Felejtsük most el azt a sok szeszélyt és a csillogó, feltűnő
életmódot, amit a sztárok többsége folytat. A Dire Straits egykori alapítója-vezetője
ugyanis akkor a legboldogabb, ha idejét a családja körében vagy a robogóján
ülve tölti.
Julia Molony interjúja - Belfast Telegraph, 2015. március
19.
Mark
Knopfler délnyugat-londoni, világviszonylatban is a legkorszerűbbnek számító
stúdiójának alsó szintjén egy fedett garázs található néhány autóval és egy
menő robogóval, amely talán az egyedüli jele a rocksztárok könnyedebb
életmódjának, és az egyetlen, amelyről maga a gitáros is úgy vélekedik, hogy
megérdemli.
Mark
Knopfler sohasem volt tipikus rocksztár. Amikor 1977-ben úgy döntött, hogy
zenekart alapít és a Dire Straits elindult a világsiker útján, mindig
megpróbált önmaga maradni – zenész, aki a színpad szélén áll és dalokat játszik
– és nem az a valaki, aki dalaival állandóan a középpontban szeretne állni.
Itt van egy rólam
készült deptfordi fotó, ahogy a színpad oldalszélére húzódva játszom. Ki akartam
próbálni ezt a fordított helyzetet, de nem úgy sült el, ahogy én szerettem
volna. Később már nem tettem ilyesmit, egyszerűen levontam a konklúziót, hogy
ha ezt akarom, akkor azon az úton kell végigmennem, amit kijelöltem magamnak.
Knopfler
mindig is ambivalensen értékelte azt az jelenséget, amit ő egyszerűen csak a
„hírnév járulékos ostobaságainak” hív, ezért lehet az, hogy a rajongók milliói,
akik az ő zenéjén nőttek fel, valószínűleg nem ismerik fel azonnal a nevét
annak ellenére, hogy a kortárs popzenére gyakorolt hatása csaknem olyan
nagymérvű, mint Mick Jaggeré vagy Freddie Mercuryé.
Ha tudsz bármi jót
mondani a hírnévről, szívesen meghallgatom. Sok az olyan fiatal, akikre károsan
hat a töméntelen tv-műsor, és ők ez alapján gondolják úgy, hogy milyen jó is
híresnek lenni. Habár a siker az remek is tud lenni – főleg akkor érzem azt,
amikor bejövök ide és szétnézek – mutat körbe a stúdióban.
Hálás vagyok, hogy
amikor igazán sikeres lettem, már elég idős és tapasztalt voltam, hogy jól
tudjam kezelni. Talán azért is éltem túl, mert nem 18, hanem közel 30 éves
voltam ekkor. Nem hiszem, hogy egy alig 18 éves, szinte még gyerek pozitívan
tudja kezelni a nagy színpadi sikerrel járó kihívásokat – őt, pont az
ellenkezőjét vallom – olyan ez, mint egyfajta gyermekbántalmazás.
A
gitáros mindig is inkább szakavatottan közelítette meg a popüzletet és
sztár-létet, kitartóan dolgozott, jobbnál jobb slágereket írt, saját énjéből
látszólag csak keveset megmutatva. A Glasgow-ban született, de Észak-Angliában
felnőtt muzsikus úgy véli, mindez a neveltetéséből adódik.
Ha Északról jössz – és
felteszem, így van ez az írekkel, vagy a skótokkal is – akkor mindennel
kapcsolatban, egyfajta bizalmatlanságot tapasztalsz, amit nem tudsz józan
ésszel megmagyarázni. Talán ezért van az, hogy mindent úgy csinálsz, hogy ne
emelkedj túlságosan magad fölé, hanem maradj kitartó és mindig arra
koncentrálj, amibe épp belefogtál.
Fentiek
alapján úgy tűnhet, hogy a muzsikust egészen különleges mértékkel mérik – ennek
ékes bizonyítéka a földszinten parkoló robogó is. Úgy 12 évvel ezelőtt Knopfler
egy nagyon komoly közlekedési balesetet szenvedett, amikor motorjával egy
autónak ütközött – kulcscsontja, hét bordája és egy nyakcsigolyája is eltörött
– vagyis olyan súlyos sérüléseket szenvedett, amik végérvényesen derékba
törhették volna pályafutását. A teljes felépülés több mint egy évig tartott,
viszont a baleset mégsem vette el a kedvét a motorozástól.
Egyszer valaki azt
mondta nekem, hogy van egy javaslata számomra, amit úgy hívnak, autó.
Megígértem a feleségemnek, hogy kevesebbet ülök motorra, és akkor rögtön az
jutott az eszembe, hogyan fogom ezt betartani. Végül is, ugyanannyit motorozom,
mint azelőtt, csak most jobban vigyázok magamra.
És
ez a hidegvér tipikus?
Lehetséges, vagy csak
nem vagyok elég intelligens ahhoz, hogy észrevegyem az igazán komoly
következményeket. A motorozás szabadságot jelent, amit én nagyon élvezek, és
nagyon fontosnak tartok. Nem tudom, minek kellene történnie, hogy lemondjak
róla.
Nos,
az utolsó mondata nagyon jól leírja a zeneszerzéshez, a stúdiómunkához, fellépésekhez
való hozzáállását is. Hihetetlenül termékeny szerző, amire élő bizonyíték most
megjelenő új albumának, a Trackernek
a zenei anyaga, valamit az, hogy néhány évente mindig meglepi rajongóit egy új
lemezzel. És mindig sikerül egy olyan remek zenészt, énekest megnyernie a közös
munkához, mint Bap Kennedy, a
belfasti énekes- dalszerző (sajnos, 2016-ban elhunyt), akinek a Sailor’s Revenge című lemezének
producere volt 2011 elején, valamint Van
Morrison, akivel együtt rögzítette az Irish
Heartbeat című albumot, még a ’80-as évek végén. Egy kívülállónak valóban
úgy tűnhet, hogy a dalszerzés és a stúdiómunka egyfajta kényszert jelent
számára.
Mindenki azt hiszi,
azért kapom nyakamba a világot, mert ezt akarom. Szeretek turnézni, de nem
azért, mert turnéznom kell… hanem mert nagyszerű dolog ez, olyan helyzet,
amiben jó lenni. Ebből a szempontból is
szerencsés vagyok, mert mindezt oly módon tudom bonyolítani, ahogyan én akarom.
Knopfler
életét a családja, a dalszerzés, a lemezkészítés és a turnék teszik teljessé.
Igyekszem vigyázni
magamra – sokat sétálok és konditerembe járok. De azért a napjaim nagyobb
részét munkával töltöm – persze, az megint más kérdés, hogy akad-e tennivalóm.
De utóbbi miatt sem aggódom, mert mindig találok valami elfoglaltságot.
A
Dire Straits megalakulása óta eltelt időszakban Knopflert a történet-mesélő
dalairól ismerjük, és ami talán azért alakult így, mert pályafutása kora
szakaszában újságíróként dolgozott a leeds-i
helyi lapoknál. Az új albumon is szerepel egy dal, ami visszaidézi a
Chronicle-nél töltött időszakot. Az album nagy része erősen a múlttal
foglalkozik, bár Knopfler állítja, hogy mindez egyáltalán nem nosztalgia.
Szerintem semmi
nosztalgikus nincs benne – egyáltalán nem voltam elkötelezve az újságírás
iránt, tényleg csak átmenetileg foglalkoztam ezzel. A nyomda tintája valahogyan
nem úgy áramlott az ereimben, de egy kicsit azért csodáltam is ezt a hivatást.
Még ma is sokat gondolkodom ezen, hiszen akkoriban annyira zöldfülű voltam, és
nem is nagyon láttam át, hogy a társadalom hogyan is működik valójában –
viszont nagyszerű lehetőséget jelentett egy magamfajta kölyöknek, hogy megtudja
az igazságot.
A
múltban harmadik személyben írt, más karakterek hangját kölcsönözve adta elő a
történeteit. De manapság már sokkal kényelmesebb, ha önmagát és saját
élményeit, közvetlen tapasztalatait illeszti be a dalok szövegébe.
Azt hiszem, ma már ennek
semmi jelentőséget nem tulajdonítok.
Ennek
ellenére a hallgatók még sokszor gondolják úgy, hogy szó szerint kell érteniük
a hallottakat.
Megírtam a Broken
Bones című dalt, erre valaki megkérdezte, hogy bokszolok-e, pedig valójában
nem több ez, mint egyfajta beszédfordulat. Egy barátom azt mondta például, hogy
ilyen marhaságokkal egy beszari alak nem foglalkozik. Aztán másvalaki
megjegyezte, hogy a dal karaktere örökre magán viseli a szerzett sérüléseit –
és én is pont erre gondoltam – hogy a boksz mivel járhat.
Egyébként pedig nagyon
vicces, hogy az emberek sokszor miket gondolnak a szerzeményeimről. Van egy dalod,
amit kiengedsz egy nyitott ajtón, de hogy odakint mi fog vele történni,
egyáltalán nem tudod – de végül is, ez is része a dalszerzés örömének és
izgalmának.
Még
most is, annyi sok év után Knopfler egy kicsit megilletődve eleveníti fel
azokat a dalokat, amik születésük óta még mindig a köztudatban élnek és ma is
nagyon népszerűek.
Nagyszerű érzés, hogy az
emberek még mindig hallgatják őket – tényleg remek dolog, hogy valakinek az
életében mérföldkövet jelentettek. Egészen elképesztő – amikor ott vagy a
színpadon, és arra készülsz, hogy eljátszd a Brothers In Armst, csak akkor
jössz rá, hogy mennyire fontos ez a közönségnek – mit jelent nekik, mint jelent
a generációjuknak. És aztán itt vagyok én, remélve, hogy mindezt nem csesztem
el nagyon. Úgy értem, hogy esetleg írhattam volna valami jobbat is… Olvastam,
hogy asztronauták felvitték magukkal az űrbe.
Ismered az emberek cselekvéseit, és amikor dalokat írsz, ráébredsz, hogy
tulajdonképpen az életük filmzenéjét félig te írtad meg…
Knopfler
a dalszerzést bizonyos szempontból a szülő-gyermek kapcsolathoz hasonlítja.
A dal a király – és a
dalért te vállalsz felelősséget. De mindez megszűnik, amikor elkezd mind egyre
önállóbb életet élni. Talán a főiskolára is bejut és aztán egyre kevesebbet
beszéltek egymással, hogy végül mindez teljesen megszakadjon – elmúljon.
A
gitárosnak természetesen tudnia kell egy-két dolgot a szülői létről – hiszen
háromszor házasodott, házasságaiból négy gyermeke született. Első felesége
iskolatársa volt, de a kapcsolatuk hamar tönkrement, még a Dire Straits
megalapítása előtt. Második felesége Lourdes Salomone volt, akitől két
fiúgyermeke született. 1997-ben vette feleségül Kitty Aldridge színésznőt, aki
mostanában már könyveket is ír. Két lányuk született és úgy tűnik, hogy ez a kapcsolat
nagyon stabil és kiegyensúlyozott.
A
bonyolult családi kapcsolatok ellenére is Knopfler állítja, hogy mindegyik
gyermeke jól érzi magát a bőrében.
Különösen élvezi, hogy a fiús család után most egy lányos családban él.
A fiúk nagyon
egyszerűek. De a világon semmi sincs olyan édes, mint egy kislány. Semmi. Most,
hogy itt az iskolai szünet, valahogy nekem is több jut ki a tennivalókból,
felcsapok sofőrnek és ide-oda viszem a lányokat. Iskolaidőben persze nem
nyaggatnak olyan dolgokkal, hogy a kedvenc reggelizőjük átmenetileg bezárt és
menjünk más helyre. De az igazat szólva, könnyen ki tudok lépni ebből – talán
könnyebben is, mint más szülő.
A feleségem, Kitty
fellép, könyveket ír, miközben úgy ügyeskedik az idejével, hogy a lányokkal is
kellő mennyiségű időt töltsön.
Szóval, tőlem ezért nem kérdezik meg soha azt,
hogyan tudom összeegyeztetni a családot a munkával …
forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése