A kedvelt, de alig ismert Hillbilly emlékére (1953.08.15. - 2023.09.10.)

Már 3 éve nincs közöttünk az a jellegzetes hangú és megjelenésű gitáros, aki egy mexikói kocsmában egy alkalommal úgy kerülte el a késelést, hogy felkapott egy gitárt, és elkezdte játszani Hank Williams és Jim Reeves dalait.  

A 70 éves korában elhunyt Brendan Croker gitáros és dalszerző volt, aki – ellentétben azon pályatársaival, mint Mark Knopfler, Eric Clapton és Chet Atkins – soha nem érte el azt a fajta széleskörű elismerést, amelyet rendkívüli tehetsége révén meg kellett volna kapnia.

A „szabadúszó” kifejezést Crokerre találhatták ki, akinek durva, érdes, de mégis érzelmekkel teli énekhangja szorosan összeforrt személyiségével. A yorkshire-i születésű művész látványa borotvált fejével, gyémánt fülbevalóival és erősen tetovált alkarjával bizonyos fokú előítéletet kelthetett még azokban is, akik jól ismerték őt. Megjelenése ugyanis rácáfolt az alapvetően kedves és megfontolt beállítottságára: barátai főleg értelmiségiek (köztük egy cambridge-i latin-amerikai tanulmányok professzora) művészek, írók (mint például Trevor Griffiths drámaíró) voltak.

Figyelemre méltó szerzeményei közé tartozik a „What It Takes” című dal, amit Croker az amerikai countrysztár, Wynonna Judd számára írt, és amelyből négymillió példány kelt el; ráadásul, több mint két évig műsoron volt a barcelonai Le Meridien legnagyobb éjszakai bárjában – utóbbiról maga a zenész több interjúja során is büszkén nyilatkozott.

Az 1990-es évek közepén a The Independent egyik újságírója elkísérte Crokert egy legénybúcsúra, amely Mexikóváros peremén egy kocsmában zajlott. Azonban a helyiekkel kialakított kezdeti jó hangulat annyira elromlott, hogy a látogatók spanyol idegenvezetője hirtelen olyan kifejezéseket kezdett tolmácsolni, mint a „késelés”,vagy a „gyilkosság."

Croker ekkor hirtelen felkapott egy falnak támasztott akusztikus gitárt, és elénekelte Hank Williams „Your Cheatin' Heart” című számát, majd Jim Reeves „He'll Have to Go” című dalát – ekkor az újságíró megjegyezte, hogy a törzsvendégek arckifejezése megváltozott: az őrülettel kevert gyűlöletet felváltotta egyfajta vallásos áhítat. Kifelé menet a csapos kéretlenül egy csomag hasist nyomott az énekes kezébe. „Nagyon örülök, hogy bementünk oda” – mondta Croker. „Mexikó: remek ország. Milyen fasza gyerekek.”

Brendan Croker 30 éves volt, mielőtt elkezdett komolyabb felvételeket készíteni első zenekarával, a Five o'Clock Shadows-szal. Zenei pályafutását Leedsben kezdte, ahol kisebb klubokban, kocsmákban zenélt együtt Mark Knopflerrel – aki akkor a Leedsi Egyetem hallgatója volt – és mentorukkal, a gitárvirtuóz Steve Phillipsszel, vele később, az 1990-ben alapított The Notting Hillbillies formációban is együtt muzsikált.  Knopfler számára – aki erre az időre már nemzetközi sztárokkal dolgozott együtt – a Dire Straits és az első filmzenéi hozták meg a világsikert.

A Notting Hillbillies egyik koncertjén (Ronnie Scott”s) Knopfler kézzel varrott szürke selyeminget viselve úgy vezette fel a következő számot hogy „most egy olyan dalom következik, amelyet már szinte mindenki feldolgozott”. „Mi az, hogy mindenki, Mark? – szólt közbe Croker. „És akkor kik énekelték? Thora Hird, vagy Desmond Tutu?”

Brendan Christopher Croker a nyugat-yorkshire-i Bradfordban született 1953. augusztus 15-én. Az édesapja Michael a II. világháború alatt őrmesterként szolgált a brit hadseregben, leszerelése után raktárosként dolgozott, míg édesanyja, Eileen gyári munkás volt. Édesanyja mesélte, hogy a kétéves Brendan már el tudta énekelni Doris Day klasszikusát, a „The Deadwood Stage” című dalt, miközben még alig tudott összefüggő mondatokban beszélni.

Croker a Bradford College of Art-ban végzett, majd különféle munkákat vállalt: Szemetesként dolgozott Sheffieldben,  Leedsben vasúti őr volt. „Az egyik kedvenc dalom – mondta – Johnny Paycheck kislemeze, a Take This Job and Shove it: I Ain't Working Here No More.” Rövid ideig volt állásban a Yorkshire Electricity Board-nál – „innen is jól kirúgtak” – magyarázta.  A Leeds Playhouse-ban festőként dolgozott, itt ismerkedett meg élete végéig tartó szerelmével, a díszlettervező Ali Allennel.

 

A rádiós műsorvezető-lemezlovas Andy Kershaw (és aki jó ismerőse is volt a zenésznek) először a Pack Horse nevű kocsmában látta Crokert, Knopflert és Phillipst country bluest játszani. A kocsma a  Leedsi Egyetemmel szemben volt, ezért viszonylag nagyobb vendégkörrel rendelkezett. Kershaw szerint: „Croker világszínvonalú dalszerző és nagyszerű énekes. „Mindig úgy gondoltam rá, mint egyfajta brit Ry Cooderre. Az övé azon ritka hangok egyike, amely szinte feketének hangzott; mintha az alabamai Muscle Shoalsból szólt volna, és nem a leedsi Headingleyből.”

Miközben a Five o'Clock Shadows komoly elismerést vívott ki és egyre nagyobb helyszíneken játszott Nagy-Britanniában, Croker, akinek szakmai pályafutását a hírnév iránti rendellenes közömbösség jellemezte, feloszlatta a csoportot, és Nashville-be költözött. Egykori menedzsere, Paul Crockford kifejtette, hogy ezzel a lépésével egy fokozatosan felívelő karrier kezdetének vetett véget.

„Azt a gondolatot, hogy gitárhős legyen, kissé abszurdnak érezte” – mondta Crockford. „De az ötletet, hogy Nashville-be költözzön, írjon egy slágert, ami platinalemez lesz, meg is valósította. Chet Atkinsszal dolgozott együtt, viszont nagyon akaratos volt. Amint valami jól alakult, már nem érdekelte többé. Könnyen megunta. Crockford szerint: „Ha Croker gazdagabb lett volna, különc lenne, de szegény maradt, s ezért csak magára lehet dühös.”

Az énekes, mintha csak el akart volna oszlatni minden olyan elképzelést, amely szerint ambíciói valamilyen módon a jóléthez kapcsolódnak, elhagyta Tennessee-t, és ingyenes koncerteket adott belgiumi börtönlakók számára.  Majd visszatért Angliába, és szólóalbumokat adott ki, köztük a nagyszerű „Redneck State of the Art” című lemezt. 

A 2000-es évek elején, még a leedsi Kirkstallban, és egyéb kisebb helyszíneken adott elő jól felépített és a közönség által is jól fogadott műsorokat, mint például a „Who Part of No Is it That You Don't Understand?”, amelynek lényeges eleme volt az ún. protest song-közönségszavazás. A hallgatóság által leadott szavazatok alapján olyan dalokat adott elő, mint az „Over The Hills and Far Away”, valamint az „Iron Hand” – ez utóbbi Knopfler szerzeménye volt az 1984-es bányász-sztrájkot megtorló rohamrendőrökről.

2001-ben a derbyi születésű festővel és énekessel, Kevin Coyne-nal közösen készített egy albumot „Life Is Almost Wonderful” címmel. Egy bruges-i szálloda reggelizőjében találkoztak, miután Coyne meghallotta, hogy Croker yorkshire-i tájszólással oktatott ki egy pincért, amely szerint ebben a kora reggeli órában egyáltalán nem illik sajtot felszolgálni a reggelihez.

Élete utolsó éveiben a derékfájdalmai miatt az énekes egyre kevesebb koncertet adott, fellépéseit Leedsre és Belgiumra korlátozta. Még a saját sírfeliratát is megfogalmazta: „Makacs volt, de jót akart”. Sok időt töltött azzal, hogy egy Bob névre hallgató lóra vigyázott. „Kedvelem Bobot – mondta az énekes –, mert semmi olyasmit nem csinál, amit ne szeretne.”

Egyik legutolsó önálló műsora a „Dying to Sing” volt, amelyben kizárólag elhunyt művészek szerzeményeiből álló válogatást adott elő (Kurt Cobain, Bob Marley és Vivian Stanshall). „Elbűvöltek ezek az emberek, mert jobbá tették mások életét, nagyon gyakran a sajátjuk rovására – magyarázta Croker És mi másról kellene szólnia a művészetnek?”

forrás:

https://www.telegraph.co.uk/obituaries/2023/09/14/brendan-croker-notting-hillbillies-clapton-died-obituary/

Örömteli és egyben fájdalmas zenei visszatérés - 35 éve, 1991. szeptember 9-én jelent meg az On Every Street

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én pontosan emlékszem annak az évnek az őszére. 1991. szeptemberében kezdtem meg a harmadik évfolyamot a szeghalmi Péter András Gimnázimban, de akkor pont nem a tanévkezdéssel, meg a koliba való becuccolással kapcsolatos elintéznivalók foglalkoztattak ... hanem az, hogy jelenjen meg már végre az új Dire Straits lemez. És merem állítani, hogy rajtam kívül volt még néhány millió rajongó, akik szintén a nagy napra vártak... Kicsivel később viszont örömmel nyugtázhatta minden DS-fan, hogy a Dire Straits ismét felkerült az amerikai slágerlistákra új lemezével, a brit listákon pedig rögtön az első helyet foglalta el a szeptember 9-én megjelent „On Every Street". Ekkor még senki sem tudta, hogy a sorban a hatodik album egyben az utolsó lemeze lesz Knopfler csapatának és hogy a zenekar utoljára ostromolja meg a slágerlistákat.

A nagylemez 6 évvel és 4 hónappal később látott napvilágot az 1985-ös, rekordokat döntögető, több milliós példányszámban eladott „Brothers In Arms” megjelenését és az azt követő kimerítő világkörüli turnét követően. Knopfler az egy évig tartó állandó utazás alatt ébredt rá, hogy a stadion-showk, az óriási arénák, és a hatalmas turnék mókuskerék-világa nem az, amiben ő élni akar.

Közismert, hogy a Dire Straits soha nem adott ki hivatalos nyilatkozatot a feloszlásukról, de amikor 1990-ben Mark és Notting Hillbillies megjelentette a „Missing … Presumed Having A Good Time” című lemezt, ez egyértelmű jelzés volt a Dire Straits nem túl rózsás jövőjét illetően. És amikor elérkezett az 1995-ös év, Knopfler addigra már teljesen új utakat keresett a zenei karrierje vonatkozásában, és csakhamar (1996-ban) vadonatúj zenei anyaggal jelentkezett a „Golden Heart”-tal, amely ezúttal nem filmzene volt.

Sokak szerint az „On Every Street” nem éppen tökéletes befejezése a Dire Straits történetének, azonban számos emlékezetes dal került fel a korongra, mint például a „Calling Elvis”, ami kislemezen is megjelent, hiszen a slágerlistákon a 21. helyet foglalta el, valamint még három szerzemény – a „Heavy Fuel” (55. hely), az „On Every Street” (42. hely), és a „The Bug” (67. hely) a legjobbak közé.

Az album az amerikai megjelenése előtti héten debütált a brit lista élén, felváltva Paul Young „From Time To Time” című kislemez-gyűjteményét az élen. A Dire Straits lemez további négy hétig volt a brit top 10-ben, és a lista első fellépésén a 27. helyen végzett. Mindössze tíz nappal a zenekar hazájában való debütálása után az album dupla platinalemez lett ott. Eközben az Államokban a 12. helyre kúszott fel, és újabb milliós példányszámmal vonult be a Dire Straits történetébe.

Kár, hogy az „On Every Street” lett végül a Dire Straits hattyúdala, bár bizakodásra adott okot, hogy a lemez megjelenését követően lenyomtak egy nagyon sikeres, mindenhol teltházas turnét – mégis, néhány évvel később a zenekar végleg búcsút intett a közönségnek, de azt nem mondhatjuk, hogy a búcsújuk dicstelen volt.

 

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/dire-straits-on-every-street-album/

Féltve őrzött kincsek a múltból - 31 éve jelent meg a Live At The BBC

Már 16 éve nincs velünk Charlie Gillett, akinek világszerte zenerajongók milliói lehettek hálásak - különösen a Dire Straits követői - hiszen rádiós műsorai  a világ legtávolabbi sarkairól hozták össze a zene és a rádió szerelmeseit. Ahogy ő fogalmazott: "Olyan ez, mint egy álom, és mindig arra várok, hogy felébredjek. Egyre ritkább kiváltság, ha egy műsorvezető megválaszthatja, hogy mit játsszon a rádióban és soha nem szűnök meg hálás lenni azoknak, akik mindezt  megengedték nekem…” 

1995 - ebben az évben jelentette be Mark Knopfler hivatalosan is a Dire Straits feloszlását, de hogy a rajongók mégse érezzék túl csalódottnak magukat, június 26-án dobták piacra a zenekar korai felvételeit, amit a BBC részére készítettek, még 1978 júliusában. A belső lemezborító Charlie Gillett papírra vetett gondolatait tartalmazza, amiket az album megjelenése után 30 évvel később is jó újra olvasni: 

Az elmúlt 20 év során a brit könnyűzene sikeres előadói közül kevesen őrizték meg a Dire Straits sértetlenségét; talán csak az UB40 határozott úgy, hogy kimarad a showbiznisz reflektorfényéből, és egyszerűen azt csinálja, amit mindig is akart, minél több emberhez eljuttatni azt a zenét, amit kezdetektől fogva játszanak és szeretnek. Amikor 1977-ben a Dire Straits elindult, mondhatni légüres térbe került  – semmi nem volt bennük a punk vagy az újhullám agresszivitásából, és még csak nem is voltak olyan kocsmai rockerek, mint a Dr. Feelgood. A zenekar vezetője, Mark Knopfler a fellépéseiken mindig azt kérte a hangtechnikusoktól, vegyék halkabbra a zenét, hogy a közönség tagjai beszélgethessenek egymással. 

Amikor először találkoztunk, Mark szófukar énekhangja Bob Dylanre és Lou Reedre emlékeztetett, látszólag könnyed, varázsos gitárjátéka pedig J.J. Cale és Barry Burton játékát idézte az Amazing Rhythm Aces-ből. Abban az időben volt egy műsorom a BBC Radio Londonnál, azon kevesek egyike, amiben könnyűzenék forogtak, és amikor 1977 júliusában lejátszottam a banda demószalagját, a telefonok egy hétig csörögtek. A telefonálók között több lemezcég fejvadásza is volt, akik mindannyian tudni akarták, hogy miféle zenekar ez: „ …tudod, az, amelyik annyira amerikainak hangzik!” Habár többen is imádták a zenekar hangzását, sokan mégsem tudták meggyőzni feletteseiket arról, hogy a világ többi része is imádná őket.

Mire egy évvel később felvették ezt a koncertet a BBC Radio One számára, a Dire Straits elkészítette első albumát a Phonogram kiadásában. A producerük Muff Winwood volt, aki egyszerűen csak dokumentálta a banda hangzását anélkül, hogy megkísérelte volna bármilyen védjeggyel ellátni őket. Az Egyesült Királyságban siralmas volt a fogadtatás, amint az a tárgyszerű ismertetőkből és a közönség tompa reakcióiból is érezhető volt. A „Sultans of Swing” kislemezként jelent meg az Egyesült Királyságban, ahol nyomtalanul elsüllyedt; az album felkerült a legjobb 50-es listára – nem nagy ügy. Mivel nálunk annyira popmániás légkör uralkodott, a világ többi részén elért sikerre volt szükség ahhoz, hogy meggyőzzék az Egyesült Királyság rádióműsorait arról, hogy ez az antipop, szerény muzsika megérdemli a napközbeni sugárzást. Hollandia volt az első, aki ráharapott, majd Németország, Ausztrália és végül az Egyesült Államok, ahol a rádiósok annyira szerették az albumot, hogy a Warner tehetségkutatója, Jerry Wexler így nyilatkozott: „Nagyon korán kellett volna felkelnünk reggel és rendkívül keményen kellett volna dolgoznunk, hogy megakadályozzuk  ennek a lemeznek az eladását – már az is nagy siker lett volna, ha csak élelmiszerboltokban lehetett volna hozzájutni.”

Mindig lehetetlen feltárni az okokat, hogy egy előadó miért marad évekig a köztudatban, amikor egy másik eltűnik, de Mark Knopfler céljai és elképzelései világosak voltak és mindig volt mondanivalója – a legtöbb dal szól „valamiről”, és ezt a valamit gyakran láthatjuk szokatlan nézőpontból. Sokszor az is lehetséges, hogy a hallgatóknak keresgélniük kell a dal jelentését – nem mindig kínálják tálcán –, de általában megéri az erőfeszítést.

Végül a brit hallgatók felzárkóztak a világ többi részéhez, és a Dire Straits „Brothers In Arms” című albuma az Egyesült Királyság minden idők egyik legkelendőbb albuma lett.

De ez jóval később történt, azután, hogy ezt a lemezt felvették és a zenekar számos koncertet bonyolított. Eltekintve a "Tunnel of Love" felvételtől, amelyet a BBC-TV The Old Grey Whistle Test című műsorában rögzítettek, miután Nagy-Britanniát végre magával ragadta a Dire Straits  varázsa. A lemez többi felvétele a BBC Radio One részére került rögzítésre, amikor még ismeretlenek voltak. Így most visszamegyünk az időben, és hallgassuk meg, ahogy a zenekar leszállítja nekünk az árut, semmi pompa, semmi önteltség, csak négy mesterember végzi a dolgát; muzsikálnak.

 

Charlie Gillett, London, 1995 márciusa