Mark
Knopfler, a Dire Straits egykori gitáros-énekes frontembere nem is olyan ritka
vendég nálunk, mint azt első blikkre gondolnánk. Legutóbb tavalyelőtt járt
Magyarországon, akkor is az Arénába hívtak a plakátok. Ha jól rémlik, akkor is
majdnem telt házat produkált a mester. Most is: nem sok ülés reklamált az
elmaradó ülepért, és az úgymond dühöngőn sem éktelenkedtek randa üres foltok.
Szép homogén egészet alkotott a Papp Lászlóról elnevezett műintézmény látképe.
És nem csak a helykihasználtságra értjük ezt. Mark
Knopfler és klasszisokból álló bandája, valamint a tiszteletére összesereglett
nem tudom én, hány ezer ember is összeolvadt, legalábbis rendesen
összekapaszkodott ezen a vasárnap estén.
Knopfler
új (tavaly megjelent) lemezét, a Get
Luckyt használta ürügyül, hogy zenéljen egyet Budapesten. A magamfajta, a
lemeziparral kapcsolatban meglehetősen cinikus álláspontot elfoglalók számára
ez vicces lehet ugyan, Mark
Knopfler elsődleges közönsége azonban nem tartozik az éjjel-nappal
letöltögetők, a netkalózok, a mindent beszipkázók közé. Lehet persze, hogy csak
az előítéleteim dolgoznak. Mégis hinni tudok abban, hogy akad néhány
együttes-előadó, amely nagyon hasonlít a közönségéhez és viszont. A
Knopfler-féle zenéket kedvelők alighanem ma is lemezt vásárolnak, tűnjék ez
akármilyen korszerűtlen módszernek. Egy ilyen koncerten tehát termékeny földbe
hull a vetőmag, csak ezt akartam ezzel mondani.
Csendben,
szerényen, mindenféle felesleges hype nélkül kezdene, a Border Reiverrel méghozzá (ez speciel a Get Luckyról van), ami
indulásnak tökéletes. A folytatás What It
Is már vissza is röpít 2000-be, a Sailing
to Philadelphia című lemez egyik remek dala ez, hogy aztán jöjjön a 2000-es
anyag címadó száma is. Ami szintén jóféle. A Coyote volt a következő a sorban, ez valamivel frissebb tétel a
gitáros-énekes 2003-as szólólemezéről, aztán kicsit megint visszarepülünk, a Prairie Weddinggel. A Hill Farmer’s Blueszal újból a The Ragpicker’s Dream című lemez van
soron.
A
szép emlékű Dire Straits-es időket idézi a nagy ovációval fogadott Romeo & Juliet, hiába, ez örökzöld
lett, na. Ahogy az ezt követő Sultans of
Swing is, az pedig, hogy a mögöttünk önfeledten éneklő huszonévesek fejből
vágják a szöveget, azt példázza, hogy Mark
Knopfler zenéje nem csak a középkorúakat mozgatja meg. Az üveggolyóvárosba is
magukkal visznek Knopflerék, és nincs okunk reklamálni az utazási irodánál:
soha rosszabb idegenvezetőket. Jobbakat meg úgyse nagyon találnánk. A Speedway at Nazarethtel újra a
Sailing... lemezt idézgetik, ez nem épp a kedvenc dalunk, mégis el tud
varázsolni a hangulat.
Jön
még egy Dire Straits-sláger, aztán a látszólagos vég, ugye, és a kiszámítható
ráadás. Ezúttal háromszámos. A lemeznépszerűsítő attitűd mindenesetre nem
nagyon látszik-hallatszik a vasárnap esti kétórás koncerten. Például: alig
játszanak a Get Luckyról, konkrétan
egy dalt észleltünk, ha nem figyeltünk, elnézést. Ez legalábbis furcsa, ha már
az új korongról kapta a nevét a turné. De nem zavaró.
És
egyáltalán: semmi sincs ezen a koncerten, amit zavarónak minősíthetnénk. Nincs
tökig feltolt hangerő, hogy ne értse az ember, amit a mellette ülő mond. Nincs
gyomortépő basszus és alig cincogó magas, szépen keveri a pultban ülő, amit
keverni kell. Nincs allűrcsokor – Mark
Knopfler csak üldögél a bárszéken, néha gitárt cserél, néha mond valami
kedves-vicceset, de főleg: játszik. És énekel az ő összetéveszthetetlen és
nagyon otthonos hangján. Nincs szétvilágítva az egész, a kamu vizuális orgiát
valószínűleg senki sem hiányolja, érzékenyen adagolt fények épp arra vetülnek,
aki fontos a színpadon.
A
billentyűs Guy Fletcherre, a dobos Danny Cummingsra, a gitáros Richard Bennetre, a basszer Glenn Worfra, John McCuskerre, aki hegedűn és fuvolán adja az ívet, Matt Rollings zongoristára vagy éppen Michael McGoldrickra, aki a sípokat és
az egyéb fúvósokat szólaltja meg. Ami még fontos: nincsenek idegesítő
rajongószomszédok sem, nagyon emberi a hangulat. Nagyon normális. A szerénység,
a visszafogottság, a tudat, hogy „amit csinálok, jó, ezért aztán minek
hangoskodjak?” épp elég ahhoz, hogy Mark Knopfler
koncertjeire mindig szívesen járjunk.
Szerző:
Csider István Zoltán
fotó:
Reviczky Zsolt
forrás:
Népszabadság – 2010. július 06.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése