Amikor tényleg szorít a szükség - csóró zenész kalandja a bankrablókkal

A Dire Straits zenészeinek eddigi életéből sosem hiányoztak a furcsa, némelykor bizarr élmények, amiket John Illsley visszaemlékezései – ha jogi szakkifejezéssel akarunk élni – teljes bizonyító erővel tárnak az olvasó elé. Az alábbi eset 1976 tavaszán történt, amikor a szerző egy bankrablás kellős közepébe csöppent…

A Goldsmiths-ben töltött három év alatt soha nem kértem anyagi segítséget a szüleimtől. Egyrészt büszkeségből, másrészt pedig az irántuk érzett tiszteletből. Ha egy igazán jó állást hagynék ott – mint ahogyan tettem is –, milyen fiuk lettem volna, ha egy persellyel állítottam volna be hozzájuk, hogy finanszírozzák meg nekem a szociológia-diplomát, egy olyan szakot, aminek sem értelmét, sem értékét nem látták. A segélyemből éltem, és néhány fontot összeszedtem itt-ott alkalmi munkákból és esetenként egy-egy fellépés is akadt. Így, amíg tudtam inni, cigizni és enni – nagyjából ebben a sorrendben, nem igazán bántam, hogy le vagyok égve.

Aztán persze ennek is vége lett, a segély is elapadt és én tényleg csóró lettem, de apa elég jó volt hozzám, hogy segítséget küldjön egy húszfontos csekkel (amely körülbelül ma százötven fontot ér), addig, amíg valami munkát nem találok.

Épp a Lloyds Bank deptfordi fiókjában voltam a High Streeten, hogy beváltsam a csekket, amikor két pisztolylövést követően vakolat hullott le a viktoriánus kort idéző párkányos mennyezetről. A rablók üvöltöztek, mindenki más sikoltozott, én meg ezek után arra gondoltam, bárcsak ne morzsoltam volna bele a füvet a kávémba – egy régi trükk volt ez az egyetemen, hogy elűzze a reggeli fáradságot. Teljesen mozdulatlan maradtam, döbbenten és rémülten olyan erős remegés fogott el,  mint mindenki mást.

A három rabló közül az egyik a mellettem lévő pult ablakához lépett, a második őrködött, a harmadik pedig egy lefűrészelt csövű vadászpuskával lökdösve terelt minket a túloldalra, ahol a fal felé kellett fordulnunk. Az a falrész, amihez nekitámaszkodtam, egy viktoriánus tájkép olcsó reprodukciója volt, undorító sötétzöldben és barnában, néhány tehén álldogált a harmattal teli tóban, távolban egy templomtoronnyal –, és az üveg tükrében láthattam a rablót, amint a bank vezetőjét megkötözte, aki – amennyire ki tudtam venni a szavait – nem volt hajlandó kinyitni a széfet.

Körülbelül három percbe telt, míg a pénztárosok az összes kasszát kiürítették és  átadták nekik a szajrét. A rablók kirohantak és mi mindannyian teljes csendben, dermedten álltunk a helyszínen. Egy-két perc múlva az egyik pénztáros megjelent a pult alól és így szólt:

-       Folytathatnánk, uram? Akkor beváltom a csekkjét.

Zavarba is ejtett, miután hozzátette: 

-       Ó, ez nem lehet igaz, egy árva pennynk sem maradt...

Azt hiszem, mindannyian sokkot kaptunk. A rendőrség is megérkezett, a szirénák csak úgy sikoltoztak, mindenki megadta az elérhetőségét és nap ment tovább a maga útján. Néhány nappal később egyik este kopogtattak a Farrer House ajtaján. Dave és én a nappaliban cincogtunk, eléggé totálkárosan. Azt gondoltam, hogy csak a szomszéd jött át, hogy egy kis tejet kérjen kölcsön, ajtót nyitottam és a füstfelhőben egy egyenruhás, sisakos rendőr állt.

-       Megfelelő az időpont, uram? – kérdezte mosolyogva, az orrlyukait kitágítva.       Azért jöttem, hogy felvegyem a vallomását a rablással kapcsolatban.

-       Igen, azt hiszem, jó az időpont.

Beengedtem és a konyha felé tereltem, Dave pedig amilyen gyorsan csak tudta, kinyitotta az összes ablakot a lakásban. Elmondtam a saját verziómat az eseményekről, a rendőr mindent belefirkantott a jegyzettömbjébe, kezet fogtunk, majd elnéző kedvességgel távozott, s nem tett megjegyzést a füst illatára. Ez volt Deptford. A rablókat soha nem kapták el.

(forrás: John Illsley: My Life in Dire Straits - 2021- Penguin Books, London)