A Dire Straits egyetlen dala, amely három héten keresztül a legnevesebb amerikai lista első helyén szerepelt
1985. szeptember 21-én a Dire Straits tökéletesen felkavarta a nemzetközi slágerlisták állóvizeit, amikor is a rendkívül sikeres kislemezük, a Money For Nothing felkerült a Bilboard 100-as lista legelső helyére és három héten keresztül uralta azt.
Mark Knopfler valószínűleg minden iróniát nélkülözve kérte fel az éppen Montserraton vakációzó Stinget, hogy közreműködjön a fent említett dal felvételein és énekelje fel az „MTV-met akarom” strófát … de valójában ez fordítva történt; az MTV szerezte meg magának a zenekart. Ahogyan a videót naponta többször is leadta a csatorna, a kislemez július 13-án jelent meg Amerikában, amely szinte tökéletes időzítés volt, mert ezen a napon került megrendezésre a Wembley Stadionban a Live Aid-koncert, így ez jó alkalomnak ígérkezett a „Brothers In Arms” album népszerűsítésére – nemcsak az Államokban, hanem világszerte is.
Az amerikai sikerszériát jól mutatja, hogy az album tripla platinalemez lett, és kilenc héten át a Bilboard 200-as lista legelső helyén szerepelt. A single megjelenése után viszont a kislemez-piacot is Knopfler csapata uralta, mert a „Money For Nothing” maga mögé utasította az amerikai slágerlisták addigi első helyezettjét, a John Parr által írt „St. Elmo’s Fire” c. film betétdalát, a „Man In Motion”-t.
Mindezt nevezhetjük az Egyesült Államok „második brit inváziójának” is, mert a brit zenekarok és előadók közül a Dire Straits a negyedik volt, amelynek sikerült hat hónapon belül az amerikai kis- és nagylemez listák legelső helyére kerülni. 1985-ben előttük már a Wham, Phil Collins, illetve a Tears for Fears ért el ilyen sikereket, illetve a ’80-as évek elején rajtuk kívül még öt előadó hódította meg Amerikát. 1980-ban a Pink Floyd, a Queen, és John Lennon, később, 1982-ben pedig Paul McCartney, 1983-ban a Police landolt mindkét lista első helyén.
Mark Knopflernek – mint dalszerzőnek – öt hónapon belül ez már a második amerikai sikersorozatot jelentette, mert a Tina Turner számára írt „Private Dancer” album 1985 márciusában a listák hetedik helyét foglalta el.
44 éve
jelent meg az a lemez, amelyet a rajongók és a zenei szakma is a Dire Straits legkiforrottabb
és leginkább kísérletező mesterművének tart. Sokan úgy látják utólag, hogy ez
az album képezte az átmenetet, összekötve a korai blues-rock hangzást a
Brothers In Arms zajos, de annál sikeresebb stadionrockjával. Más kritikusok
szerint Mark Knopfler és csapata túllépett a hagyományos rádióbarát kereteken
és a hosszabb, filmzeneszerűbb és progresszívabb szerzemények felé nyitott.
Az alábbi
kritika a Rolling Stone magazinban jelent meg, 1982. novemberében, a szerző
David Fricke tollából.
A „Love
Over Gold” nem csupán a Dire Straits negyedik albumának címe, hanem
egyfajta szándéknyilatkozat is. Az anyagi érdekeket képviselő józan paraszti ésszel
szembe menő, azokat teljesen megvető énekes-dalszerző-gitáros Mark Knopfler
úgy döntött, hogy követi múzsáját, és olyan radikálisan kibővített eposzokból
és hangulatos hangversekből álló gyűjteményt alkot, amelyek a hallgató teljes
figyelmét igénylik.
A „Love
Over Gold” – amely kétségkívül óriási ugrást jelent a zenekar korai
lemezeinek („Dire Straits” és a „Communique”) szerves R&B-impresszionizmusa,
valamint a 1980-as bestseller, a „Making Movies” magával ragadó novelláihoz
képest –, egy ambiciózus, néha nehezen emészthető lemez, amely vállalja a
kihívásokat, hibáival és túlzásaival együtt is rendkívül izgalmas – egyszóval –
zseniális.
Két, egymástól drasztikusan
eltérő hangulat uralja az új albumot. Az egyik élesen és tüzesen hasító (mint a
borítón látható villámfény); a másik lágy és csábító. Ez a kettősség különösen
nyilvánvaló a „Private Investigations” című dalban, egy hosszú,
szokatlan balladában, amelyben Knopfler egy magánnyomozót alakít, akit a mások
szennyesében turkálással töltött élet edzett meg. Egy visszafogott
szintetizátorhang, csobogó marimba és finoman pengetett akusztikus gitár
kíséretében morog a whiskys poharába, akárcsak Bob Dylan a
ballonkabátjában: „Mindenféle alakkal paktálok, ez a munka ilyen, árulás és
hűtlenség, mindig akad rá mentség” – szavalja rekedt, nikotintól eltorzult
hangon. Ezután John Illsley csendes figyelmeztetést küld egy lopakodó
basszusfutammal, mielőtt a dal drámai gitár-tűzharc-sorozatokban és tragikus
hangzású zongorajátékban tör ki.
A szív és a szívtelenség, a
szeretet és a fájdalom közötti gyötrő kettősség mindig is jellemezte Knopfler
dalait és hangszereléseit. A „Love Over Gold” albumon azonban a gitáros minden
eddiginél messzebbre tekint, hogy kifejezési formát találjon a romantikus
alkatát beárnyékoló frusztrációknak.
A majdnem tizenöt perces lemeznyitó szám, a „Telegraph Road” kétségkívül kihívást jelent az átlagos zenerajongó odafigyelési képességének. Ám a dal történelmi léptékű íve és bensőséges feszültsége – Amerika felépülése, majd egy ember álmainak összeomlása az ország felgyorsuló hanyatlásának következtében – lehetővé teszi Knopfler számára, hogy meglepő hangszeres hangzások egész tárházát vonultassa fel, a kezdeti, napfelkeltét idéző szintetizátor szólamtól a középső rész barokkos zongoramotívumáig. A dal egy elnyújtott, szólógitáros crescendóval zárul, amelyet Pick Withers vágtázó dobjátéka fűt fel.
A „Love Over Gold” egy
suttogó ballada, amely a vibrafon jazzes csilingelését állítja szembe a szinte
klasszikus zongoradallammal és a szintetizátor hegedű-szerűen pöttyintett
hangjával, hogy felerősítse a laza, sőt a nemtörődöm szexuális életről festett
képeit. Ezzel szemben az „Industrial Disease” – a maga öt percével a
nagylemez öt dala közül a legrövidebb és a leghagyományosabb rockszám – olyan
cinizmustól szikrázik, amelyet a gagyi „Wooly Bully”-stílusú orgonahang és a
köhögésszerű gitáreffektus még tovább hangsúlyoz. Mark Knopfler, aki itt
producerként is közreműködik, időnként mintha túl keményen próbálkozna. Az „It
Never Rains” egy nyers darab, amely a „Like a Rolling Stone”
sémájára épül. És szinte az összes dal gitárszólóval végződik, mintha túl sok
ötlete lett volna, és nem tudta volna eldönteni, hogyan hozza közös nevezőre őket. De egy
olyan időszakban, amikor a legtöbb pop- és rockzenét pusztán tömegtermékként kezelik, a Love
Over Gold” merészen a művészetet helyezi előtérbe, nem törődve azzal,
milyen gyakran sugározzák a rádióállomások.
A szeptember igen örömteli időszak - tekintve, hogy már nincs 40 fok árnyékban, valamint ebben a hónapban két Dire Straits lemez is szülinapos. Az egyik az On Every Street, a másik pedig anegyedik stúdióalbum, a „Love Over Gold” valamiféle vihar előtti csendet jelentett a Dire Straits és a rajongóik számára is.
Az 1982. szeptember 20-án - más források szerint szeptember 24-én - megjelent nagylemez megalapozta a hírnevét a mainstream rock leghitelesebb képviselőinek - három évvel azelőtt, hogy a többszörös platinalemezes „Brothers In Arms” valódi szupersztárra tette őket.
Ezen a lemezen nagyon sok „üres” hely, vagy ha úgy tetszik, „szabad tér” volt a zenében, ezért a hangminőségnek tökéletesnek kellett lennie – emlékezik vissza a zenekar basszusgitárosa és társalapítója John Illsley a „My Life In Dire Straits” című memoárjában.
Amikor a teljes album elkészült, a hangzás tisztasága és a csendek annyira tökéletesek voltak, hogy az Egyesült Királyság egész területén az összes elektronikai üzlet a "Private Investigations"-t használta a hifi rendszerek és hangszórók minőségének bemutatására. Az erre specializálódott szakemberek az akkori idők egyik legtisztább hangfelvételeként jellemezték a dalt (…) Minden bizonnyal egy teljesen másféle stúdiómunka volt, mint bármi, amit addig tapasztaltunk, és ezért jobban meg voltunk vele elégedve.
A lemez anyaga öt, viszonylag hosszú szerzeményt ölel fel, közülük a legrövidebb a kicsit csípős, ironikusan incselkedő „Industrial Disease”, amely 5.50 perces időtartamú. Azonban különösen figyelemre méltó a „Telegraph Road”, egy bonyolultan megkomponált és hangszerelt darab, amelyet a zenekar vezetője, Mark Knopfler a „Making Movies” világkörüli turnéja (On Location) alatt kezdett el kidolgozni a hangbeállások közben.
A végleges verzió több mint 14 perc hosszú, ezidő alatt a zenekar egy epikus történetet mesél, amit a címadó, Michigan-től Coloradoig húzódó útszakaszon (más néven U. S. 24) tett utazás ihletett. A Telegraph Road ugyanis egy közel 70 mérföldes, észak-déli átjáró az USA Michigan államában. A zenekar éppen itt utazott végig, Knopfler a turnébusz elején ült, és a norvég Nobel-díjas Knut Hamsun Áldott anyaföld című könyvét olvasta.
Az utazás, illetve az olvasottak élményeiből született meg talán a legzseniálisabb Dire Straits-dal, amelyben egyik oldalon ott van az emberi civilizáció, az ipari-gazdasági fejlődés metaforája – legfőképpen Amerika vonatkozásában - a másik oldalon pedig egyetlen ember álmainak összeomlása a fejlődés hanyatlása miatti munkanélküliség következtében.
Tulajdonképpen apránként írta meg, amikor úton voltunk – emlékszik Alan Clark, a zenekar billentyűse, aki épp a „Love Over Gold” lemezzel debütált a zenekarral.
Minden egyes hangpróbán, illetve a koncertek után Mark és én összeültünk, hogy megalkossuk a dal következő részét. Megírta, hogy hová jussunk el, majd elkezdtük közösen kialakítani a billentyűs és gitárrészeket – aztán ezekből a darabokból épült fel a teljes szerzemény.
John Illsley közben megjegyzi:
Általában a dalokat egyetlen, megszakítás nélküli felvételen rögzítettük, vagy még inkább újra és újra felvettük, amíg olyan jó változatokat nem kaptunk, amikből válogathattunk. A "Telegraph Road"-on viszont Pick csörgődobja hét-nyolc percnyi ütés után kezdte elveszíteni a feszességét. Ez nem annyira számított, amikor élőben játszottunk, de otthon a hifin észrevehető volt. Szerencse, hogy Neil Dorfsman élvezte a kihívásokat, mert a "Telegraph Road" felvételénél bőven volt mit túlszárnyalnia. Az egyetlen megoldás az volt, hogy „megfeleztük”, vagyis két részletben vettük fel a dalt, és a két felét összeillesztettük a szalagon. De ezt senki észre nem vette volna, amikor meghallgatta.
A „Private Investigations”, amely a Love Over Gold első kislemeze lett, szintén a Making Movies turnéja alatt készült, míg más szerzemények végül nem kerültek fel a lemezre, vagyis máshol landoltak: A „Private Dancer”Tina Turner 1984-es, azonos címet viselő visszatérő albumán, a „The Way It Always Starts” pedig Knopfler 1983-as Local Hero című filmzenéjének anyagában kapott helyet, Gerry Rafferty előadásában. A Love Over Gold egyben Knopfler első produceri munkáját is jelentette, miután korábban korábban Muff Winwood, Barry Beckett és Jerry Wexler, illetve Jimmy Iovine voltak a Dire Straits producerei.
Nagyon világos elképzelései voltak arról, hogy milyen hangzást és formát szeretne elérni a zenekarral – írja könyvében Illsley.
Knopfler maga választotta a már fentebb említett Neil Dorfsmant, akivel már együtt dolgoztak a „Local Hero”-n. Dorfsman Illsley szerint szórakoztató figura volt, és a kemény munkát minden egyes nap abszolút élvezetessé tette.
A „Love Over Gold” a Dire Straits első slágerlista-győztes albumát jelentette az Egyesült Királyságban, ahol dupla platina minősítést is kapott. A „Private Investigations” szintén második helyezést ért el a brit listákon. Az album amerikai teljesítménye azonban kissé kiábrándító volt: a lemez arany minősítésével a Billboard 200-as listáján csak a 19. helyen végzett a „Making Movies” mellett. Ez azonban alacsonyabb helyezés volt, mint az előző két albumé, ezért a Dire Straits úgy döntött, hogy az új lemezzel nem turnéznak Észak-Amerikában.
Sajnálatos viszont, hogy ez lett a dobos Pick Withers utolsó lemeze a zenekarral. A felvételek után távozott, és helyére kezdetben Terry Williams, a Rockpile tagja került.
Az album hazai sikere azonban meghozta a Dire Straits számára az 1983-as Brit Awards-on a legjobb brit együttesnek járó első díjat, amely megalapozta az elkövetkezendő, még nagyobb elismeréseket.
