Ismét egy szülinapos lemez, de most nem a Dire Straits-vonalon, ugyanis Mark Knopfler 2004-ben ezen a napon, azaz szeptember 28-án jelentette meg a Mercury Records gondozásában a negyedik szólóalbumát, Shangri-La címmel. Az alábbiakban egy, a megjelenés napján készült interjút elevenítjük fel, amelyben a gitáros a lemez dalait ihlető sztorikról mesélt.
A tavalyi motor-baleseted óta nagyon produktív voltál, mind a dalszerzést, mind a lemezkészítést illetően – utóbbira az USA-ban, Kaliforniában került sor.
Igen, sokat foglalkoztam az írással. Otthon voltam, nem tudtam sehová menni, így ez volt a balesetem hasznos oldala. De most már egyre jobban vagyok és ki-kimozdulok.
A szokásos zenekaroddal dolgoztál és úgy látom, a társ-producered is a régi – Chuck Ainlay.
Persze, Chuck és a zenekar 10 éve dolgozik velem, ugyanaz a munkatempó, ugyanaz a humorérzék – így jól működünk együtt. A legjobb és a legfontosabb érzés számomra, mikor összejövünk; egy szál gitáron eljátszom nekik a dalt, aztán megbeszéljük, majd megyünk és megcsináljuk. A banda a szokásos tagokból áll: Richard Bennett gitár, Jim Cox és Guy Fletcher billentyűsök, Glenn Worf basszusgitár, valamint Chad Cromwell dobok.
Mindannyian együtt játszunk, kisebb-nagyobb szüneteket tartva. Ugyanarra kattog az agyunk, és hangeffekteket is csak minimálisan használunk. A játék folyamatos, ezért a szalagot sem kell megállítanunk – sok felvételt készítünk, de általában már az elsőt felhasználjuk.
Befolyásolt-e a helyszín?
A Shangri-La egy klasszikus hangstúdió Malibuban (Los Angeles, Kalifornia), amely a ’60-as években élte fénykorát, de ma is működik. Olyan muzsikusok dolgoztak itt, mint Neil Young, Bob Dylan és a The Band. A tulajdonosa sokat tett a hely megőrzése érdekében és megkért, hogy itt rögzítsük az albumot. A régi Kalifornia szelleme valahogy átsütött a lemez anyagán, ezért finomítottunk rajta egy kicsit.
Közismert tény, hogy nem nagyon szereted magyarázni a dalszövegeidet …
Nos, valóban, de néhánnyal kivételt tehetek. Például nagyon tetszik, ahogy David Hockney festő beszél a festményeiről, ezért én is igyekszem a lehető legegyszerűbb és legközvetlenebb formát választani.
Ugyanakkor néha azt tapasztalom, hogy minél többet próbálsz valakinek magyarázni egy dalt illetően, ő annál jobban le akar rázni. Az emberek akkor érzik igazán sajátjuknak a dalt, ha van valami személyes élményük, történésük vele kapcsolatban –és ez nagyon érdekes, mert tőled egyre távolabb, a hallgatókhoz pedig egyre közelebb kerül és végül teljesen az övék lesz.
Erre nagyon jó példa a „Trawlerman’s Song”hőse, aki a világ bármely pontjáról érkezhet, és ha valaki meghallgatja a világ bármely pontján, nem lesz tőle idegen a tengeri halászattal foglalkozók életmódja és nem fogja találgatni, honnan vettem az ötletet.
Néhány dalról sokkal könnyebb beszélni, mint a többiről – vannak olyan témák, amik szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Néha úgy próbálok a jelenre tekinteni, mintha azt a múlttal tenném. Csak az idők változnak, az emberek nem. Sokféle karaktert használtam: szerelmesek, harcosok, halászok, csalók, showmenek, zenészek, tolvajok, politikusok. Egyszerre csak a ’60-as években találtam magam és talán egy kicsit a még korábbi időkben is, amikor olyan kicsi voltam, mint Lonnie Donegan, vagy a The Shadows tagjai.
5.15 AM?
Ez a dal a hírhedt Tyne-parti „félkarú rabló”- gyilkosságról szól, amit 17 éves suhancként nagy szenzációnak éltem meg. Elég lassan írtam, mert azt akartam, hogy egy fontos részlet se maradjon ki. A holttestet egy hatalmas Jaguárban találta meg egy arra kerékpározó bányász, aki éppen az éjszakai műszakból tartott hazafelé egy fagyos hajnalon.
Más megközelítésből ez azt is jelentette, hogy az éjszakai klubok megjelentek Newcastle-ben is, vagyis az amerikai kultúra ide is betette a lábát, bár ez a folyamat csak később gyorsult fel, soha nem lehetett meggátolni.
És mi a helyzet a „Back To Tupelo”-val?
Nos, ez a gyerekkoromat idézi, amikor ráeszméltem, hogy Elvis hollywoodi sztár és elismert énekes akart lenni… de azt nem tudtam, hogy valójában ez rossz is lehet. Később nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy néhány zenei szakember isteníti Elvis menedzserét, Tom Parker ezredest. És a mai fiatalok nagy része most is szeretne olyan híressé és gazdaggá, de főleg híressé, sőt, sokkal híresebbé válni, még Elvisnél is.
Boom Like That?
Ez a dal Ray Kroc-ról szól, arról az emberről, aki a McDonald’s céget világméretű üzleti vállalkozássá emelte. Igaz, hogy megosztó személyiség, a róla szóló vélemények ellentmondásosak; a globalizáció-ellenesek üldözik, az üzletemberek látnoknak tartják, magasztalják, mert egyedülálló üzleti modellt dolgozott ki. A dal szövegezéséhez főként Kroc állításait, véleményeit használtam fel.
És mit tudnál mondani a „Sucker Row”, valamint a „Song for Sonny Liston” dalokról?
A „Sucker Row”-ban egy kicsit beleképzeltem magam egy go-go night club strici-tulajának a bőrébe, aki egyike azoknak, akik Las Vegast annak idején megálmodták és Vegas gyönyöreit kínáltak az oda látogatóknak. Vegas alapítóit sokan jövőbe látónak, álom-gyárosnak nevezték, míg mások – az árnyoldalakat látva – nem osztják a fenti véleményeket.
Sonny Liston óriási figura –kölyökként nagyon csodáltam. Ő volt az állítólag legyőzhetetlen mumus, akit végül a fiatal Muhammad Ali (még Cassius Clayként) taszított le bajnoki trónjáról. Rejtélyes élete sok pénzt emésztett fel. Nehéz gyerekkora volt, sosem mosolygott. A története bizonyos értelemben hasonló Mike Tysonéhoz. Nick Tosches író-zsurnaliszta írt róla egy nagyszerű könyvet, Night Train címmel, amit felhasználtam a dal szövegéhez.
A gitár-basszus-dob triót használtam, hasonlóan a „Donegan’s Gone”-hoz, habár Jim itt-ott egy-két orgonahangot csempészett bele. Hatéves koromban hallottam először Donegan-lemezeket. Most pedig jó volt megint egy kis bottleneck-et használni. Nemrégiben ért az a megtiszteltetés, hogy ezt a dalt Joe Brownnal adhattam elő egy, a Lonnie tiszteletére rendezett koncerten, a Royal Albert Hall-ban. Személyes emlékeim is vannak Lonnie-ról, amikor a konyhában az ő dalait énekelgettem halkan a kislányomnak, akit úgy megbabonázott, hogy utána alig akart elaludni.
Postcards from Paraguay?
Elképzeltem néhány megtévedt ember menekülését a lopott pénzzel. Valaki nemrég azt sugalmazta, hogy a lemez részben a becsületes melósokról szól, másrészről pedig azokról, akik ebül szerzett javaikból éldegélnek. Lehetséges, mert a szervezett bűnözés fénykora – szintén jó téma lehet…
Sokan hiszik, hogy az „Everybody Pays” kezdősorai – Le kellett puffantanom a lovamat, s most újra talpra álltam – a motor-balesetedre utal…
Bármi is történik veled, az csak hasznodra válik. Amikor egy kiskölyök eldönti, hogy énekelni, táncolni akar, vagy azt mondja nekem, hogy híres rock-zenész akar lenni, akkor csak rá pillantok, és azt gondolom, hogy ez nagyszerű, de azt is tudom, hogy nagyon nehéz dolga lesz. A csúcsok nagyon magasak, a gödrök viszont nagyon mélyek is tudnak lenni. Ezért ebben az értelemben a rockzene olyan, mint bármelyik sportág, a túlterhelt légkör miatt.
A játékom magán viseli Hank Marvin stílusát és ott rejtőzik az „Our Shangri-La” című dalban is, ami tulajdonképpen csak arról szól, hogy az „itt és most”-ból kell kihoznunk a legtöbbet. Imádom Hank játékát, és ez az oka annak, hogy miért lett az első gitárom vörös.
Igaz, hogy egy duett-lemezzel készülsz Emmylou Harrisszel?
Igen, készült néhány próbafelvétel az elmúlt időszakban és remélhetőleg nem kell túl sokat várnunk, hogy a lemez is megjelenjen – Emmy csodás énekes és mindketten nagyon várjuk a közös fellépéseket is.
A baleseted miatt egy turnét is törölni kellett – gondolom, minél előbb szeretnél visszatérni a színpadra is…
Igen, türelmetlenül várom már a visszatérést, hiszen sosem volt arra példa, hogy töröljük a turnénkat. Az élőzene, a fellépések munkám nagyobb részét alkotják, ezért el sem tudom képzelni az életemet koncertezés nélkül. Szerencsés vagyok dalszerzőként, gitárosként, de előadóként is – utóbbi nélkül nem tudnék magammal mit kezdeni.
forrás:
