A jól belőtt irány mindig segít, de nem ez a lényeg ... 1. rész

Annak ellenére, hogy a világ egyik legjobb zenekarának a vezetője, Mark Knopfler saját magát inkább alulteljesítőnek tartja. A Dire Straits egykori gitárosa többek között erről is beszélt ebben az 1993-ban készült interjúban, de persze szó esett dalszerzésről, koncertekről és a legendás Chet Atkinsszel való közös munkáról.

Emlékszem, ahogy egy bárban ücsörögve hallgattam a „Telegraph Road”-ot  - mondja Mark Knopfler – és közben arra gondoltam, hogy ez nem más, mint egy rakás, élettelen hangok zaja.”

Egy olyan rendkívül elismert és sikeres muzsikus, mint ő, joggal lehetne büszke saját zenei teljesítményére, ennek ellenére neki teljesen más a véleménye – ismerjük is az „On Every Street” egyik sorából – „minden győzelem keserédes ízű”.

Amint lement a dal, rögtön utána következett Buddy Holly „Rave On”-ja – folytatja a visszaemlékezést -, ami teljesen lesöpörte a „Telegraph Road”-ot, mint ahogy a gyomnövényt szokás kitépni a földből - nos, ez lenne én muzsikám! A „Rave On” sokkal nagyszerűbb, sokkal jobb a maga három hangszerével, a belőle áradó életörömmel. Nekem ez volt az igazi lecke, és úgy vélem, hogy ez hallható is az utolsó Dire Straits-lemezen.”

A zenekar szinte alig tért vissza Londonba az „On Every Street” világkörüli turnéjáról, Mark boldogan számol be róla:

Sokkal jobban szervezett volt, mint a „Brothers In Arms”-é. Elégséges szabadidőnk volt az utazások alatt és úgy próbáltunk változtatni az előzőekhez képest, hogy az egyes helyszíneken mindig más-más dalokat játszottunk. Ezt főként az európai közönség díjazta, ami magasabb szintre emelte az előadások színvonalát. És persze, ahogy a turné haladt előre, mi is egyre jobban játszottunk, de próbáltunk arra is figyelni, hogy ne játsszuk túl magunkat.

A „Brothers In Arms”-koncertek alatt a közönséggel együtt egyre nagyobb tereket töltöttünk be és visszahallgatva őket úgy találtam, hogy sokszor estünk túlzásokba. Ezúttal most figyeltünk erre és ez nem következett be. Viszont nem igazán tudom, hogy tényleg varázsos estéket prezentáltunk-e a közönségnek vagy sem …  mindenki maximálisan tette a dolgát, és bizonyos daloknál talán túlszárnyaltuk saját magunkat … de ezt talán a többiektől kellene megkérdezni …

Nem tudom, hogy az a fajta, mindent felülmúló koncert gyakran megvalósulhat-e, de felteszem, hogy megtörténhet – ha a fogólapon megtalálom a megfelelő irányt és az előcsalt hangok még tetszenek is, akkor már rossz dolgok nem történhetnek …

A banda túl erős

A színpadi sikereket egy zenekar számára soha nem a nagy gesztusok és a túltolt látványelemek eredményezik; a Dire Straits-bulik alkalmával Mark inkább preferálta a kevésbé látványos, de maximális zenei teljesítményt nyújtó koncerteket.

Mindig arra kell vigyáznod, hogy a dolgok ne csússzanak ki a kezedből, de ugyanakkor, ha minél nagyobb közönség előtt kell játszanod, nem tudod elkerülni azt, hogy kicsivel jobban megtervezd magad. Ez nem valami tantárgy, amit be kell magolni, de mégis egy tanulási folyamat, ahogy a füstös kiskocsmákból eljutsz a stadionokat megtöltő tömegig. Kölyökként a newcastle-i City Hall óriási nagy térnek tűnt, most viszont ha ott vagyok, nem nagyobb, mint a menedzserem irodájának előszobája.

A színpadi próbák egyik legélvezetesebb része, hogy megtaláld a stúdióhangzástól való eltéréseket – a zenekar mindig nagyon rugalmasan állt hozzá ezekhez a dolgokhoz. 

Amikor egy lemez anyaga letisztázott és rendben van, akkor ahhoz ragaszkodunk  inkább, de azért általánosságban elmondható, hogy a koncerteken a dalok nagy része kisebb-nagyobb mértékben változik .. ahogyan például a „Sultans” is …

A színpadon és a próbák során, amikor mindannyian együtt vagyunk, a köztünk lévő kölcsönhatás egyre intenzívebb. Újabb és újabb dolgokat találunk a másikban, amikből a dalok hangzása szépen kiforr. Mindenki bedobja a közösbe a saját énjét, ötleteit, érzéseit és aztán majd ezekből alakul ki - feltehetően egy jó - végeredmény. A színpadon nincsen dirigens, vezető – időnként ugyan fel kell vennem a dobok ritmusát, de máskor meg a ritmusszekciónak kell a gitárt követnie. Ezekre az ellentétekre nagyon jó példák a „Heavy Fuels” és a „Two Young Lovers” – első esetben a dobok diktálják az iramot, míg a másodiknál a gitárok határozzák meg az ütemezést.

Ha számba veszem az összes zenekart és zenészt, akikkel a pályám során játszottam – a korai próbálkozásaimat és mások együtteseit is beleértve – a Dire Straits jelenlegi felállása játszik a leghangosabban.  Lehet, hogy ez egy picit zavaró lehet, de ha megfelelően van kiválasztva a színpad magassága, akkor az erősebb hangzás is valahogy kiegyenlítődik.

Terry Williams volt a zenekar leghangosabban játszó dobosa – legalábbis én azt hittem, mert Chris Whitten most sokszor játszik úgy, mintha sosem lenne holnap, ezért a koncerteken az ő helyét a színpad leghátsó és legmagasabb részén alakítottuk ki.

Lehet persze füldugókkal is kísérletezni – ha például billentyűsként ott állsz a lárma kellős közepén, mögötted az átlagosnál jóval hangosabban játszó dobossal és ütőssel, közben három gitáros rohangál előtted, akkor neked is kell egy külön szint, hogy hallhasd saját magadat. Beletelt egy kis időbe, amíg ezt sikerült rendeznünk és mindenki a helyére került. De ehhez kellett egy fantasztikus hangtechnikusi gárda, akik csak ezzel foglalkoznak és némi hírnévre is szert tettek e téren – te csak a problémát tálalod nekik és ők majd megoldják - ennek eredményeképpen nem kellett minden nap hangpróbákkal és hangbeállásokkal bajlódnunk. Azért fontos megemlítenem ezt, mert ha nem túl jó akusztikájú helyszínen játszottunk, akkor ott mindig megvolt a soundcheck – de egyébként nem volt rá szükségünk még úgy sem, hogy a kilencfős zenekar tagjai sokszor több hangszeren is játszottak: Paul Franklin háromféle steelgitáron, Chris White négyféle fúvóson és néha ütősön, Phil Palmer és jómagam tucatnyi gitáron – vagyis rengeteg cuccot kellett volna ellenőrizni, illetve ezen kívül öt fő még énekelt is …

A technika ördöge

A fülmonitoron általában mindig a lábcin ütemeire figyelek jobban, mert az egy kicsit hangosabb a normál keverésnél, de így hamarabb fel tudom venni a ritmust. Próbáltam megbizonyosodni róla, hogy ez a többieknél is így működik-e, különösen a pörgősebb daloknál – ha ugyanis az összhang hiányzik, az eredmény élvezhetetlen. Danny Cummings személyében ütősünk is volt, így a ritmusszekció fokozottabb jelenléte nagyobb odafigyelést kívánt.

A fülmonitorral vigyázni kell, hogy nagyon ne mozdítsd el – mint már az előbb is említettem, ha nincs is vezető, mégis hasznos átlátni a zenekar egészét, és ez a legjobb trükk arra, hogy ne csak magadat, de a többieket is megfigyeld. Mindenkinél változó az időtartam, amíg a saját monitorját beállítja minden egyes dalnál – és ennek számtalan kombinációja létezik – a lényeg, hogy praktikus légy … Aztán, ha nem hallod tökéletesen az összes háttérhangot, ne panaszkodj!

A színpadon a dalok mindig megváltoznak, különösen a legelső alkalommal. Amikor megcsináltuk az első Dire Straits-lemezt, szinte éjjel-nappal próbáltunk, hangszerekkel keltünk és feküdtünk, egész napokat töltöttünk a stúdióban. A „Brothers In Arms” és az „On Every Street” dalainak hangzása is  teljesen másként hatott, amikor először játszottuk élőben. Igazából nem gondolom, hogy a Dire Straits lemezek mindegyike olyan jó. Az „On Every Street” sok szempontból a legjobb közülük, mert nagyon sok anyagot rögzítettünk, és sokat próbáltunk együtt és külön-külön. Arra is volt időnk, hogy minél jobban megismerjük a dalokat, és sok variációt próbáltunk ki a végső hangzást illetően … viszont nem szeretek olyan anyagokat hallgatni, amiket a múltban csináltam – ez kényelmetlenül érint …

Habár néhány kritikus szerint Knopfler játéka kimért és túl biztonságos – ez a megállapítás nem releváns az olyan epikus dalok vonatkozásában, mint a „Private Investigations”, vagy az „élettelen hangok zaja” – a „Telegraph Road”.

Igen, tényleg szerettem kísérletezni a dalok felépítésével, időtartamával – főként azokkal, amiket állandó jelleggel játszottunk. De ma már biztosan nem tennék ilyesmit – nem akarok már túl hosszú szerzeményeket. Jobban kedvelem az egyszerű, de alapos és egyértelmű zenét – kicsi dalokat, ha úgy tetszik – de igazából még nem tudom, hogyan foglalkozom majd ezzel …

A „Love Over Gold” borítóján producerként is feltüntettek, ami szerintem nagyon tág definíció, mert vannak olyan esetek, amikor maga a zenekar látja el ezeket a feladatokat, de mégis más neve alatt fut a dolog. Minden attól függ, hogy ki a producer – valaki ténylegesen irányítja a lemezfelvételi munkálatokat, más valaki csak a papírmunkára összpontosít, vagy még arra sem. Szerintem a producer és művész közötti együttműködést megfogalmazhatjuk úgy is, hogy a művész a szívét-lelkét, míg a producer az eszét adja a közös munkához.

forrás:

https://guitar.com/features/interviews/mark-knopfler/?fbclid=IwAR1DLVgzRpb2g0ZFWvI-mHLC1iZvoCiOxtp19U0FshrDadqBx8nkQYErk3A