Paradicsomi stúdiómunkák - a Communiqué születése

Mivel a Dire Straits második stúdióalbuma, a Commuiqué is tisztes korba lépett (45 éve, 1979. júniusában jelent meg), így felelevenítjük John Illsley emlékeit a lemez születésével kapcsolatban.

Ha a Bahamákra gondolunk, rögtön a nyaralás jut az eszünkbe, de nem ezért választottuk a Compass Pointot. Azért voltunk ott, hogy keményen dolgozzunk, minden zavaró tényezőtől mentesen. A Talking Heads ajánlotta nekünk, akik szintén ott készítettek a felvételeiket. A sziget neve hivatalosan New Providence, de a legtöbben Nassau néven ismerik, ami a főváros neve, mert a sziget ezen egyetlen városa ural minden mást. 1978-ban a sziget többi része még szinte teljesen beépítetlen volt, és olyan aprócska, hogy az egyik végéből a másikba pár óra alatt át lehetett tekerni. Nem mintha mi ezt tettük volna.

Ez volt az, amit "paradicsomi szigetnek" neveznek, de a fővároson kívül nagyon kevés dolgot lehetett csinálni, csak egzotikus gyümölcsöket árultak az út szélén, horgásztak vagy az árnyékban heverésztek. A buldózerek és az ingatlanfejlesztők már készen álltak a betörésre, de amikor ott jártunk, a sziget még a lehető legtávolabb állt a kozmopolitizmus világától. (…)

Hepehupás, kanyargós utakon haladtunk, amelyeket nádfedeles étel- és italbódék szegélyeztek, keresztül a buja növényzeten, a pálmákkal szegélyezett, szőkés-fehér strandok mellett, ahol a forró nap alatt ezüst kéken csillogott az óceán. Varázslatos változatosságot jelentett a deptfordi High Streethez képest, és áhítatos csendben szemléltük a tájat.

Jerry Wexler nem volt az a típusú személyiség, aki nyomorogni szokott, így a sziget egyik legpazarabb rezidenciáját bérelte ki.  A "Capricorn" egy olajmágnás özvegyének tulajdonában állt, amely egyike volt a kevés villaszerű háznak az érintetlen tengerparton. Amikor egy héttel később találkoztunk Chirs Blackwell-lel, elmondta, hogy azért vonzódik szigethez, mert olyan nyers, hamisítatlan és kiaknázatlan, ahogyan a szülőföldje, Jamaica is az.

A reptérre menet megálltunk a Compass Point Studios-nál, ahol a fotelekben egy csomó srác üldögélt és sörözött a marihuána-felhő alatt. Olyan szag, amely az elkövetkező egy hónapban alig hagyta el az orrunkat. Azért jöttünk, hogy ellenőrizzük, megérkeztek-e a Miamiból rendelt erősítők; úgy tűnt, hogy még nem, de nem kellett aggódnunk. Vagyis, a gitárjaink megvoltak, amiket már korábban kirepítettek az Egyesült Királyságból, és Picknek is megvoltak a dobverői, és ennyi.

Az út csak tíz perc volt a házig, és amikor áthajtottunk a kapun abba a lenyűgöző trópusi paradicsomba, tompa zihálás hallatszott, mivel ott egy kisebb seregnyi kertész dolgozott. Megálltunk az oszlopsoros homlokzat előtt, majd a márványszobrok és a tengervízzel feltöltött úszómedence mellett elkanyarodva haladtunk a ház előtt, s közben a pálmafákkal szegélyezett, képeslap-fehér tengerpartot csodáltuk. Odabent négy alkalmazott fogadott minket, köztük egy elragadó séf, a nevetése azonnal ránk ragadt, mert ahhoz foghatót még sosem hallottunk, a személye pedig azt sugallta, hogy a főztje annyira felséges, hogy képtelenek leszünk ellenállni neki.

Mark a tulajdonos lakosztályát kapta, egy akkora szobát, mint az egész deptfordi lakásunk, fehér zongorával együtt. A többi szoba sem volt túlságosan lepukkant. 

Nem nagyon voltunk felkészülve erre a paradicsomra, csak egy üveg naptejünk volt négyünk nagyon is fehér testére. Vacsora után a csillagok kupolás mennyezete alatt, medence mellett ültünk, átverekedtük magunkat egy üveg rumon, és egy kissé félve ugyan, de élveztük az új környezetünket. Ettünk, ittunk, akár a királyok, és amíg ott tartózkodtunk, fantasztikus személyzet állt a rendelkezésünkre.

Legutóbb akkor lehetett bármelyikünk is a medencében, amikor gyerekként úszásoktatáson vettünk részt a városi sportközpontban. Ennél nagyobb kontrasztot nehéz volt elképzelni a crossfields-i lakóteleppel. Minden szempontból remek helyen voltunk.

Mostanra az első album már kezdett jól fogyni számos országban, és hamarosan elkezdtünk dolgozni egy csomó nagyszerű új dalon, amiket a turnékon játszottunk. A paradicsomot nem kutattuk ki, hanem ejtőernyővel kerültünk bele, és ezt a kiváltságot tisztelettel kezeltük egész ott tartózkodásunk alatt. Senki sem hajtott autóval a medencébe, vagy dobott ki zongorát az ablakon.

Jerry és Barry másnap érkezett meg az Államokból, nem sokkal később pedig a csomagjaik és féltucatnyi alumíniumtáska, amelyekről azt feltételeztem, hogy tele vannak zenei felszereléssel. De nem, a legtöbbet Jerry New York-i hentesüzlete és delikáteszüzlete szállította: péksüteményeket, füstölt, fűszeres húsokat, szeletelt szűzpecsenyét, csirkét, sózott marhahúst, rengeteg grízt, és egyfajta főtt kukoricalisztből készült kását.

Ernest Hemingway – volt az első benyomásom, amikor találkoztam Jerry Wexlerrel – csak sokkal barátságosabb. Egy óriási, ölelnivaló mackó volt, akiből falatozás közben – imádott kajálni – csak úgy áradt a sok sztori, királyi módon szórakoztatva minket minden étkezéskor a nagy asztal körül, a festett csillagok alatt. Úgy tűnt, hogy a napi tojás- és kukoricadara reggelije a kedvenc étele volt, és kukoricadara repült az asztalon, miközben történetekkel szórakoztatott minket, és bömbölve nevetett. Barry Beckett egy szelíd óriás volt, egy olyan ember, akit azonnal megkedvel az ember. Mark és Ed Muscle Shoals-ban találkozott vele, és azonnal megkedvelték egymást.

Ő is egyfajta ínyenc volt, kedvenc étele a 28 unciás steak. Barry kiváló billentyűsként is működött a legendás Muscle Shoals Rhythm Section tagjaként, aki sok nagyszerű zenésszel és zenekarral játszott, mint producer, vagy mint hangszerelő. Kiváltság volt Barryvel és Jerryvel dolgozni.

Ed és Mark Muscle Shoals-ban megtapasztalta, hogy Jerry nem bolondozott, ha pénzről volt szó, mert megkísértette a szerencséjét az üzleti tárgyalásokon. Azt állította, hogy az első és a harmadik, a „Communiqué” utáni album eladásaiból is jár neki egy százalékpont, amit azzal indokolt, hogy mindkettő eladásait megnöveli az a tény, hogy a közbeeső albumot ő készítette. Ed ezt nem tűrte, és szívesen láttam volna az arcát és hallottam volna a válaszát, amikor Jerry kifejtette az érveit. 

A munka másnap kezdődött. A Jerry által összeállított menetrend szerint kilenckor reggeli, fél tizenegykor indulás a stúdióba, ebédszünet (nagyon fontos), hétkor befejezés, vissza a szállásra, úszás, ital és vacsora (még fontosabb). Ez volt a mi Mormota napunk egy hónapig. Egyetlen probléma adódott csupán: a hangszereinken kívül nem volt felszerelésünk. Minden alkalommal megkérdeztük a recepciós lányt, hogy elszállították-e, mire ő a fejét rázta és bocsánatot kért. Három hét múlva egy másik lány ült be helyette, és újra megkérdeztük.

-       Persze, ott van a folyosó végén! - mondta sugárzóan.

-       Briliáns! Mikor érkezett meg?

-       Pár nappal korábban, srácok.

Szóval az album nagy része olcsóbb, szedett-vedett felszereléssel készült, amit néhány reggae-zenekartól koldultunk és kölcsönöztünk - egy hangfalat innen, egy erősítőt onnan, az egyiket Robert Palmertől, aki a feleségével lakott a szemben lévő kis házikóban. Robert kölcsönadta nekünk a Fender Twin Reverb erősítőjét, és közben elég jól összeismerkedtünk. (Ha mást nem is, azt is megtanultuk az ad hoc cuccok használatával, hogy nem kell egy hegynyi felszerelés ahhoz, hogy jó albumot készítsünk). Robert időről időre beugrott a stúdióba, és néhány este átmentünk hozzá egy italra, és ő őrülten hangos zenét dübörgött ránk az új Bose stúdióhangfalain keresztül. Nagyon büszke volt az új rendszerére, de mivel ezek még a stúdióban lévőknél is hangosabbak voltak, eléggé megnehezítették a beszélgetést.

A szerény és egyszerű stúdiót körülbelül egy évvel korábban hozta létre Chris Blackwell, elsősorban a karibi reggae együttesek lemezfelvételei számára. A Talking Heads volt az egyik első zenekar, akik használták, de rengeteg nagy név követte őket az Államokból és Európából, köztük a Stones és a Police, mielőtt a stúdió hanyatlásnak indult. Ez akkor következett be, miután a stúdió producere/hangmérnöke, Alex Sadkin autóbalesetben meghalt, és a jelek szerint a szigeten meredeken emelkedett a bűnözés. Amikor mi voltunk ott, egyáltalán nem volt nyoma bűnözésnek. Minden nagyon ártatlannak és szelídnek tűnt.

Eltart egy ideig, amíg az ember megszokja, hogy új környezetben dolgozik, de Nassaun kevés zavaró tényező volt, így napról napra a stúdióban voltunk, Jerry irányításával, aki szigorúan betartotta a menetrendet. Erős jelenléte volt, és még ha nem is szólt bele, akkor is észrevetted, ha nem volt ott. Egyfajta tekintéllyel rendelkezett, ami részben természetes volt, részben pedig a szakmai múltjában elért hihetetlen sikerekből fakadt. Egyike volt azoknak az embereknek, akiket le akartál nyűgözni. Őszintén szerette a zenekar hangzását és a zene elbagatellizált egyszerűségét. Egy jó producer hagyja, hogy a zenekar hű maradjon önmagához, és csak akkor böki oldalba a dolgokat, amikor szükséges. Jerry pontosan ezt tette. Az első albumot mostanában rengetegen játszották, és ő nagyon szerette volna ezt a hangulatot és hangzást felülmúlni a "Communiqué"-ben. Hagyta a zenét lélegezni, és nem akart semmit hozzáadni, sem vonósokat, sem fúvósokat. Ha viszont közreműködött, az mindig értékes volt.

Egyszer például a vezérlőben voltam Barry-vel, aki a produkciós munka nagy részét végezte, és Pick épp a „Single-Handed Sailor” című dal ritmusain dolgozott. A dal Sir Francis Chichester üzletember-jachttulajdonosról szólt, aki körbehajózta a világot. A stúdióban nem volt shaker*, ezért Jerry levitt a partra egy üres filmtekercses dobozt és megtöltötte homokkal. Pick megpróbálta felidézni a tenger hangjait, ami tökéletesen működött, és egy felvétel alatt megcsinálta. Ez az, amit a lemezen hallani lehet – homokot rázunk egy filmtekercses dobozban.

A stúdióban természetesen nem volt kiabálás vagy konfrontáció. Minden nagyon profin és flottul ment. Azt tartották Jerryről, hogy keményen bánik a zenészekkel a stúdióban, de velünk nem volt semmilyen összetűzése Nem is lehetett volna kevésbé tekintélyelvű vagy bátorítóbb. Rengeteg időt töltött telefonálással, hogy ellenőrizze az első album eladásait, így naponta kaptunk friss információkat az előremenetelről. A lemez világszerte nagyon jól futott, az Államokban, valamint Európában, de különösen Ausztráliában és Új-Zélandon. Elég furcsa volt egy apró szigeten ragadni, miközben a zenénket az egész világon játszották, de a jó hírek inspiráltak minket a stúdióban. A legtöbb dalt útközben és a Wood Wharf-ban játszottuk, összesen körülbelül hat hónapig, így már eléggé ki voltak csiszolódva, és eléggé összeszokottan játszottunk. Néhány apró részletet megváltoztattunk, de nem többet.

A hangstúdió szépsége; mindent alaposabban elemezhetsz. Az egyetlen dal, ami még nem volt megírva, a címadó szerzemény, a "Communiqué" volt; Mark be is fejezte volna, amíg ott voltunk.

Jerry viszont a lemezt az egyik másik szám, a "News" után akarta elnevezni, és szerintem az is ugyanolyan jó lett volna. Elképzelte, hogy az emberek azt kérdezik: "Hallottad már a News-t?". A lemezt kicsit beárnyékolták a későbbiek, és elkerülhetetlenül az elsőhöz hasonlították. Ez már csak így van. Nem lehet elkerülni az összehasonlításokat. Nagyon kevés második albumról mondják, hogy felülmúlta volna az elsőt, és bár a kritikai fogadtatás – és az eladások – összességében nagyon pozitívak voltak, a kritikák egy része, úgy éreztem, kissé igazságtalan volt. Minden egyes lemezre úgy kell tekinteni, mint egyedi, önálló alkotásra, nem pedig az előzőek folytatásaként.

Mindig is szerettem ennek a lemeznek a hangulatát, mert mindig is boldog emlékeket idézett fel a Compass Point-ban töltött időnkről. Az album a korszak egyedülálló hangzása volt, kicsit különleges, mint bármi más akkoriban - nem diszkó, nem punk, nem is new wave. Mindez nem volt szándékos; csak az, ami Marknál természetesnek hatott, és ahogyan azt tolmácsoltuk. Hogy hol készítesz albumot, az hatással van a hangzására és a hangulatára. Ha New Yorkban készült volna, valószínűleg egészen másképp hangzott volna. Nagyon boldog hónapunk volt, amihez hozzájárult az első album eladásairól szóló, folyamatosan érkező jó hírek világszerte. Minden alkalommal, amikor Jerry letette a telefont, egyre nagyobbakat ugrott örömében.  Ez igazolta a döntését, hogy leszerződtette a zenekart, és ez jót ígért a "Communiqué" számára.

Olyan sokáig küzdöttünk kocsmákban és kis klubokban, hogy ez bátorító hír volt. De az egész vállalkozásra távolságtartással tekintettünk, inkább magunkba szívtuk az élményt, minthogy élveztük volna, és soha nem kedvtelésből törekedtünk a sikerre.

Forrás: John Illsley: My Life in Dire Straits – Penguin Books – London, 2021

 

 

 

 

---

* 

Egyfajta kézi ütőhangszer, ami különböző anyagokból készül, tetszőleges méretű, s a hangszertestbe  töltött szárított magok vagy bab segítségével a zene ritmusának megteremtését szolgálja, a levegőben    előre-hátra mozgatva. – A ford.