Ken Tucker és David
Fricke interjúja Mark Knopflerrel, amely a Rolling Stone 1985. november 21-i
számban jelent meg – 2. rész
A dalszerzői stílusodban
az elmúlt néhány évben jelentős változás volt érzékelhető – gondolok itt a Wild West End és a Down To The Waterline hangulatos atmoszféráját felváltó egyszerűbb,
közvetlenebb szövegezésű dalokra, mint a Brothers
In Arms. Mi inspirálta ezt a változást?
Nem mondom azt, hogy már
nem írok kétértelmű vagy többrétegű témájú dalokat, egyszerűen most jobban
vonzódom az olyan szerzeményekhez, amikor nincs probléma azzal, hogy ki mit
énekel. Ha meghallom Willie Nelsont,
amint a Blue Skies-t énekli, akkor nekem
az mindig a nagyszerűt, az egyszerűt és a közvetlent jelenti.
Időnként sokkal jobb
nagy, terjedelmes és hangzatos, de világos kijelentéseket tenni, mint a
kétértelműség homályba burkolva példálózni. Erre nagyon jó példa a Born In The U.S.A. Még Reagan is megjelenhet, hogy megidézze Springsteen szellemét és összeadja
Rambóval. Úgy vélem, hogy Bruce szerint nincs azzal semmi baj, ha valaki
szereti a szülőhazáját és jó állampolgáraként viselkedik. Viszont voltak olyan
kívülállók, akik ezt a jelentést eltorzítva a saját céljaik érdekében
felhasználták. Persze, én sem akarnám, hogy Reagan felhasználja a dalaimat, de
ha megpróbálná, biztosan lenne hozzá néhány keresetlen szavam.
A Money For Nothing két- vagy többértelmű iróniája viszont megzavarta
a hallgatókat.
Egy londoni
meleglap-szerkesztője tiltakozó levelet küldött nekem, amiben leírta, hogy
szerinte a dal övön aluli ütés. Én meg úgy vélem, eltekintve attól a ténytől,
hogy vannak idióta melegek és vannak idióták, akik nem melegek – a dal mégsem
engedheti meg magának ezt a többértelműséget, nem lehet több jelentése, hanem
közvetlennek kell lennie.
Ilyenkor mindig azon
töröm a fejem, vajon milyen dalokat érdemes írni; amikben az elbeszélő nem ölt
magára más karaktereket, vagy mégis… A Money
For Nothing „énekese” egy igazi bunkó, segédmunkás mentalitással – aki csak
anyagi szempontból látja a dolgokat – vagyis megvető lenézéssel respektálja a
rock-sztárokat, akik semmit sem dolgoznak, de mégis gazdagok, és úgy gondolja,
hogy ez mekkora átverés…
Hogyan született a Sultans of Swing? John Illsley egy
alkalommal elmondta, hogy a legelső felvételed egy nyugis, country-western
feelinget idézett fel benne…
Zeneileg valóban
teljesen más hangzású volt, mert a legelső változatot akusztikus gitárral
rögzítettem. Aztán később, amikor már a Stratot használtam, azon tényleg nagyon
másképpen szólt – de ez pusztán csak a hangszerek miatt volt így. Valójában az
történt, hogy egy éjszaka Dél-Londonban láttam egy jazz-bandát és eszembe
jutott, hogy amikor egy zenekartól a Creol
Love Call-t hallod, akkor jössz rá, mennyire gyönyörű is a zene – mennyire
fontos hallgatni, megismerni – és mindennek akkor is nagy jelentősége van, ha
nem Duke Ellington, vagy egy
hagyományos jazz-zenekar, hanem Kirk
Roland játssza. Na, szóval a zene nagyszerű dolog.
De ott van például a Tunnel of Love, amelynek hossza és felépítése
sokkal összetettebb…
Különböző szakaszok vannak
benne kialakítva egyfajta logika mentén. Szükséges volt a közepén egy levezető
részre a dobokkal, hogy megpróbáljuk megjeleníteni a vurstli kavalkádjának
zaját, mozgalmasságát, a sikoltozást – és mindezt egyetlen ötlet
továbbgondolásából. A cirkuszi zene, mint eszköz nagyon jól felhasználható,
hogy a hallgató érezze a szagát, lássa a helyszínt és beleképzelje magát a
szituációba, amely akár az ő kis története, a saját filmje is lehetne.
Nagy különbségek vannak a
kis történetek és a filmzenék között? Ry Cooder szerint a filmzenéit érzi igazán
a magáénak és nem az egyéb lemezeit, mert így kiszabadul a háromperces alkotás
kereteiből. Te hogy érzed ezt?
Értem, hogy mire
gondolsz… de nekem sosem voltak ilyen érzéseim, sosem éreztem korlátokat a
kommersz-lemezek készítésekor. A filmzene-írás már egy kicsit bonyolultabb
dolog. Minden attól függ, mennyi technikai ismereted van – nekem például nagyon
kevés. Aztán mennyire vagy diplomatikus, muzikális, és hogy állsz a
papírmunkával – utóbbi terén szintén nulla vagyok. Továbbá sok függ a
rendezőktől is. Eddig kettővel dolgoztam, Bill
Forsythtal és David Puttnammel.
Nagyon különböznek egymástól – más a zenei ízlésük, mások a zenével kapcsolatos
érzéseik – hol, melyik jelenetben mennyi zene legyen. Némely rendezőnek pedig
sok esetben fogalma sincs a zenét illetően, hogy az hová és mikor kerüljön.
Milyen volt Bob Dylan Infidels című lemezének társ-producere
lenni?
Legelőször Los
Angelesben találkoztunk, amikor eljött, hogy megnézze a koncertünket… Aztán
jött a Slow Train Coming album
felvétele, amiket Santa Monicaban készítettünk. Az Infidelst New Yorkban vettük fel abban a stúdióban, ahol a Local Hero is készült. Bobnak
kifejezett kérése volt, hogy Sly Dunbar,
Robbie Shakespeare és Mick Taylor is vegyen részt a
munkálatokban, így őket is megkerestük. Neil Dorfsman volt a hangmérnök, Alan Clark pedig a billentyűsünk –
egész jó kis házi-zenekar jött össze. A felvételek is gyorsan mentek, Bob pedig
legfeljebb ha kétszer énekelte fel a dalokat.
Mostanában nagyon sok
személycsere történt a zenekarodban és úgy hallani, meglehetősen szigorú vezető
vagy… Tényleg az vagy?
Szerintem nem vagyok az.
A sok dolog közül ez az egyik, amiben nehéz nyerőnek lenni. Ha túl szigorú
vagy, akkor azt mondják, hogy a diktátort játszod, ha nem vagy az, akkor
nyúlbélának tartanak. Az időm 95%-ban rettenthetetlen vezető vagyok – úgy
értem, ha írok egy dalt, akkor azt szeretném, hogy az tökéletesen szóljon,
legyen jól megcsinálva. Azt gondolom, hogy ha ennek érdekében a zenészeid
hosszú órákat töltenek munkával és néha még többet is – akkor ez tisztességes
elvárás tőlem. Néha elkövetem azt a hibát, hogy megállok és mástól várom, hogy
adjon iránypontot, hogy merre tovább. Többször is megtettem már ezt, de nem gondolnám, hogy ez hosszútávon
fenntartható.
Ki szoktad kérni a
többiek tanácsát, mondjuk a dalszövegekkel kapcsolatban?
Nem, soha… Talán egy
ilyen esetet tudok említeni, amikor Jack
Sonni azt javasolta, hogy a Money
For Nothing szövegében a „tutu” helyett a „make-up”-ot (a tutu magyarul: rövid tüllszoknya – tütü (LK.) használjam. Megfogadtam…
Hogyan jellemeznéd a
testvéreddel való kapcsolatodat?
Az most teljesen oké,
bár nem sokat találkozunk, mert ő Amerikában él.
Mi volt a tényleges oka,
hogy David elhagyta a zenekart?
Azt hiszem, hogy itt a
legfontosabb kérdés az, hogy néha ki tudsz-e kapcsolódni abból, amit csinálsz… Nálam
ez oké, de szerintem Davidnél nem működött a dolog, és nem tudom, hogy ő
mennyire tudott túljutni azokon a dolgokon, amikről már beszéltünk – a hirtelen
jött siker, a folyamatos munkák, stb. Ráadásul ő sosem volt annyira gitárfüggő,
mint én. Úgy tudom, most is inkább a billentyűsökkel foglalkozik.
Volt bennetek keserűség,
miután ő távozott?
Sosem gondoltam erre,
mert mindig tudtunk beszélni egymással. Az első szólólemezén játszottam is,
magam ajánlkoztam… Egyébként pedig mindig tudtam, hogy mibe fogok – és aztán a
többiek vagy velem tartottak, vagy nem…
Van elképzelésed, hogy
mit csinálsz 20 év múlva?
Talán kis klubokban
fogok játszani… S majd ott esem össze holtan, a színpadon. Szeretnék újra
kisebb léptékű munkákat csinálni, mint pl. kocsmákban, klubokban fellépni.
Nemrégiben volt szerencsém J. J. Cale
egy san francisco-i klub-koncertjén fellépni, ami nagyon jó volt. Kanadában
szintén egy klubban együttzenéltem néhány dal erejéig az Everly Brothersszel, akik a Why Worry-t is rögzítették a Brothers In Arms-ról.
Mely előadók dalait hallgatod örömmel?
Ha alkalmam nyílik
otthon ülni, akkor általában mindig ugyanazokhoz térek vissza – ilyen például Van Morrison. Szerintem az Inarticulate Speech of the Heart című
lemeze zseniálisan mesés, amelynek az egyik legjobb dala, a Rave On, John Donne szintén
csodálatos. De nagyon szeretem J. J. Cale dalait, őt is sokat hallgatom,
nagyon tetszik a lemezei nyers textúrája.
És mi a helyzet a
gitárosokkal?
Nos, igen – néhányan közülük
már halottak: Robert Johnson, Lonnie Johnson. B.B. King viszont nagyon is eleven és rám mindig óriási hatással
volt. Tizenhat éves koromban hallottam először a Live at the Regal-t. Nagyszerű
pillanat, amikor a lemez csodás hármasa – a gitár, ének és a közönség – tökéletes
összhangot alkot, egészen elképesztő módon. Sok lemezén a gitár tökéletesen
elvégzi az énekes munkáját is – annyira tiszta hangzású. Talán azért is
tetszenek annyira a dalai, mert én sem csak énekes vagyok, (bár egyáltalán nem
vagyok olyan jó, mint B.B.King). Vagyis a gitár egy újabb, jobb hangzást
produkál, mint az énekhang.
Amikor kölyök voltam, az
egyik haverommal sokat énekeltük együtt az Everly Brothers-t. Próbáltam a
lehető legjobban énekelni, már amennyire ez egy mutáló sihedertől telik.
Általában úgy hiszem, hogy az énekesekre mindig más énekesek hatnak, és így
tovább. Eric Clapton az egyik
kedvenc énekesem, pedig az emberek többsége inkább gitárosként szereti és nem
az énekhangja miatt, pedig szerintem ő a fehér Ray Charles. A másik énekes, aki rám nagy hatással volt, Bob Dylan.
Úgy hallgatom őt, mint mások, de nekem mégis valami többletet jelent a hangja.
S itt van még Tom Waits, Ry Cooder, J.J. Cale, akiknek a hangja – ha nem is technikailag – nagyszerű, és
pontosan ez teszi különlegessé az előadásukat.
Van még valami, amit
tanulnod kell a gitárról?
Ami a gitárjátékomat
illeti, csak annyi, hogy nem sokat tudok róla. Ez egy hosszú folyamat, a
tanulás pedig állandó. Nemrégiben Nashville-be utaztam, hogy Chet Atkinsszel játsszam egy olyan
lemezen, ahol duetteket játszik más gitárosokkal. Akár öt évig is ott maradtam
volna, mert egyszerűen imádtam és nagyon sokat tanultam. Szóval, a tanulás egy
vég nélküli dolog. A gitárral kapcsolatos szókincsem megközelítőleg csak ennyi –
áá, hogy vagyunk ma – és ez minden.
Alapjában úgy vélem,
hogy amíg a lelked eleven és van melódiád, akkor teljesen mindegy, hogy Miles Davis vagy Waylon Jennings vagy – jó zenét fogsz játszani. Gyakran fordul elő,
hogy egy jól képzett, tapasztalt előadó imádja és keresi a kevés technikai
adottságokkal megáldott zenészeket, pusztán a zenei tehetségük miatt – és úgy
vélem, ennek így is kell lennie.
Van olyan lemezed,
amiről a megjelenése után úgy gondoltad, hogy bárcsak sosem adtad volna ki a
kezedből?
Igen, az összes lemezem
ilyen.
Az összes?
Ó, persze – egyáltalán
nem szeretem, ezért nem is hallgatom őket. A saját albumaim hallgatása egyfajta
perverzió lenne. Tudom, hogy a lemezkiadásra túl sok figyelem hárul az üzlet
miatt. Viszont sokkal jobb játékot produkálok bármilyen lemezfelvételnél, ha
egy kis bárban, vagy kocsmában léphetek fel a barátaimmal.
Úgy tűnik, hogy sokat
dolgozol, és sosem pihensz. Munkamániásnak tartod magad, úgy zenélsz, hogy
minden mást kizársz az életedből?
Jó lenne, ha nem így
lenne. Mert én is olyan vagyok, mint bárki más. Szeretek jókat enni és aludni.
Szeretem a sportműsorokat nézni a tévében és rajongok az autókért. De amikor
feltorlódik a munka és állandóan turnézom, akkor semmire nincs idő, még arra
se, hogy a kiégett villanykörtét kicseréljem, vagy kifessem a wc-t.
Azzal vádolnak, hogy
lusta vagyok. Fekszem az ágyon, nézem a sportműsort a tévében… és akkor bejön a
nejem, hogy keljek fel, mert takarítani akar és rögtön el is kezdi. De amikor
végre kimenekülök a lakásból, akkor csinálnom kellene valamit… és ez miért ne
lehetne egy kis session-muzsika?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése