Féltve őrzött kincsek a múltból - 31 éve jelent meg a Live At The BBC

Már 16 éve nincs velünk Charlie Gillett, akinek világszerte zenerajongók milliói lehettek hálásak - különösen a Dire Straits követői - hiszen rádiós műsorai  a világ legtávolabbi sarkairól hozták össze a zene és a rádió szerelmeseit. Ahogy ő fogalmazott: "Olyan ez, mint egy álom, és mindig arra várok, hogy felébredjek. Egyre ritkább kiváltság, ha egy műsorvezető megválaszthatja, hogy mit játsszon a rádióban és soha nem szűnök meg hálás lenni azoknak, akik mindezt  megengedték nekem…” 

1995 - ebben az évben jelentette be Mark Knopfler hivatalosan is a Dire Straits feloszlását, de hogy a rajongók mégse érezzék túl csalódottnak magukat, június 26-án dobták piacra a zenekar korai felvételeit, amit a BBC részére készítettek, még 1978 júliusában. A belső lemezborító Charlie Gillett papírra vetett gondolatait tartalmazza, amiket az album megjelenése után 30 évvel később is jó újra olvasni: 

Az elmúlt 20 év során a brit könnyűzene sikeres előadói közül kevesen őrizték meg a Dire Straits sértetlenségét; talán csak az UB40 határozott úgy, hogy kimarad a showbiznisz reflektorfényéből, és egyszerűen azt csinálja, amit mindig is akart, minél több emberhez eljuttatni azt a zenét, amit kezdetektől fogva játszanak és szeretnek. Amikor 1977-ben a Dire Straits elindult, mondhatni légüres térbe került  – semmi nem volt bennük a punk vagy az újhullám agresszivitásából, és még csak nem is voltak olyan kocsmai rockerek, mint a Dr. Feelgood. A zenekar vezetője, Mark Knopfler a fellépéseiken mindig azt kérte a hangtechnikusoktól, vegyék halkabbra a zenét, hogy a közönség tagjai beszélgethessenek egymással. 

Amikor először találkoztunk, Mark szófukar énekhangja Bob Dylanre és Lou Reedre emlékeztetett, látszólag könnyed, varázsos gitárjátéka pedig J.J. Cale és Barry Burton játékát idézte az Amazing Rhythm Aces-ből. Abban az időben volt egy műsorom a BBC Radio Londonnál, azon kevesek egyike, amiben könnyűzenék forogtak, és amikor 1977 júliusában lejátszottam a banda demószalagját, a telefonok egy hétig csörögtek. A telefonálók között több lemezcég fejvadásza is volt, akik mindannyian tudni akarták, hogy miféle zenekar ez: „ …tudod, az, amelyik annyira amerikainak hangzik!” Habár többen is imádták a zenekar hangzását, sokan mégsem tudták meggyőzni feletteseiket arról, hogy a világ többi része is imádná őket.

Mire egy évvel később felvették ezt a koncertet a BBC Radio One számára, a Dire Straits elkészítette első albumát a Phonogram kiadásában. A producerük Muff Winwood volt, aki egyszerűen csak dokumentálta a banda hangzását anélkül, hogy megkísérelte volna bármilyen védjeggyel ellátni őket. Az Egyesült Királyságban siralmas volt a fogadtatás, amint az a tárgyszerű ismertetőkből és a közönség tompa reakcióiból is érezhető volt. A „Sultans of Swing” kislemezként jelent meg az Egyesült Királyságban, ahol nyomtalanul elsüllyedt; az album felkerült a legjobb 50-es listára – nem nagy ügy. Mivel nálunk annyira popmániás légkör uralkodott, a világ többi részén elért sikerre volt szükség ahhoz, hogy meggyőzzék az Egyesült Királyság rádióműsorait arról, hogy ez az antipop, szerény muzsika megérdemli a napközbeni sugárzást. Hollandia volt az első, aki ráharapott, majd Németország, Ausztrália és végül az Egyesült Államok, ahol a rádiósok annyira szerették az albumot, hogy a Warner tehetségkutatója, Jerry Wexler így nyilatkozott: „Nagyon korán kellett volna felkelnünk reggel és rendkívül keményen kellett volna dolgoznunk, hogy megakadályozzuk  ennek a lemeznek az eladását – már az is nagy siker lett volna, ha csak élelmiszerboltokban lehetett volna hozzájutni.”

Mindig lehetetlen feltárni az okokat, hogy egy előadó miért marad évekig a köztudatban, amikor egy másik eltűnik, de Mark Knopfler céljai és elképzelései világosak voltak és mindig volt mondanivalója – a legtöbb dal szól „valamiről”, és ezt a valamit gyakran láthatjuk szokatlan nézőpontból. Sokszor az is lehetséges, hogy a hallgatóknak keresgélniük kell a dal jelentését – nem mindig kínálják tálcán –, de általában megéri az erőfeszítést.

Végül a brit hallgatók felzárkóztak a világ többi részéhez, és a Dire Straits „Brothers In Arms” című albuma az Egyesült Királyság minden idők egyik legkelendőbb albuma lett.

De ez jóval később történt, azután, hogy ezt a lemezt felvették és a zenekar számos koncertet bonyolított. Eltekintve a "Tunnel of Love" felvételtől, amelyet a BBC-TV The Old Grey Whistle Test című műsorában rögzítettek, miután Nagy-Britanniát végre magával ragadta a Dire Straits  varázsa. A lemez többi felvétele a BBC Radio One részére került rögzítésre, amikor még ismeretlenek voltak. Így most visszamegyünk az időben, és hallgassuk meg, ahogy a zenekar leszállítja nekünk az árut, semmi pompa, semmi önteltség, csak négy mesterember végzi a dolgát; muzsikálnak.

 

Charlie Gillett, London, 1995 márciusa 

Szülinapos a legkedveltebb hivatalos közlemény

Ne feledjük, hogy kedvenc gitárosunk egy ideig újságíróként is kipróbálta magát, de aztán – szerencsénkre – mégis a zene mellett döntött. És hogy milyen jól döntött, arra példa az 1979. június 5-én megjelent nagylemez, a Communiqué (is) …

A korai alapmunkák, amiket a Dire Straits fáradhatatlan koncertezéssel, az új album kiadásával egy nagyobb közönség megszerzésére fordított, 45 évvel ezelőtt újabb győzelmet eredményezett. 1979. június 5-én jelent meg a második stúdiólemezük, a "Communiqué", és még azon a  nyáron (június-július fordulóján) az Egyesült Királyság slágerlistáin már két hete az ötödik helyen szerepelt, míg az amerikai Billboard legjobb lemezeinek listáján rögtön a harmadik helyen landolt.

Áprilisban az 1978-as debütáló lemezükről az újra kiadott „Sultans of Swing” rögtön visszaugrott a brit listák ötödik helyére, és amikor a második album is megjelent, a „Dire Straits” eladott példányszáma is megugrott, a lemezeladási listákat egészen októberig vezette.

A „Communiqué” megjelenése nem volt időpocsékolás, a zenekar rajongótábora egyre nőtt, a brit listákon rögtön a hatodik helyet foglalta el, míg a „Dire Straits” is továbbra az első húsz között szerepelt, több mint kilenc héten át. 

Mark Knopfler és Pick Withers májusban Bob Dylan „Slow Train Coming” című lemezének munkálataiban vett részt, majd ezt követően lezavartak egy Dire Straits turnét az Egyesült Királyságban, amelynek az utolsó két koncertjét a londoni Hammersmith Odeon-ban tartották, és erre az időre a „Communiqué” teljesen meghódította a brit és az európai hallgatóságot is. 

A „Communiqué” az amerikai slágerlistákra 1979. június 30-án került fel, az 53.helyre, augusztus elején már a 11. helyre került, és ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen szeptemberben a zenekar már a második amerikai turnéjára készülődött.

A lemez megjelenését követően a Melody Makernek adott interjújában Mark Knopfler őszintén elismerte, hogy a „Communiqué” igazából visszatükrözi azt, hogy az első lemez sikere mennyire változtatta meg a saját és zenésztársai életét.  

„Az életmódodban olyan mértékű változás állt be, amely attól kezdve teljesen behatárolja a mindennapi tennivalókat, de ez önmagában téged még egyáltalán nem változtatott meg. Még emlékszem a kritikákra, amik az első lemezünk megjelenését követték, most pedig néhány hízelgő összehasonlítás született szintén ezektől az emberektől – de bízom benne, hogy az idő múlásával a véleményük megváltozik, ha majd rájönnek, hogy mit is hallgatnak tulajdonképpen.”

Forrás: https://direstraitsblog.com/blog/dire-straits-deliver-communique/

 

Szultánok - slágerlisták nélkül

A rock története fordulatos és szerteágazó, egyes zenekarok pályafutása néhol egészen meglepő fordulatokat vesz, így néha nehéz elképzelnünk, hogy a XX. század egyik legzseniálisabb szerzeménye, amely 1978. május 19-én jelent meg, egy ideig nem került a slágerlisták látókörébe.

Mark Knopflernek ez az egyetlen dala egyenesbe tette a zenekar karrierjét 1978 első felében, igaz, ehhez kellett a Radio BBC némi segítsége (Charlie Gillett) is, hogy aztán majd alig néhány hónap leforgása alatt az egyik legkedveltebb koncertbanda legyen a Dire Straits – szinte saját magukat megjelenítve a dalszövegben.

Senki ne gondolja, hogy a „Sultans of Swing” szólt éjjel-nappal a rádióban, vagy akár a tv-ben, de minden esetre remek inspirációt adott egy jóval későbbi Knopfler-szerzeményhez, a 2015-ös „Tracker” egykik dalához, a „Beryl”-hez:

„Azt hiszem, hogy a „Beryl” akár a kistestvére is lehetne a Dire Straits „Sultans”-jának. Sok hasonlóság van a mondanivalójuk között, szándékosan utaltam vissza arra az időszakra, amelynek – sajnos – sokszor van/volt aktualitása. Visszahozza azt a küszködéssel és vég nélküli próbálkozással teli korszakot, amikor valóban a Szultánok szerepét kellett alakítanunk –egyik bulit a másik után csináltuk egy komolyabb turné reményében, amire a kezdeti időszakban semmi kilátásunk nem volt, de amit később mégis sikerült megcsinálnunk… valójában innentől datálható a banda sikere.”

Május hónapban – amikor a „Sultans” kislemeze megjelent az Egyesült Királyságban, a zenekar a Climax Blues Band zenekarral turnézott, majd a Styx előzenekaraként kapott turné-lehetőséget. Júniusban viszont már a saját turnéjukat bonyolították, de a „Sultans” egészen 1979 januárjáig nem vált igazán sikeressé – ekkor hódította meg debütáló lemezük az Államokat, így a kislemez is rögtön mindenhol az első öt legjobb dal között szerepelt. Amikor túl voltak az első amerikai fellépéseken és visszatértek Angliába, a dal hónapokon keresztül listavezető volt, (legrosszabb helyezés a 8. volt) végleg megalapozva a zenekar későbbi sikereit.

Forrás:

https://www.udiscovermusic.com/stories/when-sultans-of-swing-wasnt-hit-for-dire-straits/?fbclid=IwAR265qeY0C6XUdmgcDllfucWvz1McO2AyMbpRnhAh0WTZuSfdFig-pbxppQ

Szerző: Paul Sexton