Amikor az utolsó hang is elhalkul ...

1993. május 10. az utolsó dátum a Dire Straits naptárában, amikor is a zenekar egy új, de egyben a legutolsó lemezével örvendeztette meg rajongóit és amely már rögtön, május 22-én felkerült a nemzetközi slágerlistákra.

Ekkor még nem sejtettük, hogy ez a koncertlemez a legutolsó albuma a zenekarnak, amely megörökítette az „On Every Street” 1991-92-ben lebonyolított 216 napos turnéjának legjobb előadásait.

A turné 1991 augusztusában indult Dublinban, európai szakasza egészen október közepéig tartott. A hosszúra sikeredett fellépéssorozatot a zenekar igazából két részletben bonyolította a kontinensen 1992 tavaszától egészen ősz végéig, és közben még beiktattak ausztrál, új-zélandi, illetve észak-amerikai koncerteket is.

Az "On The Night” zenei anyagának alapját két koncertsorozat képezi: a rotterdami Ahoy Stadium három-estés előadása, valamint a franciaországi Nimes - Les Arenes-ben tartott, szintén három fellépése.

Az első koncertlemez, az „Alchemy” megjelenése után kilenc évvel, az 1993. május 10-én megjelent album jól visszatükrözte a Dire Straits felemelkedését a kis kocsmák közönségétől a stadion-rock uralmáig – amelyre Mark Knopfler sosem vágyott igazán és amelynek kiábrándító tapasztalatait sokszor osztotta meg a rajongóival.

Az „On The Night” két dalt (Romeo and Juliet, illetve a Private Investigations) is átvett az „Alchemy”-ről, a „Brothers In Arms”-ról és az új lemezről pedig négy-négy szerzeményt, köztük a kislemezként is megjelent „Calling Elvis”-t és a „Heavy Fuel”-t.

A brit listákon rögtön a negyedik helyre került, de sokak meglepetésére csak egy hétig szerepelt a 20 legjobb album listáján, valamint öt hétig tartotta helyét a negyvenes listán. Az Államokban is mérsékelt sikert aratott a lemez, öt héten át szerepelt a 116. helyen, viszont Svájcban és Új-Zélandon az ötödik, Hollandiában pedig az első helyet szerezte meg.

Forrás:

https://www.udiscovermusic.com/stories/dire-straits-deliver-on-the-night/?utm_source=ka&utm_medium=fa&utm_campaign=FB:Dire%20Straits-Editorial&utm_term=d38de755-9227-49cf-a1b1-b7a25de4d4cd

Szerző: Paul Sexton

Alkímisták a színpadon - 42 éve jelent meg a Dire Straits első koncertlemeze

Igaz, hogy március 15-e nekünk magyaroknak talán a legkedvesebb ünnepünk, azonban semmiképpen nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az „Alchemy Live”, a Dire Straits 1984. március 16-án megjelent első dupla koncertlemeze megszilárdította az együttes – mint koncertzenekar – egyre növekvő hírnevét.

1977 óta a Dire Straits hosszú utat tudott maga mögött. Beutazták a világot, és útjukról küldtek egy nagyon tartalmas üzenetet, hogy most már ott szerepelnek a világ legjobb rock-előadói között. Az üzenetet az amerikaiak 1984. április 21-én kapták meg – ekkor került fel az ottani slágerlistákra a banda dupla koncertlemeze, az „Alchemy Live”. Bátran állíthatjuk, hogy 42 év után is érdemes újra elővenni ezt a csodálatos albumot, mert bizton állíthatjuk, hogy sok-sok év után is tud újat nyújtani hallgatóinak.

A lemez anyagát a zenekar két, a londoni Hammersmith Odeon-beli fellépése képezi, a felvételek 1983. július 22-23-án készültek, nem sokkal azután, hogy a „Love Over Gold” elfoglalta a brit listák első helyét. Mindez okot adhatott volna egy kis lazításra, de szó sem volt ilyesmiről, hiszen a siker a legjobb motiváló erő és mint tudjuk, az i-re a pontot majd a „Brothers In Arms” tette fel – igaz, ez egy másik sztori.

Mark Knopfler már megírta első filmzenéjét, amelynek fő témájával, a „Going Home”-mal megnyerte az Ivor Novello díjat is. (Megjegyzés:  Az Ivor Novello egy angol zenei díj, melyet a BASCA ítél oda egy-egy dalszerzőnek és komponistának. Az átadót évente rendezik Londonban. A nevét Ivor Novello walesi zeneszerzőről kapta. Az első díjátadás 1955-ben volt. Világszerte elismert díj, mely kizárólag zenei írókat jutalmaz - forrás: Wikipédia). 

Amikor a Dire Straits összegyűlt a Hammersmith Odeonban, egy elég hosszadalmas európai turné végén voltak, amelynek még két londoni fellépése volt (Dominium Theatre). Mindkét fellépést rögzítették, a felvételeket átadták Knopflernek, aki viszont annyira fáradt és kimerült volt, hogy nem nagyon foglalkozott velük.  A szombat este a legideálisabb – ahogy később visszaemlékezett – hogy az ember rákészüljön a koncertezésre – (lásd az ’Alchemy” koncertfilm nyitó-jeleneteit). Akárhányszor hallgatjuk újra és újra – a korongokból a zenekar minden pillanatának,  - a „Once Upon A Time In The West” nyitányától a „Going Home” búcsúhangjaiig - olyan frissessége árad, mintha nem is egy 42 éve készült felvételről lenne szó.

John Illsley önéletrajzi könyvében a "Love Over Gold"  turné legjobban sikerült fellépéseként tartja számon a dupla nagylemezen megjelent koncertet.

Joggal mondhatjuk, hogy a Straits ritkán játszott olyan jól, mint azokon a koncerteken. A második estét rögzítettük véglegesre, és a zenei anyagot az "Alchemy Live" című dupla albumon adtuk ki, amelynek borítóját Brett Whiteley készítette, és amelyen vendégszerepelt az elbűvölő Hank Marvin is, aki szintén nagy hatással volt a fiatal brit gitárosokra.

Az Odeonban egy önmagával tökéletes harmóniában lévő zenekart lehetett hallani, amely minden dalt kiválóan prezentált. Minden a hangulatról, a zenéről szólt, és a turné végére mindannyian a csúcson voltunk. Nehéz leírni valakinek, aki nem élte át ezt az élményt, de amikor egy zenekar eléri a csúcsot, amikor minden a helyére kerül, nincs ehhez fogható érzés.

Terry Williams, aki mindig energikus volt, nem hagyott ki egyetlen ütemet sem, és valószínűleg az ő virtuóz teljesítménye adta meg a tempót és az alaphangot. Hal is olyan remek volt, mint még soha, igazi magabiztossággal játszott. Elkerülhetetlenül sok koncertet felejtettem el, amin játszottunk, de ezt a hármat soha. Mindkét este hihetetlen energia vibrált a színpadon és a közönségben, s amint megjelentünk, a kimerültség, amit éreztünk, eltűnt. Még soha nem voltunk jobban, és amikor utána hazatértem a családomhoz, úgy éreztem, az életem ettől már jobb nem is lehet.   

Az „Alchemy Live” az Egyesült Királyságban a szénbányászok sztrájkja okozta zűrzavarban jelent meg, a brit listák harmadik helyén landolt, de a legjobb 40 nagylemez listáján alig egy hetet töltött. Később, amikor a „Brothers In Arms” világszerte minden listát meghódított, a rajongók vásárlási kedve is ezzel arányosan együtt nőtt, így a lemez három évig szerepelt a 100 legjobb nagylemez listáján, illetve 18 hétig tartotta helyét a Billboard 200-as listán, a 46. helyen. 2010-ben  és a későbbi években - utoljára 2024 -ben - az összes létező hanghordozón újból megjelent, így semmi akadálya annak, hogy a fiatalabb generációk is felfedezzék az aranycsinálás zenei alapjait.

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/rediscover-alchemy/ 

Mester a Mesterről

A multi-instrumentalista, dalszerző, énekes Ian Anderson, aki nélkül egyetlen Jethro Tull lemez sem készült és aki nélkül a zenekar sohasem vált volna a progresszív rock legbefolyásosabb és legsikeresebb előadójává – és bár a munkásságuk erre a műfajra épült, Anderson zenei ízlése ennél jóval sokrétűbb.

Az eltelt 40 évben Anderson számtalan interjút adott, amelyek során számos zenekart is megemlített hol dicsérőleg, hol kritikusan, azonban a Dire Straitsről és Mark Knopflerről mindig elismerően nyilatkozott. Valójában mindig is nagy rajongója volt a bandának és az 1982-ben megjelent „Love Over Gold” nagylemezüket is besorolta az általa legjobban becsült 10 album közé, amik nagy hatással voltak a zenei pályafutására és megváltoztatták az életét. 

„Mark Knopfler szokatlan, de az általa nagyon is jól irányított, ütős pengetési stílusa már az első pillanattól fogva lenyűgözött, amikor az egyik amerikai turnénk során az autórádióban meghallgattam a „Sultans of Swing” című dalt.  Aztán megvettem a „Love Over Gold”-ot és csodálattal hallgattam a „Telegraph Road” terjedelmes, de mégis finoman kidolgozott szólóit. Azt mondtam magamnak, itt van egy gitáros, aki a zenei fegyelmet remekül ötvözi a fiatalos, túlcsorduló energiával – remek fickó!” 

És valóban – a „Love Over Gold”-ot többek között a „Telegraph Road” vitte sikerre, a „Private Investigations” mellett. 

1987-ben jelent meg a „Crest of a Knave” című nagylemezük, amely a Jethro Tull 16. stúdióalbuma volt és egyes szerzeményeit a Dire Straits inspirálta, amit Ian Anderson egy két évvel későbbi interjúban is megemlített.  

„Már többen is megemlítették, hogy a zenénk kissé „Dire Straits”-es – de ennek még mindig jobban örülök, mintha a Pet Shop Boys-t vagy Rick Astley-t hozták volna fel… Az új lemezünkön (Rock Island – 1989) már kevésbé érezhető a Dire Straits hatása, de mivel az elmúlt két évben valóban erősen kritizáltak minket ez miatt, így Martin Barre (a Jethro Tull gitárosa) és én erősen törekedtünk arra, hogy az új lemezen tudatosan elkerüljük ezt a fajta hangzást. Martin ezért használt kevesebb egytekercses hangszedőt, én pedig a dalokat magasabb hangon adtam elő, és erőteljesebben énekeltem, mint azelőtt. 

A „Knave” albumon megpróbáltam kicsit jobban kiénekelni a dalokat, de ugyanakkor alacsonyabb hangnemben és halkabban énekeltem, hogy kíméljem a hangszálaimat. Aggódtam ugyanis, hogy képes leszek-e minden este két órán keresztül a színpadon teljes erőbedobással énekelni.” 

Anderson azt is kifejtette, hogy a ’80-as évek elején Mark Knopfler megkérte Martin Barre hangszergyártóját, hogy neki is készítsen gitárokat, és azok szóljanak úgy, mint Jethro Tull lemezeken. 

„Ami a gitárhangzást illeti, úgy tudom, hogy Mark Knopfler 1981-ben felhívta a Martinnal kapcsolatban álló céget és rendelt tőlük néhány gitárt. És amikor megkérdezték tőle, hogy milyen hangzást szeretne, azt válaszolta, hogy olyat, mint a Jethro Tull Martin Barre-jának – pedig abban az időben nekem úgy tűnt, hogy Mark Knopfler kizárólag a Fender előre legyártott, egytekercses hangszedővel ellátott gitárjait használja. 

A lemezeinken Martin Hamer gitárokat használt, zajcsökkentő (humbucker, vagy más néven ikertekercses) hangszedőkkel, és szeretett volna egytekercses hangszereket is vásárolni a Hamertől, amik 5-állású kapcsolókkal, fáziseltéréses pozícióval készültek, vagyis minden olyan dologgal, amik Knopflerhez köthetők. Vagyis ezen azt értem, hogy az elektromos gitárból azért jó néhány, egymástól különböző hangot ki lehet hozni. Ha például bluest játszol, és ez leginkább az ilyen stílusú szerzeményeinken volt észrevehető, akkor az úgy fog szólni, mint Knopfler, aki ezt a hangzást a védjegyévé tette. 

A régi, Hank Marvin-hangzást is használta, amit  gyönyörűen és ügyesen alkalmazott a saját zenéjéhez, így – most csúnyán fogalmazva – megúszta szárazon. Ugyanez történt az én esetemben is, amikor én meg a lélegző (levegős) fuvolahangzással álltam elő – énkelés közben játszottam és játék közben beledúltam, beleénekeltem a hangszerbe – ez meg az én védjegyemmé vált, bár a nagy jazzlegenda, Roland Kirk nagyjából ugyanezt csinálta. Igaz, én más kontextusba helyeztem, ezért ezt így mindenki elfogadta.

Emellett elértem azt is, hogy bármelyik rockzenekarban, bárki is fuvolát használt – azt azonnal a Jethro Tullhoz és hozzám hasonlították – ezt sosem tudták kikerülni. Az illetőnek nem kellett féllábon állnia, hogy megkapja a kritikát, elég volt csak rockzenekarban fuvoláznia. Nem akarok semmit sem Knopfler szemére vetni – de nem ő volt az, akiről annak idején azt mondták, hogy Bob Dylan hangzását utánozza? 

forrás: https://rockandrollgarage.com/ian-anderson-opinion-on-dire-straits-and-mark-knopfler/