Mókamester Végszükségben – avagy a „másik” gitáros”

Jack Thomas Sonni (65) amerikai muzsikus-szerző, de leginkább a Dire Straits ritmusgitárosaként vált igazán híressé a zenekar „Brothers In Arms” nagylemezének megjelenését követő turné időszakában.

Sonni Indianában (Pennsylvania) született, gyerekkorában tömény zenei oktatásban részesült – zongorázni, trombitálni tanult, a gitár csak később jelent meg az életében.

1977 őszén Manhattanbe költözött, majd alig egy év múlva munkát vállalt az újonnan megnyílt Rudy’s Shop-ban, (Rudy Pensa gitárboltjában), ahol hamarosan sok neves muzsikussal volt lehetősége találkozni, többek között a Dire Straits-tagokkal is – először David Knopflerrel, majd annak bátyjával is.

1984-ben részt vehetett a „Brothers In Arms” lemezfelvételének munkálataiban, ő használt gitár-szintetizátort a „The Man’s Too Strong” szerzeményen, valamint becsülettel végigcsinálta az együttes szinte vég nélkülinek tűnő megaturnéját 1985-86-ban.

Fentiek ismeretében szeretnénk megosztani egy 2010 decemberében készült interjút, amelyben egy norvég Dire Straits rajongói klubtag beszélgetett a gitárossal a pályafutásáról, zenéről, sikerekről.

Manapság a legtöbb zenerajongó Önt a Dire Straits „másik” gitárosaként ismeri. Mesélne életének korai szakaszáról? Mikor vett először kezébe gitárt?

Ahogyan visszaemlékszem, a zene mindig része volt az életemnek. A szüleim imádták a muzsikát, anyám nagyon jól zongorázott, apám pedig állandóan Frank Sinatrat, countryt, meg a korai rock & roll-előadókat hallgatta. Az első hangszeremet – egy zongorát – 8 éves koromban kaptam. Aztán 3 évig trombitálni tanultam, de a gitározás majd csak 14 éves koromban kezdett komolyan érdekelni. És igen, amikor a kezembe vettem… soha nem tettem le többé, végleg nála kötöttem ki! 

Amikor már elég jól játszottam, szerettem mások előtt zenélni – templomban, kávéházakban, iskolai rendezvényeken. Az egyetemet (University of Connecticut) is a zene miatt hagytam ott, pontosabban a zeneiskola (Hartford Conservatory of Music) miatt. Miután megkaptam a diplomámat, helyi zenekarokban kezdtem gitározni. A hét hat napján főleg éjszakai klubokban, bárokban zenéltünk – szinte mindent játszottunk, jazz-sztenderdektől kezdve egészen a TOP40 slágerekig.

Aztán, amikor New Yorkba költöztem sokat tanulmányoztam Elliot Randall, a hihetetlenül tehetséges session-gitáros játékát, főleg a Steely Dannel felvett dalait – és elhatároztam, hogy én is hasonló pályát szeretnék befutni, ezért az elkövetkező 10 évet session-zenészként klubokban, éjszakai bárokban zenéltem végig.

Aztán a ’80-as évek közepén csatlakozott Mark Knopflerhez és csapatához. Hogyan jött a lehetőség?

Már jó néhány éve Rudy gitárboltjában dolgoztam, Manhattanben, amikor az egyik nap Mark sétált be az üzletbe. Azért jöttek a városba, hogy elkezdjék a „Making Movies” felvételeit és épp egy új gitárt szeretett volna venni. Elég hamar barátságot kötöttünk és a következő négy évben sok időt töltöttünk együtt ha New Yorkban járt, de sosem merült fel az, hogy legyek a zenekara tagja. 1984 decemberében viszont megkérdezte, hogy lenne-e kedvem Montserrat-ra jönni és részt venni a lemez felvételein, valamint körbeutazni az egész világot…

A „Brothers In Arms” kétség kívül minden idők legsikeresebb albuma. Ön hogyan látja ezt?

Nagyon büszke vagyok, hogy részt vehettem az elkészültében. Amellett, hogy kiemelkedő üzleti sikert is jelent, fantasztikusan gyönyörű, kiemelkedő művészi teljesítmény minden egyes dala és a turnét lebonyolító zenekar a világ legprofibb együttese volt. Ezért nagyon örülök, hogy én is tagja lehettem a csapatnak, részesülhettem minden sikerében.

Melyek a legkedvesebb emlékei ebből az időszakból?

Nos, kedves és jó emlékekből olyan sok van, hogy meg kell várnia azt a könyvet, amelyben majd mindezeket leírom. De mégis, a legemlékezetesebb pillanatok azok voltak, amikor találkozhattam és együtt játszhattam Eric Claptonnal, Keith Richardsszal, Pete Townshenddel és Bob Dylannel.

A „Brothers In Arms” turné 1986 tavaszán véget ért. Beszámolna arról, hogy mi történt az utolsó Sydney-i koncert után?

Ott álltam a szálloda lépcsőjén és integettem a zenekarnak, amint a reptérre indultak, hogy hazarepüljenek Angliába. Én még ott maradtam Ausztráliában egy kicsit pihenni – úsztam, szörföztem és fogalmam sem volt arról, hogy akkor látom őket utoljára.

Mark Knopflert sokan úgy jellemzik, hogy pontosan tudja mit vár el a zenészektől, akikkel együtt dolgozik. Ön hogyan írná le Knopfler személyiségét, hogyan tudtak együtt dolgozni, illetve most tartják-e a kapcsolatot?

Egyszer, egy MTV-interjúban Markot „jószándékú diktátornak” neveztem, mert bár mindig ő határozta meg az irányvonalat, de megengedte a többieknek, hogy ötleteljenek és hozzájáruljanak a végső rendezés kialakításához. Alan Clark az évek során profin kidolgozta a Dire Straits billentyűs hangzását és határozta meg az irányát. Én is sok lehetőséget kaptam, hogy egy kicsit hozzátegyem az ötleteimet a „Wild West End”, a „Ride Across The River” és a „Two Young Lovers” dalokhoz. Egyébként, 15 éve nem beszéltem Markkal – de ismét csak azt tudom mondani, hogy a részletekért meg kell várnia a könyvet!

2010 őszén csatlakozott néhány egykori zenésztársához egy római koncert erejéig, ahol Dire Straits dalokat játszottak. Milyen volt az előadás légköre – gondolja, hogy van esélye a Dire Straits újraegyesítésének?

Nos, ez a fellépés nagyon jól sikerült, remekül éreztük magunkat, talán ahhoz hasonlítanám, amikor egy antik tárgyról lekaparják a rozsdát – újraéltük a múltat.

A Dire Straits újraegyesítése? Úgy vélem, ennek igen kicsi az esélye, de bármi megtörténhet. Személy szerint azt tervezem, hogy a közeli jövőben többet játszom majd Alan Clarkkel, Chris White-tal és Phil Palmerrel…aztán ki tudja, hogy ebből még mi alakulhat ki…

Ön hosszú évek óta része a rockbiznisz körforgásának, tudja, hogy milyen igazán sikeresnek lenni. Milyen tanácsot adna a fiatal, kezdő muzsikusoknak?

Mindenekelőtt azt mondanám, hogy a muzsika kedvéért zenéljenek elsősorban és ne a hírnév, vagy a gazdagság legyen a fő motiváló erő. Nagyon keveseknek adatik meg a gyors siker és meggazdagodás lehetősége, s én is csak Mark Knopfler mellett tapasztaltam meg az igazi siker izét. Zenéljenek, élvezzék a játék örömét és ha ezen a pályán akarnak sikeresek lenni, akkor tanulmányozzák az elődök történetét. Bőven vannak sztorik azokról, akik valóban egy életre megalapozták a karrierjüket és azokról is, akiknek ugyanezzel a lendülettel ment tönkre az életük – sok sikeres művészt, énekest tett már lapátra a lemezkiadója… Szóval, figyelni kell, mindig is mindenhol, mert ez mindenekelőtt üzlet! Elég egy jó szerződést megcsípni és már rendben is leszel. Valaki a dalírásban találja meg a lehetőségeket úgy, hogy már egyetlen slágerrel sokat kaszálhat.

Az Ön által említett könyve, a Rocked N Rolled valójában egy zenei memoár lesz – mi motiválta a megírására?

Mindig szerettem írni – régebben is. Amikor még nem gondoltam arra, hogy zenéljek, akkor éjjel-nappal olvastam és ha megkérdezték, mit akarok csinálni felnőttként, akkor mindig azt válaszoltam, hogy leülni egy pálma alá és könyveket írni. Nos, pontosan ezt tettem, amikor ez a könyv született. Kiköltöztem néhány hónapra a mexikói Baja-California partjára, kerestem egy pálmafát, majd papírra vetettem minden olyan álmomat, ami végül valóra vált.

forrás:

https://direstraitsblog.com/blog/interview-with-jack-sonni-about-dire-straits-and-his-life/