy kis segítséggel jó hosszú utat tett meg, hogy olyan csodálatos személyiséggé váljon, mint amilyennek ma ismerjük. Viszont erre minden bandának szüksége van.
Mark állandóan azt hangoztatta, hogy a zenekarnak vezető kell, aki irányítja, különben mi történne vele… Én a saját bandámmal elsötétített színpadon lépek fel és az első alkalom óta sosem éreztem természetesnek, hogy a vezetőjük legyek. Amikor pedig először léptem fel egyedül, egy széles karimájú kalapba rejtettem az arcomat és inkább magamnak motyogtam. Mindig is befelé forduló voltam, annyira más, mint a többiek.
Amikor koncerteket adsz, játszod azokat a dalokat is, amiket a bátyád írt? Hiszen a létrejöttükben te is részt vettél…
Igen, néhányszor előfordul, hogy játszunk régi Dire Straits-dalokat, ha a koncertünknek híre megy. Annak idején a „Once Upon A Time In The West”-et poénból írtuk, csak ültünk ott, próbálgattunk, gyakoroltunk – jó néhány korai Straits-dal született így.
Néha viszont muszáj cinikusnak lenned – mikor néhányan még pénzt is kínálnak azért, hogy a koncerten inkább Dire Straits dalokat játsszunk el – ilyenkor ezt semmi szín alatt nem teszem meg. S ha így bánnak velem – akár a közönség, akár más zenészek – nem feltétlenül akarok velük hosszabb kapcsolatot és ez rosszul végződhet.
Én csak szórakoztatni
szeretném a hallgatóságot, és azt akarom, hogy utána boldogan térjenek haza.
Általában bármely helyen, ahol sokszor megfordultam, alapíthattam volna saját zenei céget… Németországban például sohasem hívtak meg tévés szereplésre, holott az első öt albumom koncertjeit rendszeresen sugározták.
Az idők során
sikerült kialakítanom a saját teremet, amiben szabadon mozoghatok. Amikor olyan
terepre érsz, ahol még nem játszottál, olyan országba utazol, ahol még sosem
jártál és szinte senki nem ismeri a szólóanyagaidat, akkor valami olyasmit kell
nekik nyújtanod, amit utána csak veled azonosítanak.
Persze, mondatnám azt is, hogy a közönséget inkább vonzza a vezetéknevem, meg a Dire Straits jellegzetes aurája. Talán tudják, hogy egykor a Dire Straits egyik gitárosa voltam, azt viszont talán nem, hogy azóta 20 nagylemeznyi anyagot írtam – szóval, ez sok mindentől függ, nincsenek kőbe vésett szabályok. Nem esik nehezemre azt a pár dalt eljátszani, ha ez teszi őket boldoggá.
forrás:
https://www.ultimate-guitar.com/news/general_music_news/guitarist_speaks_on_why_he_left_dire_straits__his_brother_mark_knopfler_i_had_enough_didnt_regret_it_for_a_second.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése