A munkásosztály megdicsőülése - ismét egy szülinapos Knopfler-lemez

Mark Knopfler 2002. szeptember 30-án megjelent albuma, a Ragpicker’s Dream” szinte valamennyi dalát a vándorló munkások küzdelme ihlette.

Szinte valamennyi Mark Knopfler album titkon magában rejti a gitáros zenei DNS-éhez vezető kódokat. A 2000-es évek elejére dalszerzői tevékenységének ez a tudatalatti eleme egyre inkább eltávolította a stadionokat megtöltő Dire Straits rock-korszakától és fokozatosan közelebb vitte a korai éveire jellemző folk és akusztikus dalok világához. Ennek eredményeképpen jelent meg 2002. szeptember 30-án (az eddig megjelent filmzenei alkotásait ide nem sorolva) harmadik szólóalbuma, a „Ragpicker’s Dream.”

Az album nyitódala, a két héttel korábban kislemezként is megjelent „Why Aye Man” pontos áttekintést nyújt a lemez dalait ihlető változatos témákról, amelyekhez a gitáros a későbbiekben is visszatért. Dalok a vándorló munkásosztálybeliekről, akiknek egyedüli vagyona a méltóság, a kitartás és a túlélésért folytatott harc. A „Why Aye Man” a „Down The Road Wherever”-turné koncertjeinek is a nyitószáma volt, talán nem véletlenül.

Ennek a dalnak a szereplői észak-angliai munkások (geordie-k), akik a Thatcher-kormányzat idején arra kényszerültek, hogy a Tyne mellől Németországba vándoroljanak munkát vállalni:

„Nincs esélyünk a felszínen maradni

muszáj lesz hajóra szállni

gazdasági menekültként a németekhez menni”

A Newcastle-ban született Jimmy Nail kiáltja mindig a címadó sort a háttérben, amelynek tulajdonképpeni jelentése egy nagyon lelkesen kimondott „igen” az ottani nyelvjárás szerint.

A lemezen egyébként nagyon jól megfigyelhető Knopfler folyamatos törekvése, hogy párhuzamokat vonjon az angol és amerikai dél társadalmi történései, valamint a saját utazási között:

„Newcastle-ből Londonba – dél felé, valamint Amerikában is mindig délre indulva – ez egyfajta mitikus dolog, ami állandóan hívogat. Kezdetektől fogva érdekesnek találtam, hogy a saját földrajzi helyzetemet belevegyem a dalokba – így van ez az első Dire Straits lemez (Southbound Again) megjelenésétől fogva egészen a „Fare Thee Well Northumberland”-ig.

Ez utóbbi dalban az elbeszélő nehéz búcsúját hallhatjuk, aki kénytelen volt szeretett otthonát elhagyni:

 „ .. vigyen a központi állomásra

gyűlölném elhagyni a Tyne-t

egy átkozott, istenverte putriért

viszlát, öreg barátom…”

Egy másik különleges helyszín is megjelenik az albumon a „Hill Farmer’s Blues” című szerzeményben, amely egy apró, durhami településre, Tow Low-ra utal.

A lemezt 2002 első felében rögzítették Nashville-ben és Londonban. Pontosan öt nap különbséggel jelent meg elődje, a szintén közkedvelt „Sailing To Philadelphia” kiadása után (2000. szeptember 25.) . A Knopflerrel duettet éneklő James Taylor akkor úgy nyilatkozott a címadó szerzeményről, hogy „ez a világ legcsodálatosabb modern balladája, amit ismerek.”

A „Ragpicker’s Dream” produceri munkálatait Mark Knopfler mellett Chuck Ainlay látta el, a közreműködő muzsikusok között pedig már sok név ismerős lehet: Richard Bennett –gitárok, Jim Cox  - billentyűsök és Chad Cromwell - dobok. Guy Fletcher a Dire Straits korszak óta hűséges segítője Knopflernek, valamint a pedál-steelgitáros Paul Franklint sem kell bemutatnunk, aki három dal felvételeire ugrott be kisegítőnek.

A korong többi szerzeményében barátok, tinédzserkori példaképek jelennek meg, akik nagyban motiválták Knopfler zenei pályafutását. Az egyik ilyen hős a The Shadows szólógitárosa, Hank Marvin.

„A Shadows produkálta az első, Beatles-előtti legjelentősebb hangzást, ami bekapcsolt engem és még sok fiatalt a zene vérkeringésébe. Természetesen ezért akartam, hogy az első elektromos gitárom piros legyen – Hank gitárja miatt. A „You Don’t Know You're Born” befejező része kicsit hasonlít az ő hangzásvilágához, amit tudatosan alakítottam ki.

Itt kell megemlítenünk egy amerikai country-muzsikust, Roger Millert. „Nagyon örülök, hogy még a halála előtt sikerült vele találkoznom. Rendkívül elbűvölő személyiség – akár az Egyesült Államok elnökének is megválaszthatták volna, ha ő is akarta volna. A „Quality Shoe” tisztelgésem az ő „King of Road”-ja előtt.”

A „Ragpicker’s Dream” rögtön felkerült a Music & Media‘s Pan-European Top 100 Albums lista negyedik helyére azon egyszerű oknál fogva, hogy a megjelenését követően a térség kilenc országában a legjobb 10 album között szerepelt. Az Egyesült Királyságban és Németországban arany-, Norvégiában pedig platinalemez minősítést kapott.

Mark Knopflernek ekkortájt még sok egyéb más terve is volt, de 2003-ban egy súlyos motorbaleset mindezt felülírta – hét bordáját és a kulcscsontját is eltörte, így hosszú hónapokra kényszerült tokban tartani kedvenc hangszereit. De mégsem töltötte tétlenül ezt az időszakot, hiszen alig egy évre rá kiadta következő lemezét, „Shangri-La” címmel.

Egy későbbi interjúban elmondta, hogy „bármi vonja is el a figyelmemet, vagy érjen akármilyen kellemetlenség, mindig képes leszek dalokat írni. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy könnyen kizökkenjek a kerékvágásból – ezt annak idején már a tanáraim is megmondták. De még ezzel együtt is sikerül írnom – vagyis bizonyos értelemben én is "rongyszedő" vagyok.”

Forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/mark-knopfler-the-ragpickers-dream-album/

Szerző: Paul Sexton 

Földi paradicsom - a Shangri-La történetein keresztül

Ismét egy szülinapos lemez, de most nem a Dire Straits-vonalon, ugyanis Mark Knopfler 2004-ben ezen a napon, azaz szeptember 28-án jelentette meg a Mercury Records gondozásában a negyedik szólóalbumát, Shangri-La címmel. Az alábbiakban egy, a megjelenés napján készült  interjút elevenítjük fel, amelyben a gitáros a lemez dalait ihlető sztorikról mesélt.

A tavalyi motor-baleseted óta nagyon produktív voltál, mind a dalszerzést, mind a lemezkészítést illetően – utóbbira az USA-ban, Kaliforniában került sor.

Igen, sokat foglalkoztam az írással. Otthon voltam, nem tudtam sehová menni, így ez volt a balesetem hasznos oldala. De most már egyre jobban vagyok és ki-kimozdulok.

A szokásos zenekaroddal dolgoztál és úgy látom, a társ-producered is a régi – Chuck Ainlay.

Persze, Chuck és a zenekar 10 éve dolgozik velem, ugyanaz a munkatempó, ugyanaz a humorérzék – így jól működünk együtt. A legjobb és a legfontosabb érzés számomra, mikor összejövünk; egy szál gitáron eljátszom nekik a dalt, aztán megbeszéljük, majd megyünk és megcsináljuk. A banda a szokásos tagokból áll: Richard Bennett gitár, Jim Cox és Guy Fletcher billentyűsök, Glenn Worf basszusgitár, valamint Chad Cromwell dobok.

Mindannyian együtt játszunk, kisebb-nagyobb szüneteket tartva. Ugyanarra kattog az agyunk, és hangeffekteket is csak minimálisan használunk. A játék folyamatos, ezért a szalagot sem kell megállítanunk – sok felvételt készítünk, de általában már az elsőt felhasználjuk.

Befolyásolt-e a helyszín?

A Shangri-La egy klasszikus hangstúdió Malibuban (Los Angeles, Kalifornia), amely a ’60-as években élte fénykorát, de ma is működik. Olyan muzsikusok dolgoztak itt, mint Neil Young, Bob Dylan és a The Band. A tulajdonosa sokat tett a hely megőrzése érdekében és megkért, hogy itt rögzítsük az albumot. A régi Kalifornia szelleme valahogy átsütött a lemez anyagán, ezért finomítottunk rajta egy kicsit.

Közismert tény, hogy nem nagyon szereted magyarázni a dalszövegeidet …

Nos, valóban, de néhánnyal kivételt tehetek. Például nagyon tetszik, ahogy David Hockney festő beszél a festményeiről, ezért én is igyekszem a lehető legegyszerűbb és legközvetlenebb formát választani.

Ugyanakkor néha azt tapasztalom, hogy minél többet próbálsz valakinek magyarázni egy dalt illetően, ő annál jobban le akar rázni. Az emberek akkor érzik igazán sajátjuknak a dalt, ha van valami személyes élményük, történésük vele kapcsolatban –és ez nagyon érdekes, mert tőled egyre távolabb, a hallgatókhoz pedig egyre közelebb kerül és végül teljesen az övék lesz.

Erre nagyon jó példa a „Trawlerman’s Song”hőse, aki a világ bármely pontjáról érkezhet, és ha valaki meghallgatja a világ bármely pontján, nem lesz tőle idegen a tengeri halászattal foglalkozók életmódja és nem fogja találgatni, honnan vettem az ötletet.

Néhány dalról sokkal könnyebb beszélni, mint a többiről – vannak olyan témák, amik szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Néha úgy próbálok a jelenre tekinteni, mintha azt a múlttal tenném. Csak az idők változnak, az emberek nem. Sokféle karaktert használtam: szerelmesek, harcosok, halászok, csalók, showmenek, zenészek, tolvajok, politikusok. Egyszerre csak a ’60-as években találtam magam és talán egy kicsit a még korábbi időkben is, amikor olyan kicsi voltam, mint Lonnie Donegan, vagy a The Shadows  tagjai.

5.15 AM?

Ez a dal a hírhedt Tyne-parti „félkarú rabló”- gyilkosságról szól, amit 17 éves suhancként nagy szenzációnak éltem meg. Elég lassan írtam, mert azt akartam, hogy egy fontos részlet se maradjon ki. A holttestet egy hatalmas Jaguárban találta meg egy arra kerékpározó bányász, aki éppen az éjszakai műszakból tartott hazafelé egy fagyos hajnalon.

Más megközelítésből ez azt is jelentette, hogy az éjszakai klubok megjelentek Newcastle-ben is, vagyis az amerikai kultúra ide is betette a lábát, bár ez a folyamat csak később gyorsult fel, soha nem lehetett meggátolni.

És mi a helyzet a „Back To Tupelo”-val?

Nos, ez a gyerekkoromat idézi, amikor ráeszméltem, hogy Elvis hollywoodi sztár és elismert énekes akart lenni… de azt nem tudtam, hogy valójában ez rossz is lehet. Később nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy néhány zenei szakember isteníti Elvis menedzserét, Tom Parker ezredest. És a mai fiatalok nagy része most is szeretne olyan híressé és gazdaggá, de főleg híressé, sőt, sokkal híresebbé válni, még Elvisnél is. 

Boom Like That?

Ez a dal Ray Kroc-ról szól, arról az emberről, aki a McDonald’s céget világméretű üzleti vállalkozássá emelte. Igaz, hogy megosztó személyiség, a róla szóló vélemények ellentmondásosak; a globalizáció-ellenesek üldözik, az üzletemberek látnoknak tartják, magasztalják, mert egyedülálló üzleti modellt dolgozott ki. A dal szövegezéséhez főként Kroc állításait, véleményeit használtam fel. 

És mit tudnál mondani a „Sucker Row”, valamint a „Song for Sonny Liston” dalokról?

A „Sucker Row”-ban egy kicsit beleképzeltem magam egy go-go night club strici-tulajának a bőrébe, aki egyike azoknak, akik Las Vegast annak idején megálmodták és Vegas gyönyöreit kínáltak az oda látogatóknak. Vegas alapítóit sokan jövőbe látónak, álom-gyárosnak nevezték, míg mások – az árnyoldalakat látva – nem osztják a fenti véleményeket.

Sonny Liston óriási figura –kölyökként nagyon csodáltam. Ő volt az állítólag legyőzhetetlen mumus, akit végül a fiatal Muhammad Ali (még Cassius Clayként) taszított le bajnoki trónjáról. Rejtélyes élete sok pénzt emésztett fel. Nehéz gyerekkora volt, sosem mosolygott. A története bizonyos értelemben hasonló Mike Tysonéhoz. Nick Tosches író-zsurnaliszta írt róla egy nagyszerű könyvet, Night Train címmel, amit felhasználtam a dal szövegéhez.

A gitár-basszus-dob triót használtam, hasonlóan a „Donegan’s Gone”-hoz, habár Jim itt-ott egy-két orgonahangot csempészett bele. Hatéves koromban hallottam először Donegan-lemezeket. Most pedig jó volt megint egy kis bottleneck-et használni. Nemrégiben ért az a megtiszteltetés, hogy ezt a dalt Joe Brownnal adhattam elő egy, a Lonnie tiszteletére rendezett koncerten, a Royal Albert Hall-ban. Személyes emlékeim is vannak Lonnie-ról, amikor a konyhában az ő dalait énekelgettem halkan a kislányomnak, akit úgy megbabonázott, hogy  utána alig akart elaludni.

Postcards from Paraguay?

Elképzeltem néhány megtévedt ember menekülését a lopott pénzzel. Valaki nemrég azt sugalmazta, hogy a lemez részben a becsületes melósokról szól, másrészről pedig azokról, akik ebül szerzett javaikból éldegélnek. Lehetséges, mert a szervezett bűnözés fénykora – szintén jó téma lehet…

Sokan hiszik, hogy az „Everybody Pays” kezdősorai – Le kellett puffantanom a lovamat, s most újra talpra álltam – a motor-balesetedre utal…

Bármi is történik veled, az csak hasznodra válik. Amikor egy kiskölyök eldönti, hogy énekelni, táncolni akar, vagy azt mondja nekem, hogy híres rock-zenész akar lenni, akkor csak rá pillantok, és azt gondolom, hogy ez nagyszerű, de azt is tudom, hogy nagyon nehéz dolga lesz. A csúcsok nagyon magasak, a gödrök viszont nagyon mélyek is tudnak lenni. Ezért ebben az értelemben a rockzene olyan, mint bármelyik sportág, a túlterhelt légkör miatt. 

A játékom magán viseli Hank Marvin stílusát és ott rejtőzik az „Our Shangri-La” című dalban is, ami tulajdonképpen csak arról szól, hogy az „itt és most”-ból kell kihoznunk a legtöbbet. Imádom Hank játékát, és ez az oka annak, hogy miért lett az első gitárom vörös.

Igaz, hogy egy duett-lemezzel készülsz Emmylou Harrisszel?

Igen, készült néhány próbafelvétel az elmúlt időszakban és remélhetőleg nem kell túl sokat várnunk, hogy a lemez is megjelenjen – Emmy csodás énekes és mindketten nagyon várjuk a közös fellépéseket is.

A baleseted miatt egy turnét is törölni kellett – gondolom, minél előbb szeretnél visszatérni a színpadra is…

Igen, türelmetlenül várom már a visszatérést, hiszen sosem volt arra példa, hogy töröljük a turnénkat. Az élőzene, a fellépések munkám nagyobb részét alkotják, ezért el sem tudom képzelni az életemet koncertezés nélkül. Szerencsés vagyok dalszerzőként, gitárosként, de előadóként is – utóbbi nélkül nem tudnék magammal mit kezdeni.

forrás:

https://direstraitsblog.com/blog/an-interview-with-mark-knopfler-stories-from-shangri-la/

http://www.odabasi.net/shangri-la.htm

Amikor a slágerlisták élére nem sztárok, hanem gizdák kerültek

A Dire Straits egyetlen dala, amely három héten keresztül a legnevesebb amerikai lista első helyén szerepelt

1985. szeptember 21-én a Dire Straits tökéletesen felkavarta a nemzetközi slágerlisták állóvizeit, amikor is a rendkívül sikeres kislemezük, a Money For Nothing felkerült a Bilboard 100-as lista legelső helyére és három héten keresztül uralta azt.

Mark Knopfler valószínűleg minden iróniát nélkülözve kérte fel az éppen Montserraton vakációzó Stinget, hogy közreműködjön a fent említett dal felvételein és énekelje fel az „MTV-met akarom” strófát … de valójában ez fordítva történt; az MTV szerezte meg magának a zenekart. Ahogyan a videót naponta többször is leadta a csatorna, a kislemez július 13-án jelent meg Amerikában, amely szinte tökéletes időzítés volt, mert ezen a napon került megrendezésre a  Wembley Stadionban a Live Aid-koncert, így ez jó alkalomnak ígérkezett a „Brothers In Arms” album népszerűsítésére – nemcsak az Államokban, hanem világszerte is. 

Az amerikai sikerszériát jól mutatja, hogy az album tripla platinalemez lett, és kilenc héten át a Bilboard 200-as lista legelső helyén szerepelt. A single megjelenése után viszont a kislemez-piacot is Knopfler csapata uralta, mert a „Money For Nothing” maga mögé utasította az amerikai slágerlisták addigi első helyezettjét, a John Parr által írt „St. Elmo’s Fire” c. film betétdalát, a „Man In Motion”-t.

Mindezt nevezhetjük az Egyesült Államok „második brit inváziójának” is, mert a brit zenekarok és előadók közül a Dire Straits a negyedik volt, amelynek sikerült hat hónapon belül az amerikai kis- és nagylemez listák legelső helyére kerülni. 1985-ben előttük már a Wham, Phil Collins, illetve a Tears for Fears ért el ilyen sikereket, illetve a ’80-as évek elején rajtuk kívül még öt előadó hódította meg Amerikát. 1980-ban a Pink Floyd, a Queen, és John Lennon, később, 1982-ben pedig Paul McCartney, 1983-ban a Police landolt mindkét lista első helyén.

Mark Knopflernek – mint dalszerzőnek – öt hónapon belül ez már a második amerikai sikersorozatot jelentette, mert a Tina Turner számára írt „Private Dancer” album 1985 márciusában a listák hetedik helyét foglalta el.

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/dire-straits-money-for-nothing-song/

szerző: Paul Sexton