Ha az is fénylik, ami nem arany

A következő hét hétfőjén, azaz 2021.09.20-án tölti be a Dire Straits negyedik stúdióalbuma a 39. életévét. Bár nem kerek az évforduló – de lévén, hogy jelen sorok írójának a legkedvesebb lemeze is egyben, az alábbi recenziót adja közre, amely 1982. november 11-én jelent meg a Rolling Stone hasábjain – a cikk szerzője David Fricke.

A „Love Over Gold” nemcsak a Dire Straits negyedik albumának a címe, hanem szándéknyilatkozat is egyben. Az énekes-dalszerző-gitáros Mark Knopfler fittyet hányva a kommerciális lemezkészítés nyújtotta előnyökre úgy döntött, hogy múzsáját követve egy alaposan kibővített, epikus költeményeket idéző, érzelem-gazdag és hangulatos versezetekből álló gyűjteményt állít össze, amely a hallgatók teljes odafigyelését igényli.

Ez a némiképp éles váltásnak nevezhető lépés minden bizonnyal óriási ugrásnak számít a zenekar korai lemezeinek („Dire Straits”, „Communiqué”) szerves R&B impresszionizmusától, a „Making Movies” magával ragadó, rövidke történeteitől.  A „Love Over Gold” a ’80-as évek egyik legkeresettebb lemeze, mely igényes, némelykor picit nehézkes, de legalább annyira izgalmasan sikeres, mint amennyire egyedülálló a hallgatók lenyűgözésében.

Az egész albumot két, drasztikusan eltérő hangulat uralja; az egyik metszően éles és robbanékony (akárcsak a lemezborító villámfénye), míg a másik puha és csábító. Ez a kettősség különösen a „Private Investigations”-ben érződik erőteljesen. A viszonylag hosszú, szokatlan balladában Knopfler egy magánnyomozót jelenít meg, akit megkeményítenek az emberek szennyes ügyei. Diszkrét szintetizátor hangok, gurgulázó marimba, lágyan pengetett akusztikus gitárszólamok ölelik körül a viszkis poharába mormogó, ballonkabátos főhőst: „Mindenféle alakkal paktálok, ez a munka ilyen, árulás és hűtlenség, mindig akad rá mentség” – szavalja nikotintól reszelős hangján.

S ekkor John Illsley csendes figyelmeztetést ad lopakodó basszushangjával, mielőtt a dal elérné drámai csúcspontját az akár pisztolylövéseket (is) idéző torzított gitár-kitöréseivel és komor hangvételű zongorafutamaival.

Az érző és szívtelen, a szerelem és fájdalom között megbúvó pusztító skizofrénia mindig is áthatotta Knopfler szerzeményeit és feldolgozásait.  A „Love Over Gold” azonban – ha úgy tetszik – minden eddiginél élesebben érzékelteti a romantikus színezetű reménytelenséget és csalódást, amire a legjobb példa a közel 15 perces nyitódal, a „Telegraph Road”. Ez a szerzemény minden bizonnyal kihívást jelent az átlagos pop-és rock-rajongók számára. A téma a történelem sodrása és az egyén belső feszültsége – ahogyan Amerika épül-szépül, úgy foszlanak szét egy ember álmai – lehetővé teszi Knopfler számára, hogy csodás hangokat csaljon elő a rendelkezésére álló hangszerarzenálból; a szintetizált napfelkelte sípjától kezdve a barokk zongora-motívumig. A dalt a szólógitár-crescendo zárja, amelyhez Pick Withers dob-galoppjai adják a ritmust.

A címadó szerzemény, a „Love Over Gold” egy suttogó ballada, melyben a vibrafon jazzszerű csilingelése lágyan simul a klasszikus zongora futamaihoz, a szintetizátor hegedűszerű pöttyenéseihez, hogy kiemelje az alkalmi, néha lovagias, de mégis érzelemmentes légyottok képeit.

Az „Industrial Disease” a maga öt percével a lemez legrövidebb dala, túlságosan is konvencionális rock-szerzemény – jókora cinizmussal átitatott pattogó ritmusok, köhögő gitárhangokkal, amikre ráerősít a „Wooly Bully” lestrapált orgonája. 

Mark Knopfler – aki a produceri teendőket is ellátta – néha keménykedni próbál. A lemezt lezáró „It Never Rains” akár a „Like A Rolling Stone” mostohagyermeke is lehetne. Knopfler az összes dalt gitárszólókkal zárja oly módon, mintha fogalma sem lenne arról, hogy a túl sok ötletből végül melyiket is válassza.

De ebben az időszakban, amikor a rockzene legtöbbjét közönséges árucikként kezelik, a „Love Over Gold” vakmerően előbbre helyezi a művészetet a kereskedelmi csatornák műsoridejénél.

  

forrás:

https://www.rollingstone.com/music/music-album-reviews/love-over-gold-252877/