Akik saját mozit csináltak - 46 éve jelent meg a Making Movies

A „Making Movies” lemezükkel a zenekar megnyitotta a rádió-barát rockhangzás évtizedét, amely a ’80-as évek második felében is meghatározó volt.

A kompakt disc megjelenésére még kicsit várni kellett, amikor a Dire Straits megjelentette harmadik lemezét 1980-ban, és Mark Knopfler nem is gondolt arra, hogy néhány évvel később a „Brothers In Arms” teljesen szíven üti majd az egész világot. De a „Making Movies”-szal mégis egy új fejezetet nyitott meg a rock történetében, amely 1980. október 17-én jelent meg és a brit slágerlisták 25. helyét foglalta el.

Azzal, hogy David Knopfler elhagyta a zenekart 1980 nyarán a lemezfelvételek alatt, Mark lett a banda egyedüli gitárosa, szerzője azokkal az elvárásokkal, hogy az első két lemezük se mozduljon el a slágerlisták ötödik helyéről. Fokozatosan hat-nyolc perces időtartamú dalokat kezdett írni, hagyta a zeneakart kibontakozni a „Tunnel of Love”-hoz hasonló szerzemények előadásában, amelyben felcsendül Rodgers & Hammerstein 1945-ös „Carousel” című musicaljének egyik közkedvelt témája, amely később egy pici jazzes hangzást is kölcsönzött a dalnak. (Megjegyzés: Rodgers és Hammerstein második musicalje volt a „Carousel”, amelyhez Molnár Ferenc 1909-ben írt Liliom című színdarabja adta az ötletet– LK.)

Ahogyan a lemez címe is sugallja, Knopfler dalai egy-egy minifilm történetének alakját öltik magukra, köszönhetően a szövegek elbeszélő fókuszának. Ahogyan a szerelmes Rómeó félénk-sután közelíti meg Júliát, Knopfler rekedtes hangján („Te és én – bébi, egymással hogy is vagyunk?”) – ez a pillanat egyszerre intim és filmvászonra kívánkozó: a világ legnagyszerűbb szerelmi sztorija hétköznapi fájdalmakkal – közel egy évtizeddel Baz Luhrmann „Rómeó + Júlia” adaptációja előtt (egyik főszereplője Leonardo DiCaprio volt -LK.).

A lemez sikeréhez nagyban hozzájárult a producer, Jimmy Iovine, aki legénységet toborzott Bruce Springsteen „Born To Run” és „Darkness On The Edge Of Town” lemezeihez, és aki elég jártas volt abban, hogy minél nagyobb hírverést csapjon az új albumnak, illetve az „Expresso Love” kevésbé jelentősebb nyers-változatának, amely a barokkos gitárszólamok kavargására és Knopfler rekedtes hangjára épült, s mindezt epikus keretbe foglalta az E-Street Band zenésze,  Roy Bittan hangulatos billentyűs játéka.

 

Ezek után nem meglepő, hogy a „Romeo and Juliet” a brit listák nyolcadik helyét sokáig kibérelte magának, pontosan ugyanúgy, mint előzőleg a fáradhatatlan „Sultans of Swing”, miközben a nagylemez „Making Movies” a negyedik helyet nyerte meg, s ezzel a későbbi „Love Over Gold” sikereinek útját is lefektette. S ha Rómeóra és Júliára rossz időszak köszöntött is be, Knopfler zenekarának kétségtelenül teljes sikert eredményezett.

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/straits-make-their-own-movies/

Egy korszak vége - amikor a Dire Straits-dalok utoljára csendültek fel élőben

Akkor még nem sejtettem… ezt mondta a Tanú című filmben a Pelinkán József karakterét oly zseniálisan megjelenítő Kállai Ferenc, amikor a bíróság előtt előadta azt a bizonyos vallomást. Nos igen, az On Every Street turnéjának utolsó előadásán a közönség sem sejtette, hogy soha többé nem látja kedvenceit ugyanazon a színpadon.

1992. október 9-én a Dire Straits színpadra állt a spanyolországi Zaragoza-i Estadio de La Romareda stadionban, hogy megtartsa azt a koncertet, amely végül az utolsó nyilvános fellépésük lett. A több mint egy évnyi turnézás után Mark Knopfler és zenésztársai lezárták az „On Every Street World Tour” turnét. A zenekar tagjai Mark Knopfler, John Illsley, Phil Palmer, Alan Clark, Guy Fletcher, Paul Franklin, Chris White, Danny Cummings és Chris Whitten voltak. 

A koncerten elhangzottak azok a dalok, amelyek a Dire Straits addigi pályafutásának legnagyobb mérföldkövei voltak és megalapozták a zenekar rendkívüli népszerűségét: a „Sultans of Swing”, a „Romeo and Juliet”, a „Private Investigations”, a „Telegraph Road”, a „Money for Nothing” és a „Brothers in Arms”. 

A gitárrajongók számára a Dire Straits mindig is valami különlegességet jelentett. Knopfler semmi mással össze nem téveszthető fingerstyle-játéka, zseniális dalszövegei és az a képessége, hogy történeteit gitárral a kezében mesélje el – mindez az 1978-as megalakulásuk óta határozta meg a zenekar hangzását.

Nem volt búcsú. Nem jelentették be, hogy ez lesz az utolsó koncertjük. A turné egyszerűen véget ért, és mindenki úgy gondolta – talán maguk a zenészek is – hogy a Dire Straits – egyelőre – nem tér vissza a rivaldafénybe. Mark Knopfler viszont mindinkább a szólókarrierjének szentelte magát, igyekezett más ösvényeket is kitaposni zenei pályáján, aminek elkerülhetetlen következménye volt, hogy a zenekar 1995-ben hivatalosan is feloszlott.

Tizennégy évvel a „Sultans of Swing” felcsendülése után a Dire Straits utoljára hajolt meg a közönsége előtt, utolsó koncertjével csendesen zárta le az általa annyira meghatározó zenei korszakot. Mark Knopfler egy alkalommal így nyilatkozott: „A Dire Straits meghalt, de amíg a tagok élnek, bármi lehetséges…. még a Dire Straits is!”

Nos igen, egy zenekar bármikor összeállhat és visszatérhet, de a korszak, amiben a fénykorát élte, az már sohasem lesz ugyanolyan.

forrás: rock guitar legacy:

https://www.facebook.com/RockGuitarLegacyFanPage/

A munkásosztály megdicsőülése - ismét egy szülinapos Knopfler-lemez

Mark Knopfler 2002. szeptember 30-án megjelent albuma, a Ragpicker’s Dream” szinte valamennyi dalát a vándorló munkások küzdelme ihlette.

Szinte valamennyi Mark Knopfler album titkon magában rejti a gitáros zenei DNS-éhez vezető kódokat. A 2000-es évek elejére dalszerzői tevékenységének ez a tudatalatti eleme egyre inkább eltávolította a stadionokat megtöltő Dire Straits rock-korszakától és fokozatosan közelebb vitte a korai éveire jellemző folk és akusztikus dalok világához. Ennek eredményeképpen jelent meg 2002. szeptember 30-án (az eddig megjelent filmzenei alkotásait ide nem sorolva) harmadik szólóalbuma, a „Ragpicker’s Dream.”

Az album nyitódala, a két héttel korábban kislemezként is megjelent „Why Aye Man” pontos áttekintést nyújt a lemez dalait ihlető változatos témákról, amelyekhez a gitáros a későbbiekben is visszatért. Dalok a vándorló munkásosztálybeliekről, akiknek egyedüli vagyona a méltóság, a kitartás és a túlélésért folytatott harc. A „Why Aye Man” a „Down The Road Wherever”-turné koncertjeinek is a nyitószáma volt, talán nem véletlenül.

Ennek a dalnak a szereplői észak-angliai munkások (geordie-k), akik a Thatcher-kormányzat idején arra kényszerültek, hogy a Tyne mellől Németországba vándoroljanak munkát vállalni:

„Nincs esélyünk a felszínen maradni

muszáj lesz hajóra szállni

gazdasági menekültként a németekhez menni”

A Newcastle-ban született Jimmy Nail kiáltja mindig a címadó sort a háttérben, amelynek tulajdonképpeni jelentése egy nagyon lelkesen kimondott „igen” az ottani nyelvjárás szerint.

A lemezen egyébként nagyon jól megfigyelhető Knopfler folyamatos törekvése, hogy párhuzamokat vonjon az angol és amerikai dél társadalmi történései, valamint a saját utazási között:

„Newcastle-ből Londonba – dél felé, valamint Amerikában is mindig délre indulva – ez egyfajta mitikus dolog, ami állandóan hívogat. Kezdetektől fogva érdekesnek találtam, hogy a saját földrajzi helyzetemet belevegyem a dalokba – így van ez az első Dire Straits lemez (Southbound Again) megjelenésétől fogva egészen a „Fare Thee Well Northumberland”-ig.

Ez utóbbi dalban az elbeszélő nehéz búcsúját hallhatjuk, aki kénytelen volt szeretett otthonát elhagyni:

 „ .. vigyen a központi állomásra

gyűlölném elhagyni a Tyne-t

egy átkozott, istenverte putriért

viszlát, öreg barátom…”

Egy másik különleges helyszín is megjelenik az albumon a „Hill Farmer’s Blues” című szerzeményben, amely egy apró, durhami településre, Tow Low-ra utal.

A lemezt 2002 első felében rögzítették Nashville-ben és Londonban. Pontosan öt nap különbséggel jelent meg elődje, a szintén közkedvelt „Sailing To Philadelphia” kiadása után (2000. szeptember 25.) . A Knopflerrel duettet éneklő James Taylor akkor úgy nyilatkozott a címadó szerzeményről, hogy „ez a világ legcsodálatosabb modern balladája, amit ismerek.”

A „Ragpicker’s Dream” produceri munkálatait Mark Knopfler mellett Chuck Ainlay látta el, a közreműködő muzsikusok között pedig már sok név ismerős lehet: Richard Bennett –gitárok, Jim Cox  - billentyűsök és Chad Cromwell - dobok. Guy Fletcher a Dire Straits korszak óta hűséges segítője Knopflernek, valamint a pedál-steelgitáros Paul Franklint sem kell bemutatnunk, aki három dal felvételeire ugrott be kisegítőnek.

A korong többi szerzeményében barátok, tinédzserkori példaképek jelennek meg, akik nagyban motiválták Knopfler zenei pályafutását. Az egyik ilyen hős a The Shadows szólógitárosa, Hank Marvin.

„A Shadows produkálta az első, Beatles-előtti legjelentősebb hangzást, ami bekapcsolt engem és még sok fiatalt a zene vérkeringésébe. Természetesen ezért akartam, hogy az első elektromos gitárom piros legyen – Hank gitárja miatt. A „You Don’t Know You're Born” befejező része kicsit hasonlít az ő hangzásvilágához, amit tudatosan alakítottam ki.

Itt kell megemlítenünk egy amerikai country-muzsikust, Roger Millert. „Nagyon örülök, hogy még a halála előtt sikerült vele találkoznom. Rendkívül elbűvölő személyiség – akár az Egyesült Államok elnökének is megválaszthatták volna, ha ő is akarta volna. A „Quality Shoe” tisztelgésem az ő „King of Road”-ja előtt.”

A „Ragpicker’s Dream” rögtön felkerült a Music & Media‘s Pan-European Top 100 Albums lista negyedik helyére azon egyszerű oknál fogva, hogy a megjelenését követően a térség kilenc országában a legjobb 10 album között szerepelt. Az Egyesült Királyságban és Németországban arany-, Norvégiában pedig platinalemez minősítést kapott.

Mark Knopflernek ekkortájt még sok egyéb más terve is volt, de 2003-ban egy súlyos motorbaleset mindezt felülírta – hét bordáját és a kulcscsontját is eltörte, így hosszú hónapokra kényszerült tokban tartani kedvenc hangszereit. De mégsem töltötte tétlenül ezt az időszakot, hiszen alig egy évre rá kiadta következő lemezét, „Shangri-La” címmel.

Egy későbbi interjúban elmondta, hogy „bármi vonja is el a figyelmemet, vagy érjen akármilyen kellemetlenség, mindig képes leszek dalokat írni. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy könnyen kizökkenjek a kerékvágásból – ezt annak idején már a tanáraim is megmondták. De még ezzel együtt is sikerül írnom – vagyis bizonyos értelemben én is "rongyszedő" vagyok.”

Forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/mark-knopfler-the-ragpickers-dream-album/

Szerző: Paul Sexton