1980
lemeztermése bőséges volt - olyan vakmerő, ambiciózus albumok jöttek ki, mint
Springsteen „The River”-je, John Lennon „Double Fantasy”-ja, a Clash-től a „Sandinista,
valamint a Talking Heads „Remain In Light”-ja. A „Making Movies” azonban
vállvetve szinte mindegyiket megelőzte. Bittan gyújtó zongorajátékával kiegészülve
a knopfleri gitárhangok jócskán felkavarták a dalokat, nagyobb erőt és érzelmi
rezonanciát szabadított fel belőlük. A „Romeo and Juliet”, és a „Tunnel of Love”
jelentik a lemez fő erősségeit, de többszöri meghallgatás után kicsillan a „Solid
Rock”, az „Expresso Love” és a kissé hullámzó ballada, a „Hand in Hand”.
A
következő turné során Mark a testvére hiányzó helyért az amerikai Hal Lindes gitárost
hívta meg, a billentyűsök mögött pedig egy földije, a szintén geordie Alan
Clark foglalt helyet. Mick Jagger és Bob Dylan is azok között volt, akik
tisztelettel adóztak a zenekar los angelesi, Roxy Clubban tartott koncertjének.
Ahogyan
a ’80-as évek teltek-múltak, Mark Knopfler egyre felszabadultabbá vált.
Teljesen passzoló filmzenét komponált a keserédes brit filmhez, a „Local Hero”-hoz,
producerkedett Dylan „Infidels” című lemezén, majd 1982-ben újra
összetrombitálta a Dire Straitset, hogy elkészítsék a grandiózus „Love Over
Gold”-ot. Az album mindössze öt szerzeményes, mindegyik elég hosszú és magával
ragadó, kettő közülük azonban klasszikus és zseniális is egyben. A 15 perces
nyitódalt, a „Telegraph Road”-ot a „Making Movies”-turné hangbeállítása közben
állították össze, amely úgy meséli el Amerika ipari forradalmát, akár egy
irodalmi novella. A „Private Investigations” picit különös, szunyókáló
zene-noir, és Knopfler ragaszkodott hozzá, hogy egy hétperces kislemezként
jelenjen meg, amely a brit slágerlistákon azonnal a második helyen landolt.
A
következő album a dupla koncertlemez, az „Alchemy Live” volt, amely főként a „Love
Over Gold”-turnéra alapult és egy sikerei csúcsán lévő zenekar bemutatása is
volt egyben. A stúdió falai mögül kiszabadulva a Dire Straits képes volt határait
megnyújtani, szárnyalni; a „Sultans of Swing” és a „Telegraph Road” sosem szólt
úgy, mint ott és akkor, azon a lemezen. Mindkettő hosszabb és erőteljesebb
volt, mint eredeti rögzített változatuk. Mark ezt már úgy látta, mint zenekari
korszakának a végét. „Most szeretnék
valami teljesen mást kipróbálni” – mondogatta abban az időben. „Talán akusztikus gitár lesz, de lehet, hogy
rézfúvósok, még nem tudom.” Valószínű, hogy már arra készült, hogy az
évtized legjelentősebb lemezét készítse el.
1984
végén Mark ismét egy új felállással kezdte meg a következő stúdióalbum
munkálatait Londonban. Még céltudatosabbnak tűnt, minden részletre olyan figyelmet
fordított, mint azelőtt soha és egyre nagyobb munkatempót diktált társainak,
hogy aztán alig egy hónappal később a karibi Montserrat szigetén található AIR
Stúdióban megvágják a „Brothers In Arms”-ot.
Az
AIR Stúdió – amit később egy hurrikán a földdel tett egyenlővé – idilli helyen
feküdt és úgy tűnt, hogy az ott tartózkodás békés nyugalma lassabbá teszi a
Mark által diktált tempót. A „Brothers In Arms” nagy részét áthatja az a könnyedség,
ahogyan a zene hívatlanul átszivárog Mark ujja között. A lemez hangulata inkább
visszafogott és reflektív volt, a „Why Worry” és a „Your Latest Trick” késő
éjszakai suttogásától a majdnem suttogó címadó dalig. Amikor a hangzás
felerősödik a „The Man’s too Strong” zúzó akkordjaival, a hatás szinte
leírhatatlan.
Mégis,
Knopfler új dalai közül az egyik szinte azonnal kiemelkedett. Torzított gitár-riffel
kezdődik, Ed Bicknell szerint a ZZ Top inspirációja nyomán, majd egy kézbesítő
futár szó szerinti hencegésével folytatódik az MTV-ről, amelyet Mark véletlenül
hallott meg egy new yorki műszaki áruházban. Sting jellegzetes vokálja csendül
fel a dal elején, egyre panaszosabban énekli a refrént – „az MTV-met akarom!”
John
Illsley: „Sting rendszeresen járt
Montserratra szörfözni, és egyik este vacsoraidőben bejött a stúdióba. A „Money
For Nothing”-ot játszottuk, erre viccesen odaszólt, hogy „Na, balfékek, pont
időben csináltátok meg!!” Mark csak annyit kérdezett, hogy ha tényleg úgy
gondolja, hogy ez ennyire jó, akkor miért nem segít be egy kicsit. Így aztán ott
ragadt velünk.”
Mark
egy másik dala, a szökdelő boogie, a”Walk of Life” eredetileg fel sem került
volna a nagylemezre, de mivel Ed Bicknellt sikerült meggyőzni, így az utolsó
pillanatban még kislemez is készült belőle, amely világszerte nagyobb
példányszámban kelt el, mint a „Money For Nothing”.
A
„Brothers In Arms” a megjelenése után eleinte langyos visszajelzésekkel
találkozott, de pont a megfelelő időben érkezett. Az MTV hamarosan sugározni
kezdett az Egyesült Királyságban is, és a csatorna azonnal ráharapott a „Money
For Nothing” promovideójára, amit a legelső videoklipként küldött az éterbe.
Közben piacra dobták az első cd-lemezeket is, és a „Brothers In Arms” ezen új
formátumban is megjelenhetett, amiből több,
mint 1 millió példány fogyott világszerte, így a Dire Straits közel kerülhetett azon fogyasztók új generációjához
is, akik státuszszimbólumnak tartották a zenét. A lemez a brit slágerlistákon
négy éven át szerepelt, kilenc hétig vezette az amerikait, felemelve a zenekart
és Knopflert a ’80-as évek megasztárjai, Bruce Springsteen, Michael Jackson és Madonna
mellé.
És
ekkor kezdetét vette egy 18 hónapos világkörüli turné, 247 teltházas koncerttel,
100 nagyvárosban. Ennek az lett a vége, hogy az óriási sajtófigyelem, a
lemezeladás eredményszámai jelentéktelenné váltak a zenekar, de főleg Mark
számára.
Ed
Bicknell: „Minden egyes héten jelentés
írtam, hogyan állunk a lemezeladással, most éppen hol állunk a slágerlistákon –
és ezeket mindig becsúsztattam a hotelszobáik ajtaja alatt. De teljesen biztos
vagyok benne, hogy a srácok olvasatlanul vágták bele a szemetesbe.”
A
„Brothers In Arms” utáni öt évben Mark szinte teljesen visszavonult a
színpadtól, de aztán csak kísértésbe esett. 1991-ben még egyszer összegyűjtötte
a zenekari tagokat, hogy rögzítsék az „On Every Street”-et, amely kissé
fáradtnak, kopottnak tűnt, de ennek ellenére közel 10 millió példány fogyott
belőle. Ezt követte egy majdnem kétéves óriásturné, 300 fellépéssel. Hatalmas
vállalkozás volt, de ugyanakkor végzetes is. Knopfler második házassága
tönkrement, mert képtelen volt megszabadulni az óriásturné dehumanizáló
csapdájából. És amikor elérkezett az utolsó fellépés Zaragozában, akkor minden
véget ért, hivatalosan majd csak 1996-ban jelentette be, hogy feloszlatja a
zenekart – és azóta alig beszélt erről.
Ed
Bicknell: „Az utolsó turné végtelen
nyomorúság volt. Bármilyen is volt a korszellem, részünk volt belőle, de
túlhaladt rajtunk.”
John
Illsley: „Mark és én teljesen
egyetértettünk abban, hogy elég volt. A személyes és családi kapcsolataink a
padlón voltak, hatalmas érzelmi és fizikai nyomás alatt álltunk, amely
megváltoztatott bennünket. Egyikünk sem kívánja vissza azokat a napokat. Mark
egyszer azt mondta, hogy túl sok volt már a reflektorfény, amiben sosem érezte
jól magát.”
A
zenekar pihenőre küldése után John Illsley kedvenc hobbijával, a festészettel
foglalkozott, akkoriban szervezte meg első londoni kiállítását. Közben saját
zenekarával lemezeket készített és koncerteket adott. Ed Bicknell a Dire
Straits után még jó néhány évig menedzselte Markot, de ma már nyugdíjas és
teljesen visszavonult a zenei élettől.
Mark
Knopfler a Dire Straitsszel lezavart rohanás után lassabb, kényelmesebb tempót
vett fel – filmzenéket komponált, együtt dolgozott Chet Atkinsszel, Emmylou
Harrisszel, visszanyúlva a zenei gyökerekig sikeres szólólemezeket készített, a
legutóbbi „Tracker” címmel jelent meg. 1997-ben
harmadszor is megnősült, Kitty Aldrigde színésznőt vette el, és továbbra is élethosszig
tartó szenvedélyének hódol, a motorok és a régi autók gyűjtésének. Öccsével
továbbra sem tart semmilyen kapcsolatot.
David
Knopfler: „Sok időt töltöttem terápiával,
alkut kötöttem a sorssal, a szellemekkel és démonokkal. Talán Mark is így tett,
de nem tudom, hogy mit csinál most. Természetesen ez beárnyékolja mindkettőnk
és családjaink életét, mert vannak olyan unokatestvéreink, akik nem is ismerik
egymást.”
Ed
Bicknell szerint az emberek rendszeresen megkérdezik, hogy mi lesz a Dire
Straitsszel, visszatérnek-e? És ő mindig ugyanazt feleli, hogy miért tennék?
Egyiküknek sem kell a pénz. Peter Grant mondta egyik alkalommal: „Ha valaki olyan tapasztalatokkal bír, amiket
a Led Zeppelinnel és a Dire Straitsszel szerzett, azok megismételhetetlenek,
nincs értelme újraidézni őket.” És
milyen igaza volt, mert ezek a dolgok csak egyszer történtek meg, többször
soha.
forrás:
http://direstraitsblog.com/blog/untold-story-dire-straits-part-iv/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése