Ha van
olyan gyermeked, aki érdeklődést mutat a zongoratanulás iránt, alaposan gondold
át, mielőtt bárhová beíratod, mert egy rossz tanár teljesen elveheti a gyerek kedvét
és a kreativitását is. Én pontosan így jártam kissrác koromban, hat évesen –
nem tetszett, amit tanítottak, egyszerűen unatkoztam és néhány éven belül abba
is hagytam az egészet. És talán soha nem
kezdtem volna újra játszani, ha nem jön közbe egy komoly vakbélgyulladás, és a
műtét utáni lábadozás, amikor is hosszú hetekig össze voltam zárva apámmal, aki
szintén betegségéből épült fel éppen – és az időt a zongora zargatásával
töltöttük.
Akkoriban
napközben nem volt tévéadás, így az egyetlen szórakozást a rádió és a zongora
jelentette. Apa sokszor játszott sanzonénekest, főként Frank Sinatrát (ő volt a
kedvence, ahogyan nekem is) és néhány dallamot a zongorán is le tudott játszani,
igaz, nagyon kezdetleges módon. De mindez teljesen elegendő volt ahhoz, hogy
megtanítsa nekem, hogyan a kell a Blue
Moon-t tökéletesen eljátszani - C, A minor, F és G (az akkordokat abban a
sorrendben használta, függetlenül a dallamtól). Rákattantam. Elkezdtem játszani
hallás után, és hamarosan új akkordokat fedeztem fel, és azt, hogyan lehet őket
más hangnemekben használni.
Néhány
hónappal később a közeli Chester-le Street-en nyílt egy Hammond-orgona bolt,
pont arrafelé, amerre iskolába jártam. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap
történt volna: a ködös kirakaton keresztül csodáltam a mesés hangszereket,
amelyek csak arra vártak, hogy elvigye őket valaki. Pár nappal később apával
bementünk a boltba, a boltvezető engedélye után minden szabadidőmet itt
töltöttem: ebédidőben, iskola után, hétvégén, és alig néhány hét után jobban
játszottam, mint a boltvezető (legalábbis, apám szerint). A Chester-le
Street-en pénteki napokon tartottak nagy piacot, és amíg ebédidőben játszottam,
nagy tömeg gyűlt össze az ajtóban és a kölyköt hallgatta, aki klasszikusokat is
játszott.
Sokan nem
is gondolták volna, hogy a Chester-le Street az a valószínűtlen hely,ahol
drága, amerikai gyártmányú orgonákat árulnak, és Észak-Anglia klubjaiban játszó
valamennyi zenész ide jön, hogy zongoráját lecserélje ezekre a csúcstechnikai
eszközökre. A hangszerek olyan gyorsan
fogytak, hogy végül nem maradt zongorista, aki játsszon rajtuk (egyes klubok
zenészei nem rajongtak túlságosan az újdonságokért, és „türelmi időért”
harcoltak), így nem kellett hozzá sok idő, hogy a boltvezető megkérje apámat,
hogy engedjen el az egyik klubba játszani. Azon a hétvégén, alig 13 évesen
túlestem első, igazi fellépésemen, és onnantól kezdve minden hétvégén
játszottam, sokszor több időt, mint amit apám az egész heti munkájával töltött
egy kábelgyárban.
16 éves
voltam, amikor az én csodálatos és büszke apám meghalt. Akkor váltam
kenyérkereső billentyűssé és az egyik legjobb klubban (Houghton-le-Spring
"Big" Club) játszhattam. Megvettem életem első autóját, de csak egy
évvel később vezethettem, miután megkaptam a jogosítványomat.
A 20-as
éveim elején egy nagy, karibi turistahajó bárzenekarában játszottam, tetszett
is, de elhatároztam, hogy valami komolyabb lehetőséget keresek, és
Newcastle-ban, a helyi zenekarokat segítettem ki – egyikük énekese Brian Johson
volt, aki később az AC/DC-vel befutott. Később játszottam a Splinterrel, a
Hammersmith Odeon-ban George Harrisonnal, majd jó tíz év múlva ugyanitt Eric
Claptonnal. A Lindisfarne-nal felléptem a Knewborth-i és a Glastonbury
fesztiválon, aztán a Gallagher and Lyle albuma és egy turnéja következett.
Mindezek után jött a Dire Straits, amelyhez 1980-ban csatlakoztam és vezető-billentyűse maradtam egészen 1992-ig.
Sokan
felemlegetik, hogy pont akkor léptem be a zenekarba, amikor az kezdett stadiont
megtöltő tömegek előtt játszani, és hogy ebben az átalakulásban nekem milyen
szerepem lehetett. A csatlakozásom előtt
Mark főleg húros hangszerre írta dalait, de szeretett volna másfajta dinamizmust,
kibővített hangzást vinni a szerzeményeibe.
Mindkettőt megadtam neki, és úgy látszik, működött is ….
forrás:
alanclarkmusic.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése