Alkímisták a színpadon - 42 éve jelent meg a Dire Straits első koncertlemeze

Igaz, hogy március 15-e nekünk magyaroknak talán a legkedvesebb ünnepünk, azonban semmiképpen nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az „Alchemy Live”, a Dire Straits 1984. március 16-án megjelent első dupla koncertlemeze megszilárdította az együttes – mint koncertzenekar – egyre növekvő hírnevét.

1977 óta a Dire Straits hosszú utat tudott maga mögött. Beutazták a világot, és útjukról küldtek egy nagyon tartalmas üzenetet, hogy most már ott szerepelnek a világ legjobb rock-előadói között. Az üzenetet az amerikaiak 1984. április 21-én kapták meg – ekkor került fel az ottani slágerlistákra a banda dupla koncertlemeze, az „Alchemy Live”. Bátran állíthatjuk, hogy 42 év után is érdemes újra elővenni ezt a csodálatos albumot, mert bizton állíthatjuk, hogy sok-sok év után is tud újat nyújtani hallgatóinak.

A lemez anyagát a zenekar két, a londoni Hammersmith Odeon-beli fellépése képezi, a felvételek 1983. július 22-23-án készültek, nem sokkal azután, hogy a „Love Over Gold” elfoglalta a brit listák első helyét. Mindez okot adhatott volna egy kis lazításra, de szó sem volt ilyesmiről, hiszen a siker a legjobb motiváló erő és mint tudjuk, az i-re a pontot majd a „Brothers In Arms” tette fel – igaz, ez egy másik sztori.

Mark Knopfler már megírta első filmzenéjét, amelynek fő témájával, a „Going Home”-mal megnyerte az Ivor Novello díjat is. (Megjegyzés:  Az Ivor Novello egy angol zenei díj, melyet a BASCA ítél oda egy-egy dalszerzőnek és komponistának. Az átadót évente rendezik Londonban. A nevét Ivor Novello walesi zeneszerzőről kapta. Az első díjátadás 1955-ben volt. Világszerte elismert díj, mely kizárólag zenei írókat jutalmaz - forrás: Wikipédia). 

Amikor a Dire Straits összegyűlt a Hammersmith Odeonban, egy elég hosszadalmas európai turné végén voltak, amelynek még két londoni fellépése volt (Dominium Theatre). Mindkét fellépést rögzítették, a felvételeket átadták Knopflernek, aki viszont annyira fáradt és kimerült volt, hogy nem nagyon foglalkozott velük.  A szombat este a legideálisabb – ahogy később visszaemlékezett – hogy az ember rákészüljön a koncertezésre – (lásd az ’Alchemy” koncertfilm nyitó-jeleneteit). Akárhányszor hallgatjuk újra és újra – a korongokból a zenekar minden pillanatának,  - a „Once Upon A Time In The West” nyitányától a „Going Home” búcsúhangjaiig - olyan frissessége árad, mintha nem is egy 42 éve készült felvételről lenne szó.

John Illsley önéletrajzi könyvében a "Love Over Gold"  turné legjobban sikerült fellépéseként tartja számon a dupla nagylemezen megjelent koncertet.

Joggal mondhatjuk, hogy a Straits ritkán játszott olyan jól, mint azokon a koncerteken. A második estét rögzítettük véglegesre, és a zenei anyagot az "Alchemy Live" című dupla albumon adtuk ki, amelynek borítóját Brett Whiteley készítette, és amelyen vendégszerepelt az elbűvölő Hank Marvin is, aki szintén nagy hatással volt a fiatal brit gitárosokra.

Az Odeonban egy önmagával tökéletes harmóniában lévő zenekart lehetett hallani, amely minden dalt kiválóan prezentált. Minden a hangulatról, a zenéről szólt, és a turné végére mindannyian a csúcson voltunk. Nehéz leírni valakinek, aki nem élte át ezt az élményt, de amikor egy zenekar eléri a csúcsot, amikor minden a helyére kerül, nincs ehhez fogható érzés.

Terry Williams, aki mindig energikus volt, nem hagyott ki egyetlen ütemet sem, és valószínűleg az ő virtuóz teljesítménye adta meg a tempót és az alaphangot. Hal is olyan remek volt, mint még soha, igazi magabiztossággal játszott. Elkerülhetetlenül sok koncertet felejtettem el, amin játszottunk, de ezt a hármat soha. Mindkét este hihetetlen energia vibrált a színpadon és a közönségben, s amint megjelentünk, a kimerültség, amit éreztünk, eltűnt. Még soha nem voltunk jobban, és amikor utána hazatértem a családomhoz, úgy éreztem, az életem ettől már jobb nem is lehet.   

Az „Alchemy Live” az Egyesült Királyságban a szénbányászok sztrájkja okozta zűrzavarban jelent meg, a brit listák harmadik helyén landolt, de a legjobb 40 nagylemez listáján alig egy hetet töltött. Később, amikor a „Brothers In Arms” világszerte minden listát meghódított, a rajongók vásárlási kedve is ezzel arányosan együtt nőtt, így a lemez három évig szerepelt a 100 legjobb nagylemez listáján, illetve 18 hétig tartotta helyét a Billboard 200-as listán, a 46. helyen. 2010-ben  és a későbbi években - utoljára 2024 -ben - az összes létező hanghordozón újból megjelent, így semmi akadálya annak, hogy a fiatalabb generációk is felfedezzék az aranycsinálás zenei alapjait.

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/rediscover-alchemy/ 

Mester a Mesterről

A multi-instrumentalista, dalszerző, énekes Ian Anderson, aki nélkül egyetlen Jethro Tull lemez sem készült és aki nélkül a zenekar sohasem vált volna a progresszív rock legbefolyásosabb és legsikeresebb előadójává – és bár a munkásságuk erre a műfajra épült, Anderson zenei ízlése ennél jóval sokrétűbb.

Az eltelt 40 évben Anderson számtalan interjút adott, amelyek során számos zenekart is megemlített hol dicsérőleg, hol kritikusan, azonban a Dire Straitsről és Mark Knopflerről mindig elismerően nyilatkozott. Valójában mindig is nagy rajongója volt a bandának és az 1982-ben megjelent „Love Over Gold” nagylemezüket is besorolta az általa legjobban becsült 10 album közé, amik nagy hatással voltak a zenei pályafutására és megváltoztatták az életét. 

„Mark Knopfler szokatlan, de az általa nagyon is jól irányított, ütős pengetési stílusa már az első pillanattól fogva lenyűgözött, amikor az egyik amerikai turnénk során az autórádióban meghallgattam a „Sultans of Swing” című dalt.  Aztán megvettem a „Love Over Gold”-ot és csodálattal hallgattam a „Telegraph Road” terjedelmes, de mégis finoman kidolgozott szólóit. Azt mondtam magamnak, itt van egy gitáros, aki a zenei fegyelmet remekül ötvözi a fiatalos, túlcsorduló energiával – remek fickó!” 

És valóban – a „Love Over Gold”-ot többek között a „Telegraph Road” vitte sikerre, a „Private Investigations” mellett. 

1987-ben jelent meg a „Crest of a Knave” című nagylemezük, amely a Jethro Tull 16. stúdióalbuma volt és egyes szerzeményeit a Dire Straits inspirálta, amit Ian Anderson egy két évvel későbbi interjúban is megemlített.  

„Már többen is megemlítették, hogy a zenénk kissé „Dire Straits”-es – de ennek még mindig jobban örülök, mintha a Pet Shop Boys-t vagy Rick Astley-t hozták volna fel… Az új lemezünkön (Rock Island – 1989) már kevésbé érezhető a Dire Straits hatása, de mivel az elmúlt két évben valóban erősen kritizáltak minket ez miatt, így Martin Barre (a Jethro Tull gitárosa) és én erősen törekedtünk arra, hogy az új lemezen tudatosan elkerüljük ezt a fajta hangzást. Martin ezért használt kevesebb egytekercses hangszedőt, én pedig a dalokat magasabb hangon adtam elő, és erőteljesebben énekeltem, mint azelőtt. 

A „Knave” albumon megpróbáltam kicsit jobban kiénekelni a dalokat, de ugyanakkor alacsonyabb hangnemben és halkabban énekeltem, hogy kíméljem a hangszálaimat. Aggódtam ugyanis, hogy képes leszek-e minden este két órán keresztül a színpadon teljes erőbedobással énekelni.” 

Anderson azt is kifejtette, hogy a ’80-as évek elején Mark Knopfler megkérte Martin Barre hangszergyártóját, hogy neki is készítsen gitárokat, és azok szóljanak úgy, mint Jethro Tull lemezeken. 

„Ami a gitárhangzást illeti, úgy tudom, hogy Mark Knopfler 1981-ben felhívta a Martinnal kapcsolatban álló céget és rendelt tőlük néhány gitárt. És amikor megkérdezték tőle, hogy milyen hangzást szeretne, azt válaszolta, hogy olyat, mint a Jethro Tull Martin Barre-jának – pedig abban az időben nekem úgy tűnt, hogy Mark Knopfler kizárólag a Fender előre legyártott, egytekercses hangszedővel ellátott gitárjait használja. 

A lemezeinken Martin Hamer gitárokat használt, zajcsökkentő (humbucker, vagy más néven ikertekercses) hangszedőkkel, és szeretett volna egytekercses hangszereket is vásárolni a Hamertől, amik 5-állású kapcsolókkal, fáziseltéréses pozícióval készültek, vagyis minden olyan dologgal, amik Knopflerhez köthetők. Vagyis ezen azt értem, hogy az elektromos gitárból azért jó néhány, egymástól különböző hangot ki lehet hozni. Ha például bluest játszol, és ez leginkább az ilyen stílusú szerzeményeinken volt észrevehető, akkor az úgy fog szólni, mint Knopfler, aki ezt a hangzást a védjegyévé tette. 

A régi, Hank Marvin-hangzást is használta, amit  gyönyörűen és ügyesen alkalmazott a saját zenéjéhez, így – most csúnyán fogalmazva – megúszta szárazon. Ugyanez történt az én esetemben is, amikor én meg a lélegző (levegős) fuvolahangzással álltam elő – énkelés közben játszottam és játék közben beledúltam, beleénekeltem a hangszerbe – ez meg az én védjegyemmé vált, bár a nagy jazzlegenda, Roland Kirk nagyjából ugyanezt csinálta. Igaz, én más kontextusba helyeztem, ezért ezt így mindenki elfogadta.

Emellett elértem azt is, hogy bármelyik rockzenekarban, bárki is fuvolát használt – azt azonnal a Jethro Tullhoz és hozzám hasonlították – ezt sosem tudták kikerülni. Az illetőnek nem kellett féllábon állnia, hogy megkapja a kritikát, elég volt csak rockzenekarban fuvoláznia. Nem akarok semmit sem Knopfler szemére vetni – de nem ő volt az, akiről annak idején azt mondták, hogy Bob Dylan hangzását utánozza? 

forrás: https://rockandrollgarage.com/ian-anderson-opinion-on-dire-straits-and-mark-knopfler/

"A Tyne hídja az életem tökéletes szimbóluma"

Mark Knopfler számára a Tyne sokkal több, mint egy folyó. A skóciai Glasgow-ban, 1949-ben született Knopfler családjával a 300 000 lakosú, észak-angliai Newcastle Upon Tyne városába költözött, ahol gyermekkorának nagy részét töltötte. Húszas éveiben elvágyódott a folyó túloldalára – pontosabban Londonba, ahol 1977-ben megalapította a Dire Straits zenekart, amellyel együtt hódította meg a világot.

Marcus Brandstetter, a Rolling Stone külsőse 2024. áprilisában készített interjút a gitárossal új lemeze, a „One Deep River” megjelenése kapcsán.

A Dire Straits azonban már rég a múlté, Knopfler pedig elismert szólóelőadó, gazdag és változatos zenei munkássággal, tele kiemelkedő dalokkal. Csak az euforikus, melankolikus érzés, amikor a most 74 éves előadó ismét átkel a Tyne hídján. Ennek az emlékére tiszteleg új, tizedik stúdióalbumával, a „One Deep River”-rel.

A British Grove Studio-ban rögzített új albumon a gitárlegenda és patinás zenekara a szokásos jó hangulatban van, és van még egy másik tényező is, amely az évek során nem változott: Knopfler számára még 74 évesen is az jelenti a legnagyszerűbb dolgot, ha a zenekarával lehet. A gitárost a könnyűzene-történet legnagyobb és legjellegzetesebb előadójának tartják, viszont ő az általa adott interjúkban mindezt cáfolni igyekszik.

Az új albuma, a „One Deep River” borítóján a Tyne folyó felett átívelő híd látható. A folyón való átkelés fontos életrajzi jelentőséggel bír az Ön számára. Milyen érzései vannak, amikor átkel a hídon, akár Newcastle-be menet, ahol felnőtt, akár onnan, amikor eltávozik?

Ez a híd már régóta mítosszá vált számomra, vagy legalábbis félig mítosszá. Tökéletes szimbóluma az életemnek. Tudja, amikor egy olyan városban nő fel az ember, mint Newcastle Upon Tyne, és eljön a pillanat, amikor elhagyja ezt a várost, és Londonba megy… el kell hagynom a várost, hogy visszatérjek – és vissza kell térnem, hogy újra otthagyjam. Ez az utazás állandóan jelen volt az életemben, aminek majd  csak a végső eltávozásom vet véget … Mindig ott van az elmém legmélyén. Minden alkalommal, amikor visszatérek, felülök a vonatra, és látom a folyót. Szerencsére, most már megengedhetem magamnak a vonatjegyeket. Amikor visszajövök Newcastle-be, mindig elmegyek az utolsó fülke végébe, és átnézek a hídon a Tyne-ra. Még mindig sok jelentőséggel bír számomra. Nézze csak, nemrég csináltattam ezt a gitárt (Knopfler egy akusztikus gitárt mutat, gyöngyház Tyne híd berakással a tizenkettedik bundon).

Csodálatosan néz ki! És mit tartogat az Ön számára a Tyne túloldala?

Most már hosszú évek óta Londonban élek a családommal és itt van a stúdióm is. Siheder korom óta szerelmi viszonyom van Londonnal, mondhatni – romantikus kapcsolatom. Persze, voltak románcaim más helyekkel is, de számomra minden innen indul ki. Már nem kell máshová elutaznom, ha dolgozni akarok, ha fel akarom venni a dalaimat, mindezt meg tudom tenni néhány kilométerre az otthonomtól – és ez nagyon jó dolog, mert soha nem volt rossz napom a stúdiómban!

A British Grove Studio régóta elismert hangstúdió sok más ismert művész számára. Hogyan jellemezné a saját munkafolyamatait?

Amikor más művészek dolgoznak ott, mindig békén hagyom őket. Hadd csinálják, amit akarnak. Amikor viszont van időm, és össze tudom hozni a saját zenekaromat, az mindig ünnepi alkalom a számomra és mindannyiunk számára. De ez nem mindig sikerül. Néha csak Guy-jal (Fletcherrel, Knopfler régi zenésztársával) dolgozom. Guy korábban hangmérnöki teendőket is ellátott a korábbi lemezeimen. Szereti a kihívásokat és mindig öröm vele együtt dolgozni. Nemcsak zenészként, hanem a stúdió működtetőjeként is. Ő és én tökéletesen együttműködünk. Néha elmegyünk a British Grove kettes stúdiójába, ahol eljátszogatunk a felvételekkel. A vezérlőterem alapvetően nem különbözik az egyes stúdiótól. Annak ellenére, hogy a kettes stúdió elég kicsi felvételrögzítő helyiség, sok dalt vettünk fel már ott. Nagyszerű hely, ahová el lehet tűnni a dalokkal, és jó néhány szerzeménynek itt született meg a végleges verziója. 

Maga a zenekar hogyan áll hozzá a lemezkészítés egyes fázisaihoz?

Általában előjátszom a dalokat a többieknek egy zenekari felállásban. Az elejétől a végéig. Glenn (Worf, basszusgitáros) közben leírja, gyakran miközben játszom és átadja a zenészeknek a kottákat. Ezt mindig megcsinálja, még akkor is, ha soha nem hallotta azelőtt. Nem prédikálok a többieknek, általában nem esik túl sok szó. Talán valaki megkérdezi, hogy meghallgathatna-e újra egy részletet a dalból, csak hogy a kottája is passzoljon. Általában egyenesen a lényegre térünk, elfoglaljuk a helyünket és elkezdünk játszani. A múltban előfordult, hogy Guy-jal elkezdtünk egy dalt, és teljesen kidolgoztuk és le is írtuk. De a mostani felállás mindig az igazi csúcspontját jelenti a lemezkészítésnek! Nagyszerű volt, amikor Greg Leisz (pedal steel és lap steel játékos) először járt nálunk. De mégis olyan érzésünk volt, mintha már sok éve velünk lett volna. Zökkenőmentes átmenet volt, mintha mindig is része lett volna a zenekarnak. És most is az.

A felvételi munkák mindig csodálatos élmények. Rengeteg dalom volt – lehet, hogy köze van ahhoz, hogy hosszú idő telt el az utolsó lemez óta, vagy a Covid-járvány idején eltöltött időhöz, de ezek közül sokat rögzítettünk. Még annyit említenék, hogy hamarosan kiadok egy EP-t további négy dallal, amelyek a témájukat illetően lazán kapcsolódnak egymáshoz. 

Mennyire vannak készen a dalok, amikor bemutatja őket a zenekarnak?

Már kész anyaggal érkezem. A versszakok, a forma, bármi legyen is az, már mindent megírtam otthon. A stúdióban már nem írok semmit – legalábbis, egyedül már nem. De persze történnek dolgok, amikor a hangzáson, hangszerelésen valamit változtatunk. Fogok egy tollat, itt-ott átírok ezt-azt, és már kész is a módosítás. A zenészeimet azonban a dalszöveg nem érdekli, nekik nem erre van szükségük, mert nem azzal dolgoznak, a szövegezéssel csak nekem van tennivalóm. Dalszerzőnek lenni egészen más, mint csak zenésznek lenni. A társaim azonban nagyszerű muzsikusok – én meg általában nem vagyok jó zenész. Egyszer bocsánatot is kértem tőlük – mondván, hogy elkövettem néhány hibát, de ők elintézték annyival, hogy „az énekesnek mindig igaza van”. 

Ön ismert a nagyszerű szólóiról és improvizációiról is. Mennyire érvényesülnek mindezek a stúdióban végzett munkák során?

Csak a színek, az érzések számítanak, amikkel megtöltjük a dalokat. Lehet, hogy már előre eldöntöttem, hogy akusztikus jellegű dalhoz a hozzáillő akusztikus gitárt fogom használni, – de aztán mégis elektromos gitárral próbálom megközelíteni. Ekkor történik az, hogy Richardnak (Bennett, gitáros) van egy ötlete – és akkor szabad kezet kap. Általánosságban: A zenekar annyira jó, hogy nem akarom őket előírásokkal visszatartani. Ez olyan lenne, mintha én osztanám az észt a nagyszerű színészeknek, mit és hogyan játszanak el a színpadon.  

Én csak odatálalom részükre a csontvázat, és ők ráadják a húst a csontokra. Aztán az eredmény egyre jobb, egyre szebb lesz, és ez olyan valami, amitől mindig nagyon izgatottá válok.  Miután megtaláltuk az irányt, hagyom, hogy a dolgok maguktól folyjanak és csak néha végzek apró módosításokat. Nagyon figyelmesen hallgatjuk egymást. Előfordul, hogy egy felvétel során azt látom, hogy két zenekartag is ugyanahhoz ragaszkodik – hogy az egyikük kicsit megváltoztatta a szólamát, a másik pedig azonnal reagált erre és együtt játszották ugyanazt. Végső soron így tényleg ugyanazt a dalt játsszuk. 

Az album első kislemeze, az „Ahead Of The Game” olyan zenészekről szól, akik feldolgozásokkal tartják fent magukat.

Ez mára általános jelenséggé vált, része lett a zenei üzletnek. Annak idején, a 80-as években is észrevettem ezt Nashville-ben, ahol a zenei turizmus a virágkorát élte. Nem mintha nem lett volna mindig így, de most lehet ezt a legjobban érzékelni. A feldolgozások egyszerű, de jól jövedelmező fellépések a zenészek számára. Vannak londoni barátaim, akik kocsmakoncerteket adnak és mások sikerszámait adják elő – és tele vannak megkeresésekkel. A nem saját dalokkal való fellépéseknek mára már olyan hagyománya van Angliában, mint a lóversenyzésnek. Ezzel kapcsolatban egyáltalán nem vagyok sznob – mindez biztosítja, hogy egy zenésznek legyen állása – és néhányuk tényleg nagyon profin csinálja. És mi a baj azzal, ha Creedence Clearwater-dalokat játszunk? Semmi – az emberek meg egyszerűen imádják. Viszont, ha valaki a saját dalaihoz ragaszkodik, akkor meglehet, kisebb lesz rá a kereslet… 

Sok ilyen zenekar az Ön dalait is játssza.

Igen, a „Money For Nothing”-ot és a Walk of Life”-ot, a nagy slágereket. 

Ön a rockzene egyik legnagyobb történetmesélője. Olyan dalokra gondolok, mint a „Telegraph Road” vagy a „What It Is”, amelyek irodalmi jelentőséggel bírnak és azonnal bevonják a hallgatót a történésekbe. Ki volt a legnagyobb hatással Önre dalszövegíróként? 

A legnagyobb kedvencem mindenképpen Bob Dylan. Az ő zenéjét hallgatva nőttem fel. A nővéremtől kaptam az első albumát – amikor még folkzenét játszott. Már egészen kicsi koromtól kezdve jól tudtam memorizálni a dalszövegeket, és úgy 18 hónapos koromban el tudtam énekelni a „Rudolf, a vörösorrú rénszarvas” dalszövegét. Gyerekkoromban a tréfás dalok szintén fontosak voltak számomra, olyan dalszövegek, amelyeken tudtam nevetni. Sokat közülük még ma is meg tudok jegyezni. Valamikor Chuck Berry és a rock and roll dalok is előkerültek, és ez egy természetes átmenet volt számomra. Készen álltam. Végül is a „Big Rock Candy Mountain”-t (1928-ban született country-dal a csavargók édenkertjéről) már azelőtt el tudtam énekelni, mielőtt megtanultam volna járni. Persze, nem tudtam, mi az a "csavargó", nem tudtam, mit jelentenek a dalok - egyszerűen csak tetszettek. 

Említsük meg a népzenei hatásokat is, amelyek kulcsfontosságúak az Ön munkásságában – az ír és a skót egyaránt.

Igen, ez abszolút igaz – végül is az őseim fele skót. Anyai ágon ott vannak a geordie-k, akik Anglia északkeleti részéről érkeztek, de skót származásúak. A skót hatás, amit például olyan dalokban hallani, mint a „Going Home” (Local Hero), mindig is természetes volt számomra. Amikor az ott élők azt mondják nekem: „Ó, ez a mondat nagyon nyugat-felföldi” vagy „milyen jó a strathspey” (skót zenei stílus és az ahhoz kapcsolódó tánc), akkor sosem tudom pontosan, miről beszélnek. De mégis, mindez ott van bennem, mert korán megismertem a skót tánczenét. Négyéves koromban hallottam Jimmy Shand-et (Sir James Shand – skót népzenész, harmonikás) és a zenekarát. Ez ugyanúgy hatással volt rám, mint Kingsley nagybátyám, aki boogie-woogie-t játszott nekem zongorán (…) 

A boogie-woogie is egy olyan hatás, ami időnként hallható a munkáiban.

Tudja, a boogie-woogie zenekarok voltak rockegyüttesek elődjei. Minden összefügg, és számomra a boogie és a blues további építőelemek voltak, amelyek egészen természetesen kapcsolódnak egymáshoz. Akkoriban nem féltem tőle. Ma már, legyünk őszinték: sokan, akik boogie-t játszanak, valójában egy másik bolygóról származnak. Már régen feladtam, hogy jó zenész legyek. Ma már csak azt szeretném elérni, hogy megírjak egy jó dalt. Csak ennyit próbálok tenni. Csak reménykedem, hogy tudok egy jó dalt írni, és talán sikerül felvennem, ami egy újabb kihívás. S mindez nagyszerű módja az idő eltöltésének. Szóval, szerencsés fickó vagyok.

Az utolsó kérdésem a gitárhangzásra vonatkozik. Jellegzetes és eredeti. Hogyan találta meg saját hangzását a hangszeren?

Mindenki azzal kezdni, hogy másokat másol. Annyira utánoz valakit, hogy közben máris valami eredetit alkot, mielőtt tudná, hogy mi is az. Valami olyasmit hoz létre, ami a sajátja. BB King, aki nagy hatással volt rám, imádta Elmore James játékát. Innen ered ez az erőteljes vibrato BB Kingtől. Valamikor olvastam, hogy Elmore James sokat hallgatott Lonnie Johnsont. A zene élvezetének része, hogy felfedezzük, kik voltak hatással azokra az emberekre, akiket mi szeretünk. Ki gondolta volna, hogy az alapvetően slide-játékos Elmore James pont BB Kingre lesz hatással? Amikor valakit-valamint utánzunk egy bizonyos cél érdekében, azt nyomós, érthető okokból tesszük. Az utánzás a megbecsülésnek egy abszolút őszinte jele. És egy bizonyos idő után már annyit játszunk, hogy kikristályosodik az, ami a saját stílusunk.

forrás: https://www.hyperlocrian.com/post/a-conversation-with-mark-knopfler