A régi cucc nem kezdőknek való ….

Az egykori Dire Straits-legenda beszél nyolcadik, „Tracker” című szólólemezéről – 1.rész

A lemez azzal kezdődik, hogy van valaki, aki visszaemlékezik a fiatalságára, minden olyan történésre, mozzanatra, élményre, amik nagyban meghatározták ifjúkorát: nevetés, viccek, ital, dohány, csajok –szemtelenül fiatalok, akik néha elbotlanak, de ezzel senki sem törődik. Pontosan egy ehhez hasonló lemez születik, ha egy rocksztár nosztalgiázni kezd – visszatekint a pályafutásának legsikeresebb állomásaira. De Mark Knopfler mindig is ravasz dalszerző volt, (már a Dire Straits korszakban is) és hajlamos arra, hogy megjelentessen egy narrátort (ez talán ő maga is lehet), aki egy régi barátot keresve meglátogatja annak családját, akiknek fogalma sincs, hogy az illető hol lehet … így ő is megy tovább a maga útján. Apró pillanat ez, néhány csendes órája az életnek, de mégis erőteljes rezonanciával bír, hiszen meghiúsult a fiatal énjével való kommunikációra tett próbálkozása – és ekkor jön rá, hogy a múlt felidézése nem mindig könnyű.

Knopfler múltját már nagyon jól ismerjük: a ’70-es évek végén a testvérével megalapította a Dire Straits zenekart, amely a ’80-as évek végére a műfaj meghatározó előadói közé nőtte ki magát. A történetek a „Sultans”-szal kezdődtek, aztán jött a „Romeo and Juliet”, a „Money For Nothing” és a storytelling folytatódott egészen a zenekar felbomlásáig. Közben megírt néhány filmzenét, de az igazi szólókarrierje 1996-tól datálható, amelynek csúcsai a 2012-ben megjelent duplalemez, a „Privateering” és a 2015-ös „Tracker”.

A „Tracker” minden karaktere folyamatosan a múltat vizsgálja a továbblépés lehetőségével, s közben behatárolják a világot és benne saját magukat. Közülük néhányan valós személyek – megjelenik például Basil Bunting költő, aki újságcikkeket körmölt epikus verssorok helyett, míg Beryl Bainbridge regényíró csupán csak emlék, hiszen „holtan feküdt sírjában”, mikor a világ felfedezte rendkívüli tehetségét. Hozzájuk csatlakoznak kevésbé ismert és híres személyek – mint a „Broken Bones” bokszolója, aki törött, görbe orrát trófeaként viseli, vagy a „River Towns” fiatalembere, aki dühösen szidalmazza a tinédzser prostituáltak kerítőit.  A lemez alkalomszerűen irodalmi – Knopfler ugyanolyan kényelmesen bánik a szereplőkkel, mint a gitárjaival. Kerüli a hosszú szólókat, a hivalkodó és bonyolult technikát igénylő fogásokat, inkább szereplői életének apró pillanataira, drámai csendjére összpontosít. Kevés rockmuzsikus idősödik olyan méltósággal, mint Knopfler, így talán ezért is sikerült neki az öregedést vonzó témává tenni.

Kezdjük talán a „Basil” című szerzeményeddel, ő az egyik olyan figura, aki nem kitalált személy.

Basil Bunting költő volt, akinek talán egyetlen műve közismert, a „Briggflatts”, amely T.S. Eliot „The Wasteland”-ja óta a legjelentősebb epikus költemény. Kénytelen volt abban a szerkesztőségben dolgozni, amelyben én is munkát vállaltam kb. 15 éves koromban. Szombatonként dolgoztam, hat shilling, hat pennyért, állandóan utánam ordították, hogy „kölyök”, s ekkor nekem rohanni kellett, hogy a másolatokhoz szükséges papírok időben a nyomtatóba kerüljenek. Basil utálta az újságírást, tiszta sor, hogy azt nem neki találták ki. Túl öreg volt és némileg excentrikus megjelenésű, vagyis egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy firkász – de kellett a pénz a túléléshez.

Tinédzserként milyennek találtad őt?

Abban az időben lenyűgözött, de inkább mással voltam elfoglalva – csajoztam, vagy ha éppen nem volt barátnőm, akkor lányok után járkáltam, meg persze gitároztam. Akkoriban persze még rózsásan láttam a jövőt, mint leendő rockzenész – Basil pedig már az élet másik oldalán állt, túl volt egy-két dolgon. Most jöttem rá igazán, hogy honnan is érkezett. A „Briggflatts” megjelenése lehetőséget nyújtott neki, hogy kiszabaduljon a szerkesztőségből és rögtön Amerikába utazott, ott valamelyik akadémián kapott munkát, de rövid idő múlva visszatért Angliába, és a kezdeti sikerek után egy homályosabb korszaka következett. 1985-ben, Northumberland-ben halt meg.

Olvasod még a verseit?

Néha. De biztosan nem olvasok többet, mint egy átlagember. Főleg akkor olvasok, amikor van rá időm - és ekkor olyan könyveket is előveszek, amikről nem is gondolnád. Igyekszem sokat olvasni – többek között az ő verseit is, amik fontosak számomra.

A dalaid nagyon irodalmi stílusúak – ez talán a szereplők jellemvonásaiból és a világról alkotott véleményükből adódik …

Néha „saját magamként” szólaltatom meg a szereplőket, mint például a „River Towns” sráca. Az ő története is egy regény alapján született, ami azért nagyban befolyásoló tényező – csakúgy, mint a „Mighty Man”, amely utóbbi azokról a kubikosokról szól, akik eljöttek Írországból hogy kiépítsék azt az infrastruktúrát, amit ma is használunk – gátakat, csatornákat, utakat és vasutakat, hidakat, házakat …. igen, ők építettek mindent. Erről is van egy nagyon jó könyv, amit Timothy O’ Grady írt „I Could Read The Sky” címmel, és Steve Pyke készített hozzá csodálatos fotókat és portrékat. Nagyon megindító történet, egyszerű mondanivalóval, hogy mindent meg lehet csinálni – akár az eget is elolvasni – de nyilvánvalóan, a dalban ezt a sort nem használhattam fel.

Egy-egy jó könyv időnként felizzítja a dalokat. Ilyen a „River Towns” rövid története is, egy nem túl ismert szerzőtől. Ő egy amerikai író, Breece D'J Pancake, aki rövid novellákat írt főként Nyugat-Virginiáról, az ott élőkről. Sajnálatosan 26 évesen öngyilkos lett, ami óriási tragédia, mert később nagy író lehetett volna … Dalok bármiből születhetnek – egy elejtett megjegyzésből, konkrét élményből, utazásból, helyszínről - ki tudja, mi mindenből …

Más szavakkal – minden lehetőséget megragadsz?

Talán, felteszem, hogy így is lehet. Hallasz, vagy látsz valamit, amit elraktározol későbbre. Olyan vagy, mint a szarka, ami rárepül minden csillogó tárgyra – a dalszerzés számomra valami ilyesmit jelent, a gitárjaim pedig segítenek ebben, bár a játékstílusom valami szörnyű. De szerencsés vagyok, mert a zenekarom egyszerűen csodálatos. A gitárosom, Richard Bennett egyszer azt mondta nekem egy alkalommal, amikor egy dalnál tévesztettem, hogy az énekesnek mindig igaza van …. hát, ez azóta is így működik ….

Ezt furcsa hallani tőled, hiszen a legtöbben elsősorban gitárosként gondolnak rád.

Szeretek játszani, gyerekkori megszállottság ez. Van néhány gitárom, amit mások gyűjteménynek hívnának, de én nem vagyok gyűjtő – néhányat csak úgy kapok másoktól. Van egy amerikai barátom, Rudy Pensa, aki ha készít egy újat, rögtön elküldi nekem – és az újak egyre jobbak, ami hihetetlen. Vagy ott van például John Monteleone, aki szintén készített nekem gitárt. De minden gitárosnak – általában - van több gitárja is. Lehet, hogy ez a megállapítás csak gitárosokra vonatkozik, és más zenészekre talán nem … ezt nem tudom. Minden esetre imádok játszani – ez tartja elevenként a fiatalkori énemet –ahogy a rajzolgatás, meg a biciklizés.

forrás: https://www.salon.com/2015/03/28/mark_knopfler_this_getting_older_stuff_ain%E2%80%99t_for_wimps/