Zenésszel él

Már nem volt tinédzser, amikor megérintette a siker. Harminchoz közel már tudta, hogyan fogadja. Hiszen régóta erre készült, megszállottan, aprólékos gonddal. Mark Knopfler, aki származása révén kötődik Magyarországhoz, fontosnak tartja, hogy ismerje a gyökereket, azét a zenéét is, amellyel milliókat hódított meg. Bochkor Gábor a Tv 2 Koktélbár című műsorában tegnap este beszélgetett Mark Knopflerrel. Az interjú szerkesztett változatát közöljük. 

Mark, amikor befejezel egy koncertet és leteszed a színpadon a gitárodat, eszedbe jut néha, hogy gyerekkorodban sokat nézegetted a Fender gitárkatalógust? 

Igen, hogyne. Nem nagyon változott semmi. Ha kimegyek a színpadra, hangpróbára, és ott látom sorakozni a hangszereket, még mindig éppúgy elbűvölnek, mint régen. Nemrég New Yorkban jártam egy televíziós szereplés alkalmával, és emlékszem, saját magamon mosolyogtam, mert a szállodába érve ledobtam a bőröndjeimet és egyből kirohantam a szobából, lementem a lifttel és egyenesen indultam a barátom gitárboltjába. Csak azért, hogy együtt lehessek a fiúkkal a boltban és jó nagy zajt csaphassunk a gitárokkal. Ez még ma is ugyanolyan. Így tiltakozunk a felnőtté válás ellen. 

Van valamiféle érzelmi kötődésed a hangszerhez, fájához vagy hangzásához? 

A hangszerek éppúgy különböznek egymástól, mint az emberek.

Különböző személyiségek? 

Igen, más a személyiségük. És neked kell megtalálnod azt, amelyik a legjobban tudja elmesélni a dalt. Pont azért van szükségem több hangszerre egy koncerten.

Van olyan időszak, amikor van kedvenced, mint ahogy az embernek is van kedvenc barátja?

Igen, van. Jelenleg egy Les Paulon játszom a leggyakrabban.

Ami a Fenderhez képest lágyabb?

Sokkal erőteljesebb. Nagyon erőteljes hangzású gitár.

 
Miről álmodoztál, amikor papíron nézegetted a gitárokat?

Akartam egyet. Amikor az iskolában, a műhelyben valaki éppen egy gitárt készített, lementem és csak bámultam, és örültem, ha a kezembe vehettem. Ehhez kell egy bizonyos megszállottság. Fontos dolog a megszállottság, bármilyen művészről is legyen szó. Elkötelezettnek, megszállottnak kell lenned, mert amúgy is várnak rád rossz periódusok, amikor az előrelépés a professzionalizmus felé nagyon nehéz. Ilyenkor kell, hogy valami rákényszerítsen, hogy csináld tovább. Ez biztos. Én nagyon szerencsésnek tartom magam, és ezt mindennap el is mondom magamnak. Szerencsés vagyok, mert szeretek dalokat írni, szeretek próbálni, szeretek koncertezni és szeretek felvételeket készíteni. És ha valóban szereted a nagy egész minden egyes részecskéjét, akkor tényleg szerencsésnek mondhatod magad. Sokan vannak, akik bizonyos részeket egyszerűen nem szeretnek.

Valóban, sok zenész számára terhesek az általad említett dolgok.

Igen, sokan azt hiszik, hogy a rock and rollban nem kell „darálni”, hogy nem kell keményen dolgozni. Pont azért kezdenek bele a rock and roll-bizniszbe, aztán jön egy menedzser, aki eléjük tesz egy száz-koncertes turnét, s akkor elcsodálkoznak, hogy ők nem ezért vágtak bele. Én viszont szeretem. Persze azért fárasztó ez, mert most minden este játszunk, ráadásul ezzel a zenekarral annyira jól érezzük magunkat, hogy jó hosszú koncerteket adunk. Így aztán reggelente érezzük csupán, mennyire elfáradtunk. Ha napközben sikerül pihennünk, akkor estére már minden rendben. 

Beszéljünk egy kicsit a múltról. Sokat kellett nappal dolgoznod azért, hogy este zenélhess ...

Igen.

Amikor angoltanár voltál, hogyan tudtál ébren maradni és tanítani, amikor előző este klubokban játszottál?

Nehéz volt, de volt egy motorom, s gyorsan beértem a lakásomból az iskolába. Reggel berobogtam és felrohantam az osztályba. Persze, hogy megszenvedtem, de nem annyira, hogy ez másra is hatott volna. A tanítványaim mind átmentek a vizsgán. Kemény volt, sőt a tanítás volt a legkeményebb munka, amit valaha próbáltam. Pedig fizikai munkát is végeztem. Farmokon, raktárakban, építkezésen dolgoztam, de a tanítás volt az egyik legkeményebb. No és az újságírás is.

Az újságírást miért választottad? Vonzott a kihívás, hogy ki tudod-e fejezni magad tömören, szavakban?

Igen, hiszen mivel mindig jó voltam angolból, gondoltam, ez a legjobb választás. Nem lesznek majd unalmas napjaim. Egyébként megkeményített és megtanított arra, hogyan is működik egy újság. Az újságírás segít a különböző információk szelektálásában, megértésében is. Ha valamiről összegyűjtesz egy halom anyagot, meg kell találnod benne a lényeget. Az újságírás az utána következő tanulmányaimban is nagy segítségemre volt. Szerettem az egyetemet, mert a gondolataim addigra már rendeződtek és képes voltam megbirkózni az információ-áradattal. Úgy érzem, így nagyobb hasznát vettem az egyetemnek. Egy-egy tanítási nap után osztályoznom is kellett, volt, amikor egy halom füzetet, azt hittem, sosem lesz vége. Előfordult, hogy egy órán keresztül arra próbáltam emlékezni, hogy ki vagyok valójában és újabb energiát gyűjtöttem az éjszakai zenéléshez. Azért szerettem a tanítást, nem volt semmi bajom vele, csak a zene annyira előtérbe került, hogy végül kizárólag azt akartam csinálni. 

A tanítás, az újságírás és a többi munka tulajdonképpen áldozat volt azért, hogy zenélhess?

Igen, hiszen nyilvánvalóan mindig is profi zenész szerettem volna lenni.

Ha most alanyként beszélgetsz egy újságíróval, inkább szimpátiát érzel iránta, vagy épp az ellenkezőjét? 

Tudom, mit jelent ez a munka. Szimpátiát érzek irántuk, mert tudom, mi ez. Persze sok gyakorlatra van szükség, hogy valakiből higgadt, jó újságíró legyen. Szerintem ebben a műfajban is szükség van a megszállottságra és ez bennem nem volt meg. A hír maga, a szenzáció sem hozott különösen lázba. Nyilvánvalóan nem erre teremtettek. Kell, hogy nyomdafesték csorogjon az ereidben. Hogy naponta kapjál egy média-injekciót, különben nem megy. Szeretem, s most is gyakran olyasok újságokat.

És hiszel nekik?

(Nevet) Nem. Legalábbis nem mindegyiknek, mégis szimpatizálok velük. Az újságírással egy baj van: nagyon gyorsan cinikussá tesz. A cinizmus ellen szerintem az életben is küzdeni kell. Persze minden intelligens ember cinikus egy bizonyos mértékig, minden intelligens fiatal előbb-utóbb ilyenné válik. Ez ellen küzdeni kell, hogy a cinizmus ne legyen a személyiség meghatározója. Más dolgoknak is teret kell adni, például a szellemiségnek, hogy valami megérinthessen, hogy ezekre a dolgokra az ember fogékony legyen, és ez által is fejlődjön, ahelyett, hogy érzéketlenné válna, és fenn hordaná az orrát.

Meglehetősen idős voltál - 28 éves -, amikor megjelent az első Dire Straits-lemez, s ez volt az első siker. Mi alakult volna másképp, ha mondjuk 18 éves korban lettetek volna sikeresek?

Hú! Nem hinném, hogy túléltük volna. 

Az úgynevezett rock and roll- közhely miatt?

Igen. Pontosan. Szex, drogok és rock and roll: ezek persze különböző dolgok, de a nyomás legyőzött volna bennünket. 18 évesen még a humorod sem annyira fejlett, hogy fel tudd dolgozni az eseményeket. A humorérzék mindennél fontosabb, hogy talpon tudjál maradni, ezen kívül óriási akaraterő is szükséges. Nem hinném, hogy 18 éves koromban már tudtam, hogy mindennél jobban ezzel szeretnék foglalkozni. Hasznosnak tartom, ha az ember előtte mást is kipróbál.

 
Szóval úgy gondolod, hogy a korod adta bölcsességed mentett meg attól, hogy belehaljatok ebbe a folyamatba?

Nem tudom, hogy ez valóban bölcsesség-e. Nem ismerek senkit, aki 25 éves kora előtt ne lenne idióta. Talán még 28 évesen is bolond voltam, ez nem vitás, de kevésbé, mint 18 évesen.

Mit tartasz fontosabbnak, a dalszerzést vagy az előadást?

Szerintem ezek összefonódnak, de a dalírás sokkal méltóságteljesebb. Van benne valami állandó, ha megalkottál valamit, akkor az meg is marad örökre. Ugyanakkor az előadásban mindig megvan a lehetősége annak, hogy valamilyen módon nevetségessé is váljál. Persze ez nem szokott előfordulni, de mégis ... Egy előadás kezdete és vége között mindig van bennem egy olyan érzés, hogy valami zavarba hozhat.

Melyik a kreatívabb: az előkészületi fázis, a dalszerzés vagy maga az előadás? 

Mind a kettő, egyformán. Persze nem ugyanarról a kreatív folyamatról van szó, de mindkettő egyformán kreatív. Egy zenész munkájában a koncertezés különösen fontos. Ha kihagynád a munkádból és kizárólag a stúdióra, a dalírásra, a lemezkészítésre koncentrálnál, észre se vennéd, mennyit veszítesz.

Hogyan írsz dalokat?

Nagyon egyszerűen, szerény körülmények között. Egy díványon ülök egy asztal előtt, a kezemben egy jegyzetfüzet, amilyen neked is van. Írogatok és összegyűjtöm az ötleteimet, amelyekből lassan dalok lesznek. Egy gitár van még nálam, de nem használok magnót vagy ilyesmit.

Úgy tudom, nem tudsz kottát olvasni.

Valóban. Így hát sok mindent el is szoktam felejteni. Volt már olyan, hogy reggel, amikor felkelek, eszembe jut valami, s mire elkezdődik a nap, már el is felejtem.

Milyen jeleket írsz a jegyzetfüzetedbe?

Csak dalszövegeket szoktam leírni. Esetenként leírok egy-egy sort, de rájöttem, hogy csak azt érdemes megtartani, amit meg is tudok jegyezni. Rengeteg anyagot felejtettem el, bár nem hinném, hogy ez bárkinek nagy veszteséget jelentene. (Nevet)

Úgy gondolom, hogy neked, a halk szavak és kidolgozott kompozíciók képviselőjének zavaró lehetett óriási közönség előtt szerepelni, például a Dire Straits-időkben?

 
Nem, a nagy koncerteket éppúgy szeretem, mint a kicsiket. Szeretem a nagy show-kat is. Szeretem a rajongókat, mert együtt ünnepelünk valamit. Szeretem ezt az érzést, tehát nem zavarnak a nagy show-k. Csak az igazán nagyok, bizonyos rendezvények nem teszik lehetővé, hogy szép zenei élményt nyújtsunk. Ugyanakkor ezekben is van valami, ami nem is rossz.

Mi az?

 
Az esemény maga, az ünnep, az, hogy mindenki együtt él át valamit.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a hírnév a siker ára, nem pedig a jutalma. Ezt hogy kell érteni?

Ezalatt azt értem, hogy szeretem a sikert, mindenkinek csak ajánlani tudom. Nagyon-nagy dolog. Számomra azt jelenti, hogy azokkal a zenészekkel játszhatom, akikkel akarok, abban a stúdióban dolgozhatok, amelyikben szeretnék, s hát semmiben sem kell kompromisszumot kötnöm. Ezen kívül persze megengedhetek magamnak egy igazán jó motort is. Ez tényleg csodálatos. Nem kell aggódnom semmiért. Régebben sokat aggódtam, mert meg kellett élnem, ki kellett fizetnem a lakbért. A hírnév viszont szerintem teljesen más dolog. 

Mi a legzavaróbb benne?

Ha te el tudod mondani az előnyeit, nagyon szívesen venném.

Sokan kimondottan élvezik. Én nem tudok hozzászólni, de van, aki kimondottan élvezi.

Talán a sikert élvezik, nem vagyok benne biztos, hogy valóban a hírnevet. Jó dolog, ha odajönnek hozzád és elmesélik, hogy mennyit adtál nekik, mennyi örömet szereztél, miként az talán a legfontosabb, hogy képes legyek megfigyelni a világot. Aztán elég gyorsan rájössz, hogy a világ megfordul és téged figyel. Így persze már minden nehezebb. A legtöbben persze békén hagynak, nem hiszem, hogy túl sokan ismernének fel. Úgy közlekedem, mint régen, sétálgatok és, egyáltalán nem zaklat senki. Úgy tűnik, hogy mindkét világból a legjobb jutott nekem. Meg is szoktam már. Mégsem hiszem, hogy ezt bárkinek is ajánlhatnám. Eszembe nem jut például, hogy a saját nevemre foglaljak egy asztalt egy étteremben, csak azért, hogy bejussak. Biztos, hogy egy álnevet használnék, különben zavarban érezném magam.

Beszéljünk újra a zenéről. Már a Dire Straits-korszakban is sokat kalandoztál zeneileg, gondolok itt a „Local Hero” című film zenéjére, vagy később a Notting Hillbillies nevű zenekarodra. Mindkét esetben erősen érezni népzenei hangzásokat. Ennek mi az oka? 

Már a kezdetektől fogva figyelemmel kísértem a fekete és a fehér zene gyökereit. Már 15-16 éves koromban izgatott, hogy népzenei elemeket is játszhassak; játszottam blues-klubokban. Szorosan kötődöm a zene gyökereihez, mert úgy vélem, ha nem érted meg a zene eredetét, akkor nem is tudod, hogyan lehet zenélni.

Mely gyökerekre gondolsz pontosan?

A fekete és fehér népzenére. Az európai, angol, ír, skót népzenére, benne egy kis francia és német, tulajdonképpen mindenfajta zenére. Ezek a countryzene gyökerei, ha úgy tetszik. Ezen kívül persze a korai blues gyökereire.

Miért nem hívod az új zenekarodat újra Dire Straitsnek?

Azért, mert ketten nagyon-nagyon rég alakítottuk ezt a zenekart, és mindketten tudjuk, hogy az együtt töltött évekre büszkék lehetünk. Ma is a legjobb barátok vagyunk, de ez a csapat teljesen más.

Lásd be, hogy jó trükk lenne ...

Persze, hogy megtehetném, de nem tenném. Nem is akarnám. Ez már teljesen más. A zenekar is más, az érzés is más, minden más.

forrás: Kurir – 1996.06.29. 176.szám

fotó: https://www.flickr.com/photos/47005/albums/72157627914663022/

fotó2: Hegedűs Ákos