A Notting Hillbillies kedvelt, de alig ismert tagja – Brendan Croker emlékére

Egy mexikói kocsmában egy alkalommal úgy kerülte el a késelést, hogy felkapott egy gitárt, és elkezdte játszani Hank Williams és Jim Reeves dalait.

A 70 éves korában elhunyt Brendan Croker gitáros és dalszerző volt, aki – ellentétben azon pályatársaival, mint Mark Knopfler, Eric Clapton és Chet Atkins – soha nem érte el azt a fajta széleskörű elismerést, amelyet rendkívüli tehetsége révén meg kellett volna kapnia.

A „szabadúszó” kifejezést Crokerre találhatták ki, akinek durva, érdes, de mégis érzelmekkel teli énekhangja szorosan összeforrt személyiségével. A yorkshire-i születésű művész látványa borotvált fejével, gyémánt fülbevalóival és erősen tetovált alkarjával bizonyos fokú előítéletet kelthetett még azokban is, akik jól ismerték őt. Megjelenése ugyanis rácáfolt az alapvetően kedves és megfontolt beállítottságára: barátai főleg értelmiségiek (köztük egy cambridge-i latin-amerikai tanulmányok professzora) művészek, írók (mint például Trevor Griffiths drámaíró) voltak.

Figyelemre méltó szerzeményei közé tartozik a „What It Takes” című dal, amit Croker az amerikai countrysztár, Wynonna Judd számára írt, és amelyből négymillió példány kelt el; ráadásul, több mint két évig műsoron volt a barcelonai Le Meridien legnagyobb éjszakai bárjában – utóbbiról maga a zenész több interjúja során is büszkén nyilatkozott.

Az 1990-es évek közepén a The Independent egyik újságírója elkísérte Crokert egy legénybúcsúra, amely Mexikóváros peremén egy kocsmában zajlott. Azonban a helyiekkel kialakított kezdeti jó hangulat annyira elromlott, hogy a látogatók spanyol idegenvezetője hirtelen olyan kifejezéseket kezdett tolmácsolni, mint a „késelés”,vagy a „gyilkosság."

Croker ekkor hirtelen felkapott egy falnak támasztott akusztikus gitárt, és elénekelte Hank Williams „Your Cheatin' Heart” című számát, majd Jim Reeves „He'll Have to Go” című dalát – ekkor az újságíró megjegyezte, hogy a törzsvendégek arckifejezése megváltozott: az őrülettel kevert gyűlöletet felváltotta egyfajta vallásos áhítat. Kifelé menet a csapos kéretlenül egy csomag hasist nyomott az énekes kezébe. „Nagyon örülök, hogy bementünk oda” – mondta Croker. „Mexikó: remek ország. Milyen fasza gyerekek.”

Brendan Croker 30 éves volt, mielőtt elkezdett komolyabb felvételeket készíteni első zenekarával, a Five o'Clock Shadows-szal. Zenei pályafutását Leedsben kezdte, ahol kisebb klubokban, kocsmákban zenélt együtt Mark Knopflerrel – aki akkor a Leedsi Egyetem hallgatója volt – és mentorukkal, a gitárvirtuóz Steve Phillipsszel, vele később, az 1990-ben alapított The Notting Hillbillies formációban is együtt muzsikált.  Knopfler számára – aki erre az időre már nemzetközi sztárokkal dolgozott együtt – a Dire Straits és az első filmzenéi hozták meg a világsikert.

A Notting Hillbillies egyik koncertjén (Ronnie Scott”s) Knopfler kézzel varrott szürke selyeminget viselve úgy vezette fel a következő számot hogy „most egy olyan dalom következik, amelyet már szinte mindenki feldolgozott”. „Mi az, hogy mindenki, Mark? – szólt közbe Croker. „És akkor kik énekelték? Thora Hird, vagy Desmond Tutu?”

Brendan Christopher Croker a nyugat-yorkshire-i Bradfordban született 1953. augusztus 15-én. Az édesapja Michael a II. világháború alatt őrmesterként szolgált a brit hadseregben, leszerelése után raktárosként dolgozott, míg édesanyja, Eileen gyári munkás volt. Édesanyja mesélte, hogy a kétéves Brendan már el tudta énekelni Doris Day klasszikusát, a „The Deadwood Stage” című dalt, miközben még alig tudott összefüggő mondatokban beszélni.

Croker a Bradford College of Art-ban végzett, majd különféle munkákat vállalt: Szemetesként dolgozott Sheffieldben,  Leedsben vasúti őr volt. „Az egyik kedvenc dalom – mondta – Johnny Paycheck kislemeze, a Take This Job and Shove it: I Ain't Working Here No More.” Rövid ideig volt állásban a Yorkshire Electricity Board-nál – „innen is jól kirúgtak” – magyarázta.  A Leeds Playhouse-ban festőként dolgozott, itt ismerkedett meg élete végéig tartó szerelmével, a díszlettervező Ali Allennel.

 

A rádiós műsorvezető-lemezlovas Andy Kershaw (és aki jó ismerőse is volt a zenésznek) először a Pack Horse nevű kocsmában látta Crokert, Knopflert és Phillipst country bluest játszani. A kocsma a  Leedsi Egyetemmel szemben volt, ezért viszonylag nagyobb vendégkörrel rendelkezett. Kershaw szerint: „Croker világszínvonalú dalszerző és nagyszerű énekes. „Mindig úgy gondoltam rá, mint egyfajta brit Ry Cooderre. Az övé azon ritka hangok egyike, amely szinte feketének hangzott; mintha az alabamai Muscle Shoalsból szólt volna, és nem a leedsi Headingleyből.”

Miközben a Five o'Clock Shadows komoly elismerést vívott ki és egyre nagyobb helyszíneken játszott Nagy-Britanniában, Croker, akinek szakmai pályafutását a hírnév iránti rendellenes közömbösség jellemezte, feloszlatta a csoportot, és Nashville-be költözött. Egykori menedzsere, Paul Crockford kifejtette, hogy ezzel a lépésével egy fokozatosan felívelő karrier kezdetének vetett véget.

„Azt a gondolatot, hogy gitárhős legyen, kissé abszurdnak érezte” – mondta Crockford. „De az ötletet, hogy Nashville-be költözzön, írjon egy slágert, ami platinalemez lesz, meg is valósította. Chet Atkinsszal dolgozott együtt, viszont nagyon akaratos volt. Amint valami jól alakult, már nem érdekelte többé. Könnyen megunta. Crockford szerint: „Ha Croker gazdagabb lett volna, különc lenne, de szegény maradt, s ezért csak magára lehet dühös.”

Az énekes, mintha csak el akart volna oszlatni minden olyan elképzelést, amely szerint ambíciói valamilyen módon a jóléthez kapcsolódnak, elhagyta Tennessee-t, és ingyenes koncerteket adott belgiumi börtönlakók számára.  Majd visszatért Angliába, és szólóalbumokat adott ki, köztük a nagyszerű „Redneck State of the Art” című lemezt. 

A 2000-es évek elején, még a leedsi Kirkstallban, és egyéb kisebb helyszíneken adott elő jól felépített és a közönség által is jól fogadott műsorokat, mint például a „Who Part of No Is it That You Don't Understand?”, amelynek lényeges eleme volt az ún. protest song-közönségszavazás. A hallgatóság által leadott szavazatok alapján olyan dalokat adott elő, mint az „Over The Hills and Far Away”, valamint az „Iron Hand” – ez utóbbi Knopfler szerzeménye volt az 1984-es bányász-sztrájkot megtorló rohamrendőrökről.

2001-ben a derbyi születésű festővel és énekessel, Kevin Coyne-nal közösen készített egy albumot „Life Is Almost Wonderful” címmel. Egy bruges-i szálloda reggelizőjében találkoztak, miután Coyne meghallotta, hogy Croker yorkshire-i tájszólással oktatott ki egy pincért, amely szerint ebben a kora reggeli órában egyáltalán nem illik sajtot felszolgálni a reggelihez.

Élete utolsó éveiben a derékfájdalmai miatt az énekes egyre kevesebb koncertet adott, fellépéseit Leedsre és Belgiumra korlátozta. Még a saját sírfeliratát is megfogalmazta: „Makacs volt, de jót akart”. Sok időt töltött azzal, hogy egy Bob névre hallgató lóra vigyázott. „Kedvelem Bobot – mondta az énekes –, mert semmi olyasmit nem csinál, amit ne szeretne.”

Egyik legutolsó önálló műsora a „Dying to Sing” volt, amelyben kizárólag elhunyt művészek szerzeményeiből álló válogatást adott elő (Kurt Cobain, Bob Marley és Vivian Stanshall). „Elbűvöltek ezek az emberek, mert jobbá tették mások életét, nagyon gyakran a sajátjuk rovására – magyarázta Croker És mi másról kellene szólnia a művészetnek?”

forrás:

https://www.telegraph.co.uk/obituaries/2023/09/14/brendan-croker-notting-hillbillies-clapton-died-obituary/