Kedvenc
basszusgitárosunk könyve a Dire Straits sikereinek és a Mark Knopflerrel ápolt
tartós barátságának ünnepe
Amikor
John
Illsley a küszöbön álló, nyolcadik szólólemezéhez írt dalokat és
készítette a próbafelvételeket, megfogalmazódott benne egy kósza gondolat is,
hogy mint a rocktörténet egyik legfigyelemreméltóbb zenekarának társalapítója,
megörökítse a zenekar pályafutását. A járványveszély miatti bezártság néha
nagyon furcsa dolgokat tud művelni, de jelen esetben zenészünk (aki amúgy nyugis és nem kapkodós típus) szerencsésen oldotta meg a helyzetet, mert az új
albuma 2022-ben kerül a boltokba és az ezt promótáló koncertsorozat is
szervezés alatt áll, illetve alig néhány napja jelent meg önéletrajzi könyve, My
Life in Dire Straits címmel a
Bantam Press gondozásában.
A több mint 120 millió lemezt eladott Dire Straits basszusgitárosaként John Illsley 1977-ben felejthetetlen kalandokra indult újdonsült barátjával, a gitáros Mark Knopflerrel, annak testvéröccsével, Daviddel és a dobos Pick Withersszel. A könyv születését Mark is üdvözölte, méghozzá annyira, hogy az előszó megírását is vállalta, amelyben feleleveníti azt a „pokoli utazást”, amit együtt tettek. „John remek társ volt az utazások során, amiket a zenekar tett és a mai napig a legnagyszerűbb barát.” (…)
Illsley narratívájának lapjain folyamatosan érezhető a kettőjük közötti kapocs, a zene iránti mély elhivatottság, amely annyira meghatározta a Dire Straits aktív éveit – a füstös londoni kiskocsmák szűk pódiumaitól egészen az 1992-ben lezavart utolsó turnéjukig – amelyen összesen 7 milliós közönség előtt játszottak. Valós képet fest az óriási népszerűség egyre nagyobb őrületéről egy olyan történetben, ahol a szereplők között akadnak valószínűtlen karakterek, megmutatkozik a siker legmagasabb csúcsa és az elkerülhetetlen hanyatlás. De ami ezeknél is lényegesebb, hogy ők hogyan élték meg mindezt a legszorosabb kapcsolataikban, a magánéletükben, ami a legfényesebb platinasikert is felülírta.
Számomra a legfontosabb, hogy ünnepeljek valamit – hogy megünnepeljek egy több mint 40 éve tartó barátságot, egy szoros zenei partnerséget. Úgy hiszem, hogy (Knopfler) sosem fogja megírni ezeket a történéseket, de ezzel együtt nekem adta meg a lehetőséget, hogy én beszéljek – s nemcsak magamról – róla is, amit ő sosem tenne. Bár ő is mesélt nekem – a dalaival és nincs szüksége ennél többre.
Illsley
1949-ben született a Közép-Angliai Leicesterben, és az önéletrajzában felidézi
kora gyermekkorát, zenei tanulmányait,
első munkahelyét egy fakereskedelmi cégnél mielőtt szociológus hallgató lett
volna, majd a Londonba költözését és találkozását a Knopfler fivérekkel (…)
Az első benyomása Mark Knopflerről:
Amikor először találkoztunk, azonnal éreztem, hogy így vagy úgy, de még biztosan fogok róla hallani. Ekkor még nem került szóba a közös zenélés, csak azt éreztem, hogy egyfajta természetes lazaság és humor árad belőle.
Mark játékmódja nagyon különbözött attól, amit én ismertem – és ezt még ma is különlegesnek érzem. Persze, az idő múlásával egyszerűbbé is vált, de akármikor visszatekintek a korai éveinkre, teljesen rendkívülinek számított. De természetesnek vettem, mert ilyen közegben éltem le az életem és most utólag elmondhatom, micsoda jelentőséggel bír, ha valaki az életének egy bizonyos pontján a megfelelő helyen és időben van.
A
szerző élénken ábrázolja a Straits korai küzdelmeit a legelső komolyabb
fellépések időszakában, többek között az olyan londoni koncerteket illetően,
mint az islingtoni Hope & Anchor,
valamint a Covent Gardenbeli Rock Garden,
ahol a felszerelésük elhelyezése is komoly gondokat okozott.
„Egy érme segítségével kisorsoltuk, hogy ki ússza meg – és persze a vesztes én voltam, Markkal együtt. Nem hiszem, hogy Pick bevállalta volna, David pedig mindig máshol kujtorgott, így hát nekem és Marknak kellett becuccolnunk a basszus hangládát, meg az egyebeket. Egy dolog volt beállítani, majd utána kivinni – a Hope & Anchor mennyezete mindössze nyolc láb magas volt.
Emlékszem, egyik este is
ott játszottunk és teltház volt – zsúfoltság, pokoli meleg, nem lehetett
szellőztetni és természetesen majdnem mindenki dohányzott. És akkor valaki
feldöntötte az egyik jobboldali erősítőnket, amit először nem is vettünk észre,
csak amikor a hang teljesen megváltozott. Jobbra néztem, és azt mondtam az
illetőnek, hogy most már nem mozduljon – akkoriban a közönség alig kétlábnyira
állt tőlünk.
Jelen cikk szerzőjének, mint kezdő riporternek azt volt a feladata 1977 végén, hogy a Rock Gardenbeli koncertekről beszámolót írjon, és ebben az időben a zenekari tagok között már szorosabb kapcsolat alakult ki, csakúgy, mint az általuk megénekelt „Sultans of Swing”-tagjai között.
Emlékszem, amikor
először ültem le Pickkel beszélgetni, úgy éreztem, mintha ezer éve együtt
zenéltünk volna.
Mark Knopfler gitárosi és dalszerzői zsenijének korai megnyilvánulása, illetve David távozása az első két lemez megjelenését követően a Dire Straits látókörét egyre kiszélesítették, és az 1980’-as évekre milliós rajongótábort tudhattak maguk mögött.
Meglehetősen drámai
változások történtek a ’Communiqué’ és a ’Making Movies’ készítése között. S
mindez azelőtt történt, hogy a ’Brothers In Arms’ visszaállította a
paramétereinket és a 30 milliós eladott példányszámtól harsogott. De minden
dicsőség ellenére fennállt a kockázata, hogy ez a zenekari tagok testi-lelki
egészségét kockáztatja.
Aztán amikor már
mindketten úgy láttuk, hogy valamint tennünk kellene, leálltunk, de őszintén szólva
a ’Brothers’ és az utána bekövetkezett nagyobb szünetben nem számítottam arra,
hogy új lemezt készítünk. A lemez és az ezt követő világkörüli turnénk
meghatározó pillanata volt a pályafutásunk és talán a rock történetében is –
egy olyan album, ami bármikor megragadja a hallgatói képzeletét – ezért hittem
úgy, hogy végleg befejeztük.
Aztán 1988-ban, miután a Nelson Mandela 70. születésnapja tiszteletére rendezett koncerten a Wembleyben felléptünk, egyik nap együtt ebédeltem Markkal és ő előállt azzal, hogy van néhány új dala – a következő Dire Straits lemez számára. Először megdöbbentem, majd azt gondoltam: ’Remek, újraindulunk!’
Az eredmény az 1991-es „On Every Street” lett, a zenekar hattyúdala, amelyet sokan alulértékeltek a Dire Straits lemezek skáláján – de John nem:
Nagyon is remek album ez. Csodálatos játékmód hallható rajta – Jeff Porcaro egyszerűen észbontó, vagy amikor olyan zenészekkel dolgozhatsz együtt, mint Omar Hakim, vagy Terry Williams, úgy érezheted, hogy folyamatosan karácsony van. De az utolsó turné után tényleg elég volt. Mark egy egészen más irányba indult el és én tökéletesen megértettem, hogy végleg fel akart hagyni ezzel az egésszel. Elege volt belőle és a turné vége előtt volt néhány nagyon őszinte beszélgetésünk, amikor azt mondta, hogy a zenekarral már nem akarja folytatni, mert más tervei vannak.
És mindez így is történt, amit a rajongók is kénytelenek voltak tudomásul venni. De John sem ült tétlenül a babérjain, hiszen még a Dire Straits-időszak alatt készített két szólóalbumot – „Never Told A Soul (1984) és „Glass” (1988) – és a 2000-es évek folyamán sorra jelentek meg a lemezei, valamint ezeken túl egy másik művészeti ágban, a festészetben is továbbfejlesztette képességeit. Az elmúlt években interaktív, ún, kérdezz-felelek koncertsorozaton lépett fel (The Life and Times of Dire Straits) a zenekar egykori társmenedzserével, Paul Cumminsszal. Ez a rendezvénysorozat később a járványhelyzet miatti első lezárások után folytatódott október végén, a dél-londoni Sound Louge-ban egy teltházas koncerttel, ahol az igen tehetséges és nagyra becsült gitáros, Robbie McIntosh (Paul McCarney, John Mayer, The Pretenders) segített ki Johnt.
És most, hogy elkészült az önéletrajzi ihletésű könyve, Illsley ismét a jövőbe tekinthet, mivel a következő, nyolcadik albuma 2022 elején jelenik meg, ezt követi egy brit turné, amit tavasszal, áprilisban és májusban terveznek lebonyolítani. De saját szavaival élve örül, hogy le tudta tenni az asztalra a számára legtöbbet jelentő zenekar és egy még ritkább barátság történetét.
Soha nem a pénzért csináltuk… tényleg nem. – mesél a Knopflerrel és a zenekarral töltött napokról. Ezért sosem volt kérdés, hogy a bankigazgatód, vagy a családod legyen boldog. Ebből adódóan kiforrott a barátságunk, amely az idők folyamán meg is maradt.
forrás:
https://www.udiscovermusic.com/stories/john-illsley-interview-life-in-dire-straits/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése