Mester a Mesterről

A multi-instrumentalista, dalszerző, énekes Ian Anderson, aki nélkül egyetlen Jethro Tull lemez sem készült és aki nélkül a zenekar sohasem vált volna a progresszív rock legbefolyásosabb és legsikeresebb előadójává – és bár a munkásságuk erre a műfajra épült, Anderson zenei ízlése ennél jóval sokrétűbb.

Az eltelt 40 évben Anderson számtalan interjút adott, amelyek során számos zenekart is megemlített hol dicsérőleg, hol kritikusan, azonban a Dire Straitsről és Mark Knopflerről mindig elismerően nyilatkozott. Valójában mindig is nagy rajongója volt a bandának és az 1982-ben megjelent „Love Over Gold” nagylemezüket is besorolta az általa legjobban becsült 10 album közé, amik nagy hatással voltak a zenei pályafutására és megváltoztatták az életét. 

„Mark Knopfler szokatlan, de az általa nagyon is jól irányított, ütős pengetési stílusa már az első pillanattól fogva lenyűgözött, amikor az egyik amerikai turnénk során az autórádióban meghallgattam a „Sultans of Swing” című dalt.  Aztán megvettem a „Love Over Gold”-ot és csodálattal hallgattam a „Telegraph Road” terjedelmes, de mégis finoman kidolgozott szólóit. Azt mondtam magamnak, itt van egy gitáros, aki a zenei fegyelmet remekül ötvözi a fiatalos, túlcsorduló energiával – remek fickó!” 

És valóban – a „Love Over Gold”-ot többek között a „Telegraph Road” vitte sikerre, a „Private Investigations” mellett. 

1987-ben jelent meg a „Crest of a Knave” című nagylemezük, amely a Jethro Tull 16. stúdióalbuma volt és egyes szerzeményeit a Dire Straits inspirálta, amit Ian Anderson egy két évvel későbbi interjúban is megemlített.  

„Már többen is megemlítették, hogy a zenénk kissé „Dire Straits”-es – de ennek még mindig jobban örülök, mintha a Pet Shop Boys-t vagy Rick Astley-t hozták volna fel… Az új lemezünkön (Rock Island – 1989) már kevésbé érezhető a Dire Straits hatása, de mivel az elmúlt két évben valóban erősen kritizáltak minket ez miatt, így Martin Barre (a Jethro Tull gitárosa) és én erősen törekedtünk arra, hogy az új lemezen tudatosan elkerüljük ezt a fajta hangzást. Martin ezért használt kevesebb egytekercses hangszedőt, én pedig a dalokat magasabb hangon adtam elő, és erőteljesebben énekeltem, mint azelőtt. 

A „Knave” albumon megpróbáltam kicsit jobban kiénekelni a dalokat, de ugyanakkor alacsonyabb hangnemben és halkabban énekeltem, hogy kíméljem a hangszálaimat. Aggódtam ugyanis, hogy képes leszek-e minden este két órán keresztül a színpadon teljes erőbedobással énekelni.” 

Anderson azt is kifejtette, hogy a ’80-as évek elején Mark Knopfler megkérte Martin Barre hangszergyártóját, hogy neki is készítsen gitárokat, és azok szóljanak úgy, mint Jethro Tull lemezeken. 

„Ami a gitárhangzást illeti, úgy tudom, hogy Mark Knopfler 1981-ben felhívta a Martinnal kapcsolatban álló céget és rendelt tőlük néhány gitárt. És amikor megkérdezték tőle, hogy milyen hangzást szeretne, azt válaszolta, hogy olyat, mint a Jethro Tull Martin Barre-jának – pedig abban az időben nekem úgy tűnt, hogy Mark Knopfler kizárólag a Fender előre legyártott, egytekercses hangszedővel ellátott gitárjait használja. 

A lemezeinken Martin Hamer gitárokat használt, zajcsökkentő (humbucker, vagy más néven ikertekercses) hangszedőkkel, és szeretett volna egytekercses hangszereket is vásárolni a Hamertől, amik 5-állású kapcsolókkal, fáziseltéréses pozícióval készültek, vagyis minden olyan dologgal, amik Knopflerhez köthetők. Vagyis ezen azt értem, hogy az elektromos gitárból azért jó néhány, egymástól különböző hangot ki lehet hozni. Ha például bluest játszol, és ez leginkább az ilyen stílusú szerzeményeinken volt észrevehető, akkor az úgy fog szólni, mint Knopfler, aki ezt a hangzást a védjegyévé tette. 

A régi, Hank Marvin-hangzást is használta, amit  gyönyörűen és ügyesen alkalmazott a saját zenéjéhez, így – most csúnyán fogalmazva – megúszta szárazon. Ugyanez történt az én esetemben is, amikor én meg a lélegző (levegős) fuvolahangzással álltam elő – énkelés közben játszottam és játék közben beledúltam, beleénekeltem a hangszerbe – ez meg az én védjegyemmé vált, bár a nagy jazzlegenda, Roland Kirk nagyjából ugyanezt csinálta. Igaz, én más kontextusba helyeztem, ezért ezt így mindenki elfogadta.

Emellett elértem azt is, hogy bármelyik rockzenekarban, bárki is fuvolát használt – azt azonnal a Jethro Tullhoz és hozzám hasonlították – ezt sosem tudták kikerülni. Az illetőnek nem kellett féllábon állnia, hogy megkapja a kritikát, elég volt csak rockzenekarban fuvoláznia. Nem akarok semmit sem Knopfler szemére vetni – de nem ő volt az, akiről annak idején azt mondták, hogy Bob Dylan hangzását utánozza? 

forrás: https://rockandrollgarage.com/ian-anderson-opinion-on-dire-straits-and-mark-knopfler/

"A Tyne hídja az életem tökéletes szimbóluma"

Mark Knopfler számára a Tyne sokkal több, mint egy folyó. A skóciai Glasgow-ban, 1949-ben született Knopfler családjával a 300 000 lakosú, észak-angliai Newcastle Upon Tyne városába költözött, ahol gyermekkorának nagy részét töltötte. Húszas éveiben elvágyódott a folyó túloldalára – pontosabban Londonba, ahol 1977-ben megalapította a Dire Straits zenekart, amellyel együtt hódította meg a világot.

Marcus Brandstetter, a Rolling Stone külsőse 2024. áprilisában készített interjút a gitárossal új lemeze, a „One Deep River” megjelenése kapcsán.

A Dire Straits azonban már rég a múlté, Knopfler pedig elismert szólóelőadó, gazdag és változatos zenei munkássággal, tele kiemelkedő dalokkal. Csak az euforikus, melankolikus érzés, amikor a most 74 éves előadó ismét átkel a Tyne hídján. Ennek az emlékére tiszteleg új, tizedik stúdióalbumával, a „One Deep River”-rel.

A British Grove Studio-ban rögzített új albumon a gitárlegenda és patinás zenekara a szokásos jó hangulatban van, és van még egy másik tényező is, amely az évek során nem változott: Knopfler számára még 74 évesen is az jelenti a legnagyszerűbb dolgot, ha a zenekarával lehet. A gitárost a könnyűzene-történet legnagyobb és legjellegzetesebb előadójának tartják, viszont ő az általa adott interjúkban mindezt cáfolni igyekszik.

Az új albuma, a „One Deep River” borítóján a Tyne folyó felett átívelő híd látható. A folyón való átkelés fontos életrajzi jelentőséggel bír az Ön számára. Milyen érzései vannak, amikor átkel a hídon, akár Newcastle-be menet, ahol felnőtt, akár onnan, amikor eltávozik?

Ez a híd már régóta mítosszá vált számomra, vagy legalábbis félig mítosszá. Tökéletes szimbóluma az életemnek. Tudja, amikor egy olyan városban nő fel az ember, mint Newcastle Upon Tyne, és eljön a pillanat, amikor elhagyja ezt a várost, és Londonba megy… el kell hagynom a várost, hogy visszatérjek – és vissza kell térnem, hogy újra otthagyjam. Ez az utazás állandóan jelen volt az életemben, aminek majd  csak a végső eltávozásom vet véget … Mindig ott van az elmém legmélyén. Minden alkalommal, amikor visszatérek, felülök a vonatra, és látom a folyót. Szerencsére, most már megengedhetem magamnak a vonatjegyeket. Amikor visszajövök Newcastle-be, mindig elmegyek az utolsó fülke végébe, és átnézek a hídon a Tyne-ra. Még mindig sok jelentőséggel bír számomra. Nézze csak, nemrég csináltattam ezt a gitárt (Knopfler egy akusztikus gitárt mutat, gyöngyház Tyne híd berakással a tizenkettedik bundon).

Csodálatosan néz ki! És mit tartogat az Ön számára a Tyne túloldala?

Most már hosszú évek óta Londonban élek a családommal és itt van a stúdióm is. Siheder korom óta szerelmi viszonyom van Londonnal, mondhatni – romantikus kapcsolatom. Persze, voltak románcaim más helyekkel is, de számomra minden innen indul ki. Már nem kell máshová elutaznom, ha dolgozni akarok, ha fel akarom venni a dalaimat, mindezt meg tudom tenni néhány kilométerre az otthonomtól – és ez nagyon jó dolog, mert soha nem volt rossz napom a stúdiómban!

A British Grove Studio régóta elismert hangstúdió sok más ismert művész számára. Hogyan jellemezné a saját munkafolyamatait?

Amikor más művészek dolgoznak ott, mindig békén hagyom őket. Hadd csinálják, amit akarnak. Amikor viszont van időm, és össze tudom hozni a saját zenekaromat, az mindig ünnepi alkalom a számomra és mindannyiunk számára. De ez nem mindig sikerül. Néha csak Guy-jal (Fletcherrel, Knopfler régi zenésztársával) dolgozom. Guy korábban hangmérnöki teendőket is ellátott a korábbi lemezeimen. Szereti a kihívásokat és mindig öröm vele együtt dolgozni. Nemcsak zenészként, hanem a stúdió működtetőjeként is. Ő és én tökéletesen együttműködünk. Néha elmegyünk a British Grove kettes stúdiójába, ahol eljátszogatunk a felvételekkel. A vezérlőterem alapvetően nem különbözik az egyes stúdiótól. Annak ellenére, hogy a kettes stúdió elég kicsi felvételrögzítő helyiség, sok dalt vettünk fel már ott. Nagyszerű hely, ahová el lehet tűnni a dalokkal, és jó néhány szerzeménynek itt született meg a végleges verziója. 

Maga a zenekar hogyan áll hozzá a lemezkészítés egyes fázisaihoz?

Általában előjátszom a dalokat a többieknek egy zenekari felállásban. Az elejétől a végéig. Glenn (Worf, basszusgitáros) közben leírja, gyakran miközben játszom és átadja a zenészeknek a kottákat. Ezt mindig megcsinálja, még akkor is, ha soha nem hallotta azelőtt. Nem prédikálok a többieknek, általában nem esik túl sok szó. Talán valaki megkérdezi, hogy meghallgathatna-e újra egy részletet a dalból, csak hogy a kottája is passzoljon. Általában egyenesen a lényegre térünk, elfoglaljuk a helyünket és elkezdünk játszani. A múltban előfordult, hogy Guy-jal elkezdtünk egy dalt, és teljesen kidolgoztuk és le is írtuk. De a mostani felállás mindig az igazi csúcspontját jelenti a lemezkészítésnek! Nagyszerű volt, amikor Greg Leisz (pedal steel és lap steel játékos) először járt nálunk. De mégis olyan érzésünk volt, mintha már sok éve velünk lett volna. Zökkenőmentes átmenet volt, mintha mindig is része lett volna a zenekarnak. És most is az.

A felvételi munkák mindig csodálatos élmények. Rengeteg dalom volt – lehet, hogy köze van ahhoz, hogy hosszú idő telt el az utolsó lemez óta, vagy a Covid-járvány idején eltöltött időhöz, de ezek közül sokat rögzítettünk. Még annyit említenék, hogy hamarosan kiadok egy EP-t további négy dallal, amelyek a témájukat illetően lazán kapcsolódnak egymáshoz. 

Mennyire vannak készen a dalok, amikor bemutatja őket a zenekarnak?

Már kész anyaggal érkezem. A versszakok, a forma, bármi legyen is az, már mindent megírtam otthon. A stúdióban már nem írok semmit – legalábbis, egyedül már nem. De persze történnek dolgok, amikor a hangzáson, hangszerelésen valamit változtatunk. Fogok egy tollat, itt-ott átírok ezt-azt, és már kész is a módosítás. A zenészeimet azonban a dalszöveg nem érdekli, nekik nem erre van szükségük, mert nem azzal dolgoznak, a szövegezéssel csak nekem van tennivalóm. Dalszerzőnek lenni egészen más, mint csak zenésznek lenni. A társaim azonban nagyszerű muzsikusok – én meg általában nem vagyok jó zenész. Egyszer bocsánatot is kértem tőlük – mondván, hogy elkövettem néhány hibát, de ők elintézték annyival, hogy „az énekesnek mindig igaza van”. 

Ön ismert a nagyszerű szólóiról és improvizációiról is. Mennyire érvényesülnek mindezek a stúdióban végzett munkák során?

Csak a színek, az érzések számítanak, amikkel megtöltjük a dalokat. Lehet, hogy már előre eldöntöttem, hogy akusztikus jellegű dalhoz a hozzáillő akusztikus gitárt fogom használni, – de aztán mégis elektromos gitárral próbálom megközelíteni. Ekkor történik az, hogy Richardnak (Bennett, gitáros) van egy ötlete – és akkor szabad kezet kap. Általánosságban: A zenekar annyira jó, hogy nem akarom őket előírásokkal visszatartani. Ez olyan lenne, mintha én osztanám az észt a nagyszerű színészeknek, mit és hogyan játszanak el a színpadon.  

Én csak odatálalom részükre a csontvázat, és ők ráadják a húst a csontokra. Aztán az eredmény egyre jobb, egyre szebb lesz, és ez olyan valami, amitől mindig nagyon izgatottá válok.  Miután megtaláltuk az irányt, hagyom, hogy a dolgok maguktól folyjanak és csak néha végzek apró módosításokat. Nagyon figyelmesen hallgatjuk egymást. Előfordul, hogy egy felvétel során azt látom, hogy két zenekartag is ugyanahhoz ragaszkodik – hogy az egyikük kicsit megváltoztatta a szólamát, a másik pedig azonnal reagált erre és együtt játszották ugyanazt. Végső soron így tényleg ugyanazt a dalt játsszuk. 

Az album első kislemeze, az „Ahead Of The Game” olyan zenészekről szól, akik feldolgozásokkal tartják fent magukat.

Ez mára általános jelenséggé vált, része lett a zenei üzletnek. Annak idején, a 80-as években is észrevettem ezt Nashville-ben, ahol a zenei turizmus a virágkorát élte. Nem mintha nem lett volna mindig így, de most lehet ezt a legjobban érzékelni. A feldolgozások egyszerű, de jól jövedelmező fellépések a zenészek számára. Vannak londoni barátaim, akik kocsmakoncerteket adnak és mások sikerszámait adják elő – és tele vannak megkeresésekkel. A nem saját dalokkal való fellépéseknek mára már olyan hagyománya van Angliában, mint a lóversenyzésnek. Ezzel kapcsolatban egyáltalán nem vagyok sznob – mindez biztosítja, hogy egy zenésznek legyen állása – és néhányuk tényleg nagyon profin csinálja. És mi a baj azzal, ha Creedence Clearwater-dalokat játszunk? Semmi – az emberek meg egyszerűen imádják. Viszont, ha valaki a saját dalaihoz ragaszkodik, akkor meglehet, kisebb lesz rá a kereslet… 

Sok ilyen zenekar az Ön dalait is játssza.

Igen, a „Money For Nothing”-ot és a Walk of Life”-ot, a nagy slágereket. 

Ön a rockzene egyik legnagyobb történetmesélője. Olyan dalokra gondolok, mint a „Telegraph Road” vagy a „What It Is”, amelyek irodalmi jelentőséggel bírnak és azonnal bevonják a hallgatót a történésekbe. Ki volt a legnagyobb hatással Önre dalszövegíróként? 

A legnagyobb kedvencem mindenképpen Bob Dylan. Az ő zenéjét hallgatva nőttem fel. A nővéremtől kaptam az első albumát – amikor még folkzenét játszott. Már egészen kicsi koromtól kezdve jól tudtam memorizálni a dalszövegeket, és úgy 18 hónapos koromban el tudtam énekelni a „Rudolf, a vörösorrú rénszarvas” dalszövegét. Gyerekkoromban a tréfás dalok szintén fontosak voltak számomra, olyan dalszövegek, amelyeken tudtam nevetni. Sokat közülük még ma is meg tudok jegyezni. Valamikor Chuck Berry és a rock and roll dalok is előkerültek, és ez egy természetes átmenet volt számomra. Készen álltam. Végül is a „Big Rock Candy Mountain”-t (1928-ban született country-dal a csavargók édenkertjéről) már azelőtt el tudtam énekelni, mielőtt megtanultam volna járni. Persze, nem tudtam, mi az a "csavargó", nem tudtam, mit jelentenek a dalok - egyszerűen csak tetszettek. 

Említsük meg a népzenei hatásokat is, amelyek kulcsfontosságúak az Ön munkásságában – az ír és a skót egyaránt.

Igen, ez abszolút igaz – végül is az őseim fele skót. Anyai ágon ott vannak a geordie-k, akik Anglia északkeleti részéről érkeztek, de skót származásúak. A skót hatás, amit például olyan dalokban hallani, mint a „Going Home” (Local Hero), mindig is természetes volt számomra. Amikor az ott élők azt mondják nekem: „Ó, ez a mondat nagyon nyugat-felföldi” vagy „milyen jó a strathspey” (skót zenei stílus és az ahhoz kapcsolódó tánc), akkor sosem tudom pontosan, miről beszélnek. De mégis, mindez ott van bennem, mert korán megismertem a skót tánczenét. Négyéves koromban hallottam Jimmy Shand-et (Sir James Shand – skót népzenész, harmonikás) és a zenekarát. Ez ugyanúgy hatással volt rám, mint Kingsley nagybátyám, aki boogie-woogie-t játszott nekem zongorán (…) 

A boogie-woogie is egy olyan hatás, ami időnként hallható a munkáiban.

Tudja, a boogie-woogie zenekarok voltak rockegyüttesek elődjei. Minden összefügg, és számomra a boogie és a blues további építőelemek voltak, amelyek egészen természetesen kapcsolódnak egymáshoz. Akkoriban nem féltem tőle. Ma már, legyünk őszinték: sokan, akik boogie-t játszanak, valójában egy másik bolygóról származnak. Már régen feladtam, hogy jó zenész legyek. Ma már csak azt szeretném elérni, hogy megírjak egy jó dalt. Csak ennyit próbálok tenni. Csak reménykedem, hogy tudok egy jó dalt írni, és talán sikerül felvennem, ami egy újabb kihívás. S mindez nagyszerű módja az idő eltöltésének. Szóval, szerencsés fickó vagyok.

Az utolsó kérdésem a gitárhangzásra vonatkozik. Jellegzetes és eredeti. Hogyan találta meg saját hangzását a hangszeren?

Mindenki azzal kezdni, hogy másokat másol. Annyira utánoz valakit, hogy közben máris valami eredetit alkot, mielőtt tudná, hogy mi is az. Valami olyasmit hoz létre, ami a sajátja. BB King, aki nagy hatással volt rám, imádta Elmore James játékát. Innen ered ez az erőteljes vibrato BB Kingtől. Valamikor olvastam, hogy Elmore James sokat hallgatott Lonnie Johnsont. A zene élvezetének része, hogy felfedezzük, kik voltak hatással azokra az emberekre, akiket mi szeretünk. Ki gondolta volna, hogy az alapvetően slide-játékos Elmore James pont BB Kingre lesz hatással? Amikor valakit-valamint utánzunk egy bizonyos cél érdekében, azt nyomós, érthető okokból tesszük. Az utánzás a megbecsülésnek egy abszolút őszinte jele. És egy bizonyos idő után már annyit játszunk, hogy kikristályosodik az, ami a saját stílusunk.

forrás: https://www.hyperlocrian.com/post/a-conversation-with-mark-knopfler

"Ezek a dalok időtlenek"

Interjú John Illsley-vel az ikonikus „Brothers In Arms” megjelenésének 40. évfordulója kapcsán

A „Brothers In Arms” a zenei világ egyszeri alkalma – állítja a Dire Straits egykori basszusgitárosa az 1985-ben megjelent album címadó daláról. Egyfelől mély és magával ragadó megfigyelése az emberi lét sajátosságainak, felvillantva hogy egyesekben még akad némi tisztesség, másfelől pedig a nemzetközi lemezpiac óriási sikerévé vált szinte rögtön a megjelenése után. Ez az ellentét akkoriban sokakat meglepett. A skót népzenei hatásokkal, valamint a Charles Wolfe-ihlette szöveggel a dal hamarosan háborúellenes himnusszá vált.  Számtalan alkalommal játszottam élőben – mondja Illsley. Negyven évvel később is mindig megható pillanat a közönség reakciója, és van-e ennél jobb bizonyítéka a minőségi dalszerzésnek …

Illsley 1977-ban társalapítója volt a Dire Straits zenekarnak, és ekkor kötött életre szóló barátságot Mark Knopflerrel (dalszerző, ének, gitár). Az alapítók között ott találjuk Mark öccsét, Davidet (ritmusgitár, ének), valamint Pick Witherst (dob). Miután David 1980-ban elhagyta őket, a zenekar több tagcserén is átesett, azonban Mark és John oszlopos tagjai maradtak az együttes 1995-ben bekövetkezett felbomlásáig. A beszélgetés során John Illsley visszatekint az idén 40. évfordulóját ünneplő album megjelenésére, annak hatalmas kereskedelmi sikereire, Knopfler dalszerző-varázslatára, illetve kifejti véleményét, hogyan változott a zene helye kultúránkban. Az interjút a jobb érthetőség kedvéért szerkesztve közölte a Quillette magazin 2025.12.17-én, a zenésszel Hannah Gal beszélgetett.

Quillette: A „Brothers In Arms” azokban az országokban, ahol megjelent, szinte rögtön a slágerlisták elejére ugrott. 14 héten át vezette a brit listát, ebből 10 héten át szinte folyamatosan, valamint 9 hétig trónolt az amerikai Billboard listáján. Továbbá ez volt az első CD-formátumban megjelent nagylemez, amelyből több mint 1 millió példány fogyott, és számos zenei díjat, elismerő kritikákat is bezsebelt.

John Illsley: A siker mértéke és gyorsasága hihetetlen volt. Adódtak olyan pillanatok, amikor megálltunk és próbáltuk felfogni, hogy mindez tényleg velünk történik-e.

Q.: Önéletrajzi könyvében arról ír, hogy amikor a Roxy-ban léptek fel – Neil Young, Frank Zappa, Bob Marley, Van Morrison és B.B. King nyomdokaiba lépve – nem igazán hitte el, hogy ez tényleg megtörténhet és próbálta megérteni ennek a helyzetnek az abszurditását. És amikor mindezt közölte Mark Knopflerrel, akkor ő csak annyit válaszolt erre, hogy ez még mindig jobb hely, mint a londoni Dog and Duck pub, ahol a darts meccsek után könyörögniük kellett egy hétközbeni fellépésért. 

JI.: Nos, az a négy srác Deptfordból tényleg messzire jutott. S most 40 évvel később a „Brothers In Arms” megjelenésének évfordulóján néhány koncertet adok Hollandiában, egy ottani szervező meghívására. Imádom ünnepelni a zenét, a dalokat, amiket közösen alkottunk. És nem kérdés, hogy megpróbáljuk életben tartani őket, hiszen a közönség újra és újra hallani akarja. Az elmúlt néhány hétben az Egyesült Királyságban ugyanilyen koncerteket bonyolítottunk le és a visszajelzések tényleg nagyon jók voltak.

A Dire Straits 1991-ben adta ki utolsó nagylemezét, az emberek azonban továbbra is érdeklődnek a zenéink iránt – és ez máris sokat elárul a dalokról.

Q.: Mark Knopfler dalait gyakran nevezik ikonikusnak és elmondhatjuk, hogy ez nem véletlenül van így…

JI.: Mark dalai hihetetlenül narratívak és közérthetőek. Zseniális történetmesélő, akinek minden dala egy-egy remekmű – egy festményhez hasonlítanám, amit újra és úja látni akar az ember. A „Sultans of Swing, a „Romeo and Juliet” vagy a „Down To The Waterline” mind örökzöldek. 

A „Brothers In Arms” albumról a „Money For Nothing, a „Walk Of Life” és a „Why Worry”, illetve a címadó dal az én személyes kedvencem. Ezek a dalok időtlenek, akárcsak Leonard Cohen, a Beatles, Neil Young, vagy Dylan szerzeményei – figyelemre méltó megfigyelése az általunk, vagy a szerző által megélt, átélt élményeknek, a környezetünknek – valójában ez a művészet lényege. Válasz arra, ami körülöttünk történik, és arra is, hogy azt mi hogyan éljük meg és hogyan osztjuk meg másokkal.

Q.: A „Brothers In Arms” szerzeményei tökéletesen megmutatják a dalszerzés Ön által említett aspektusait.

JI.: Igen. Mark a „Money For Nothing” dalt egy new york-i háztartási boltban tett látogatása után írta. A bolt hátsó részében egy sor tévékészülék állt és mindegyik az MTV-re volt beállítva. Néhány munkás is a boltban tartózkodott, akik a képernyőket bámulva megtárgyalták egymás között, hogy „ez nem munka, csak pénz semmiért”. A lemez címadó szerzeménye pedig egy mély, komoly háborúellenes himnusz, amiről még nagyon sokat lehetne beszélni.

Q.: Négy évtizeddel ezelőtt egy nagylemez megjelenése jelentős kulturális eseménynek számított, és volt egyfajta konszenzus, hiszen csak néhány csatorna létezett és mindenki ugyanazt hallgatta, azonban a mai viszonyok között mindez már lehetetlenség lenne.

JI.: Ez igaz, azonban vegyük figyelembe azt a csalódottság-érzetet is, amit az a néhány, egy-két zenei csatorna generál, ahol nagyon kevés ember dönti el, hogy mit játszanak a brit hallgatóságnak. Amikor a „Sultans” megjelent, akkor a BBC fejesei úgy döntöttek, hogy nem küldik az éterbe, mert a 6 perces időtartama túl hosszú, valamint a szövegezése túl bonyolult ahhoz, hogy mindenki megértse – vagyis mi sem lehettünk próféták a saját hazánkban egészen addig, amíg Amerikában és Európa más országaiban hatalmas sikereket nem aratott. 

Amerikában a ’70-es évek végén több száz rádióállomás működött, míg nálunk csak kettő. Ma már rengeteg mainstream csatorna működik, de mindegyik ugyanazt sugározza – a BBC Wiltshire, a BBC Shropshire, a BBC Leicester – és hasonlók, amelyek még mindig a BBC iránymutatásait követik. Csak a magánrádióknál lehet Bob Dylant vagy Leonard Cohent hallgatni, és most nem is emlékszem, mikor hallottam őket utoljára a rádióban.

Q.: Akkor mindezekből már tovább is léphetünk egy másik fontos kérdésre, hogy a zene milyen helyet foglal el a nyugati kultúrákban – hogyan vált az ember intellektuális és érzelmi középpontjából a mindennapi élet történéseinek hátterévé. Ön is úgy látja, hogy a zene már nem tölt be központi szerepet a kultúránkban?

JI.: Sajnos igen, és ezt nem tudom megcáfolni. Úgy is mondhatnám, hogy őrület, ami mostanság zajlik.  Annyiféle zene jelenik meg napjainkban – 50-60 ezer számot töltenek fel a Spotify-ra – és ennek a nagy része sohasem jut el a szélesebb közönséghez.  De az egész életünk is megváltozott. A gyerekek már nem a szabadban játszanak, nem építenek tutajokat, nem bicikliznek, hanem a számítógép, meg az iPhone képernyője előtt ülnek. Nem tudom, mennyi zenét írtunk volna és mennyit gitároztunk volna, ha a mi gyerekkorunkban már létezett volna a számítógép és az internet.

Q.: A „Brothers In Arms” turnéja 366 napig tartott, 248 koncerttel. 23 országban összesen 118 városban lépett fel a Dire Straits, ebből 14 egymást követő koncertjük a Wembley Arena-ban volt.

JI.: Ez nagyon intenzív időszaka volt az életünknek – de gyakorlatilag 1977 eleje óta megállás nélkül zenéltünk és a nyugodtabb időszak a ’80-as évek végére köszöntött be. Vagyis 10-12 éven át folyamatosan turnéztunk, lemezeket készítettünk. Imádok turnézni, de nem gondolom, hogy mindent úgy csinálnék, ahogy annak idején a Dire Straits tette.

Q.: A világ nagyon hálás a zenekarnak – ha csak az online megtekintések számát nézzük – a Live Aid-en előadott „Money For Nothing” több tízmillió megtekintést tudhat magáénak.

JI.: Az egy elég őrült, de ugyanakkor rendkívüli nap volt. Őszintén szólva elképesztő, hogy Bob Geldof és Harvey Goldsmith hatalmas elszántságának és energiájának köszönhetően végül sikerült összehozni azt a fellépést, amit világszerte közvetítettek a tévécsatornák. Negyven évvel ezelőtt ez hihetetlen volt – mert ma már nagyon könnyű dolog a világ bármely szegletében bármit is közvetíteni, de 1985-ben ez elég nagy feladat volt.

Q.: És Sting is ott volt Önökkel a színpadon …

JI.: Igen, együtt lépett fel velünk, a saját műsorát ő már korábban lezavarta, majd a királyi páholyban ült és nézte a többi előadót, amikor is a turnémenedzserünk megkérdezte tőle, szeretné-e énekelni velünk a „Money For Nothing”-ot… és mivel ott volt velünk Montserraton is, amikor a felvételeket készítettük – nyaralása közben ugrott be hozzánk, és aztán „ottragadt”. Miután meghallgatta a már felvett anyagot, azonnal kijelentette, hogy ez világsiker lesz, és ekkor Mark megkérte, hogy csatlakozzon hozzánk. Ő pedig odasétált a mikrofonhoz és felénekelte azt a híres MTV-s sort.

Geldof azt szerette volna, hogy mi legyünk a Live Aid fő attrakciója, de akkoriban benne voltunk egy 12-13 teltházas koncertsorozat lebonyolításában a szomszédos Arena-ban, ezért csak a délutáni fellépést tudtuk megcsinálni.

 

Q.: A közöség őrjöngött, amikor megjelent a Dire Straits a színpadon. A hangulat izzott, hiszen az élőzene varázsához semmi sem hasonlít.

JI.: Szerintem azért, mert az emberek valami valódit, igazit akartak látni – látják, ahogy a kedvenceik ott állnak a porondon, hogy előadják, amit előzőleg egy hangstúdióban rögzítettek. Mi pedig látjuk, hogy mennyien jöttek el csak azért, hogy lássanak, halljanak bennünket – ezt a csodás pillanatot az előadók és a közönség is nagyra értékeli. Olyan élményben van részünk, ami egyszeri, egy pillanat, ami megismételhetetlen. S ugyanezt éli meg a hallgatóság, amikor a Coldplay-t, a U2-t, vagy Springsteent látják, akik valódi zenét produkálnak. Bámulhatjuk a Youtube-ot vagy a Twittert, amennyit csak akarjuk, de az nem lehet ugyanaz, mert eltávolít az élőzene élményétől. A zene összehozza az embereket – én is ott vagyok, te is ott vagy, mindenki ott van és ugyanazt érezzük…

Az emberek imádják az élőzenét – mindig is imádni fogják. Ez egy velünk született szükséglet, egyidős az emberiséggel – amióta az emberek dobokat püföltek, vagy húrokat feszítettek valamire, vagy csak összeütöttek két fadarabot.

Nemrég Kubában jártunk, ahol megismerkedtünk az ottani zene fejlődésével. Az egész azzal kezdődött, hogy a cukornád-ültetvényeken dolgozó rabszolgák botokkal doboltak, majd megérkeztek a spanyolok a húros hangszereikkel, így már a dobok és a botok kiegészültek a húrosokkal, majd őket követték – más országokból persze – a fúvósok és a billentyűsök – és mindez összeolvadt azzá, amit ma kubai zeneként ismerünk. Valódi leckéje a véletlen nemzetközi együttműködésnek.

Q.: Ön sokszor nyilatkozott úgy, hogy a legkedvesebb Dire Straits dala a „Brothers In Arms”, amit egy interjúban úgy írt le, hogy egyszerűen tökéletes. 

JI.: Ez Mark, a mesemondó érdeme, aki felnyitja az emberek szemét a háború borzalmaira. Akkor írta, amikor beállt a Falkland-szigeteki krízis, és egy sebesült katona szemszögéből meséli el a történetet. Azt hiszem a dal címét Mark az édesapja egyik megjegyzése után vette, amely szerint az argentin és az orosz katonák fegyvertársak. A szöveghez pedig Charles Wolfe  ír költő egyik verse, az 1817-ben írt „The Burial of Sir John Moore, after Corunna” adott ihletet. A „Brothers In Arms” üzenete mindig aktuális és örökre fontos marad. A zenei világban ez a dal igazi ritkaságnak számít a magával ragadó szépsége és az erkölcsi értelemben vett teljessége miatt – olyan mint egy szép festmény, vagy szobor, amely minden alkalommal megállítja az embert.

Q.: A SkyArts Guitar Stories dokumentumfilmben Mark Knopfler azt nyilatkozta, hogy szerinte a mai tizenévesek ugyanúgy járnak hangszerboltokba, mint ahogy ő is tette tinédzserként és hogy sokuknak van lemezjátszója, amin Dylan, a Rolling Stones vagy a Beatles dalait hallgatják.

JI.: Ezek olyan alapok, amikre mindannyian építettünk. A Beatles zenéje a blues, a folk, a rock and roll és sok más amerikai zenei stílus alapjaira épült. A zene világszerte hatalmas erő, úgymond összekötő elem és ez részben az angol nyelvnek kis köszönhető. Emellett nagyon sok zenekar indult Angliában. A Beatles volt az első olyan együttes, amely világszerte sikert aratott és ezt senki nem felejtheti el.

Ezért nem lep meg, hogy a tinédzserek őket (is) hallgatják. Ez a zene megszólítja őket, akár a melódiát, akár a szöveget nézzük, vagy esetleg mindkettőt. Amikor először hallottam Elvis Presley-t, csatlakozni akartam ahhoz a világhoz, amelyben ő, Chuck Berry, és Muddy Waters élt. Meg akartam érteni, hogyan kell játszani a bluest. Ma más a helyzet. Tetszik vagy sem, hatalmas zenei választék áll rendelkezésünkre és az embereknek nagyon nehéz átlátnia ezt a sokféleséget.

Q.: Mark Knopfler az Ön önéletrajzának előszavában a következőket írja: „Ez az út nem mindenki számára járható, mert vannak, akik bármely okból nem bírják a nyomást és a tempót.”

JI.: 1985-ben szinte minden változófélben volt. A digitalizáció már a szárnyát bontogatta – a lemezt is így vettük fel a CD-forradalom kellős közepén és elvárás volt tőlünk, hogy mi is népszerűsítsük. Az amerikai MTV ekkor kezdte meghódítani Európát, ahol szinte minden országban hatalmas sikert aratott és az MTV Europe csatornán a „Money For Nothing” állandóan műsoron volt. Emlékszem, hogy a zenekar nagy várakozással és reményekkel tekintett az új nagylemez megjelenésére, amikor a new york-i Power Station Studios-ban az utolsó simításokkal is végeztünk. Olyan albumot tartottunk a kezünkben, amivel több mint elégedettek voltunk.

Személy szerint számomra úgy tűnt, hogy a „Brothers In Arms” magán viseli a korábbi, összes lemezeink elemeit – visszatükrözte Mark dalszerzői stílusának fejlődését az optimista „Walk Of Life”-tól a komorabb „Your Latest Trick”-en át a reflektív „Brothers In Arms”-ig. Mark és Neil Dorfsman csodálatosan szép, közös produceri munkája. Bár Neil-nek nem volt kedvence a „Walk Of Life”, szerintem adott némi könnyedséget a lemez hangulatához és emellett óriási slágerré is vált, ami szintén előrébb vitte a zenekart a világsiker felé. Számomra a „Brothers In Arms” az előző négy album kerek egységbe foglalását jelenti – ha úgy tetszik, a Dire Straits kilenc évének a csúcspontját.

 

forrás: https://quillette.com/2025/12/17/these-songs-are-timeless-dire-straits-john-illsley-brothers-in-arms/