Kritikán innen és túl - korabeli lemezfigyelő 1982-ből

44 éve jelent meg az a lemez, amelyet a rajongók és a zenei szakma is a Dire Straits legkiforrottabb és leginkább kísérletező mesterművének tart. Sokan úgy látják utólag, hogy ez az album képezte az átmenetet, összekötve a korai blues-rock hangzást a Brothers In Arms zajos, de annál sikeresebb stadionrockjával. Más kritikusok szerint Mark Knopfler és csapata túllépett a hagyományos rádióbarát kereteken és a hosszabb, filmzeneszerűbb és progresszívabb szerzemények felé nyitott.

Az alábbi kritika a Rolling Stone magazinban jelent meg, 1982. novemberében, a szerző David Fricke tollából.

A „Love Over Gold” nem csupán a Dire Straits negyedik albumának címe, hanem egyfajta szándéknyilatkozat is. Az anyagi érdekeket képviselő józan paraszti ésszel szembe menő, azokat teljesen megvető énekes-dalszerző-gitáros Mark Knopfler úgy döntött, hogy követi múzsáját, és olyan radikálisan kibővített eposzokból és hangulatos hangversekből álló gyűjteményt alkot, amelyek a hallgató teljes figyelmét igénylik.

A „Love Over Gold” – amely kétségkívül óriási ugrást jelent a zenekar korai lemezeinek („Dire Straits” és a „Communique”) szerves R&B-impresszionizmusa, valamint a 1980-as bestseller, a „Making Movies” magával ragadó novelláihoz képest –, egy ambiciózus, néha nehezen emészthető lemez, amely vállalja a kihívásokat, hibáival és túlzásaival együtt is rendkívül izgalmas – egyszóval – zseniális.

Két, egymástól drasztikusan eltérő hangulat uralja az új albumot. Az egyik élesen és tüzesen hasító (mint a borítón látható villámfény); a másik lágy és csábító. Ez a kettősség különösen nyilvánvaló a „Private Investigations” című dalban, egy hosszú, szokatlan balladában, amelyben Knopfler egy magánnyomozót alakít, akit a mások szennyesében turkálással töltött élet edzett meg. Egy visszafogott szintetizátorhang, csobogó marimba és finoman pengetett akusztikus gitár kíséretében morog a whiskys poharába, akárcsak Bob Dylan a ballonkabátjában: „Mindenféle alakkal paktálok, ez a munka ilyen, árulás és hűtlenség, mindig akad rá mentség” – szavalja rekedt, nikotintól eltorzult hangon. Ezután John Illsley csendes figyelmeztetést küld egy lopakodó basszusfutammal, mielőtt a dal drámai gitár-tűzharc-sorozatokban és tragikus hangzású zongorajátékban tör ki.

A szív és a szívtelenség, a szeretet és a fájdalom közötti gyötrő kettősség mindig is jellemezte Knopfler dalait és hangszereléseit. A „Love Over Gold” albumon azonban a gitáros minden eddiginél messzebbre tekint, hogy kifejezési formát találjon a romantikus alkatát beárnyékoló frusztrációknak. 

A majdnem tizenöt perces lemeznyitó szám, a „Telegraph Road” kétségkívül kihívást jelent az átlagos zenerajongó odafigyelési képességének. Ám a dal történelmi léptékű íve és bensőséges feszültsége – Amerika felépülése, majd egy ember álmainak összeomlása az ország felgyorsuló hanyatlásának következtében – lehetővé teszi Knopfler számára, hogy meglepő hangszeres hangzások egész tárházát vonultassa fel, a kezdeti, napfelkeltét idéző szintetizátor szólamtól a középső rész barokkos zongoramotívumáig. A dal egy elnyújtott, szólógitáros crescendóval zárul, amelyet Pick Withers vágtázó dobjátéka fűt fel. 

A „Love Over Gold” egy suttogó ballada, amely a vibrafon jazzes csilingelését állítja szembe a szinte klasszikus zongoradallammal és a szintetizátor hegedű-szerűen pöttyintett hangjával, hogy felerősítse a laza, sőt a nemtörődöm szexuális életről festett képeit. Ezzel szemben az „Industrial Disease” – a maga öt percével a nagylemez öt dala közül a legrövidebb és a leghagyományosabb rockszám – olyan cinizmustól szikrázik, amelyet a gagyi „Wooly Bully”-stílusú orgonahang és a köhögésszerű gitáreffektus még tovább hangsúlyoz. Mark Knopfler, aki itt producerként is közreműködik, időnként mintha túl keményen próbálkozna. Az „It Never Rains” egy nyers darab, amely a „Like a Rolling Stone” sémájára épül. És szinte az összes dal gitárszólóval végződik, mintha túl sok ötlete lett volna, és nem tudta volna eldönteni, hogyan hozza közös nevezőre őket. De egy olyan időszakban, amikor a legtöbb pop- és rockzenét pusztán tömegtermékként kezelik, a Love Over Gold” merészen a művészetet helyezi előtérbe, nem törődve azzal, milyen gyakran sugározzák a rádióállomások.

Szerző: David Fricke (1982. november 11.)

Amikor a Dire Straits jól megpörgette a rockzene kerekét - 44 éves a Love Over Gold

A szeptember igen örömteli időszak - tekintve, hogy már nincs 40 fok árnyékban, valamint ebben a hónapban két Dire Straits lemez is szülinapos. Az egyik az On Every Street, a másik pedig a negyedik stúdióalbum, a „Love Over Gold” valamiféle vihar előtti csendet jelentett a Dire Straits és a rajongóik számára is.

Az 1982. szeptember 20-án - más források szerint szeptember 24-én - megjelent nagylemez megalapozta a hírnevét a mainstream rock leghitelesebb képviselőinek - három évvel azelőtt, hogy a többszörös platinalemezes „Brothers In Arms” valódi szupersztárra tette őket.

Ezen a lemezen nagyon sok „üres” hely, vagy ha úgy tetszik, „szabad tér” volt a zenében, ezért a hangminőségnek tökéletesnek kellett lennie – emlékezik vissza a zenekar basszusgitárosa és társalapítója John Illsley a „My Life In Dire Straits” című memoárjában.

Amikor a teljes album elkészült, a hangzás tisztasága és a csendek annyira tökéletesek voltak, hogy az Egyesült Királyság egész területén az összes elektronikai üzlet a "Private Investigations"-t használta a hifi rendszerek és hangszórók minőségének bemutatására. Az erre specializálódott szakemberek az akkori idők egyik legtisztább hangfelvételeként jellemezték a dalt (…)  Minden bizonnyal egy teljesen másféle stúdiómunka volt, mint bármi, amit addig tapasztaltunk, és ezért jobban meg voltunk vele elégedve.

A lemez anyaga öt, viszonylag hosszú szerzeményt ölel fel, közülük a legrövidebb a kicsit csípős, ironikusan incselkedő „Industrial Disease”, amely 5.50 perces időtartamú. Azonban különösen figyelemre méltó a „Telegraph Road”, egy bonyolultan megkomponált és hangszerelt darab, amelyet a zenekar vezetője, Mark Knopfler a „Making Movies” világkörüli turnéja (On Location) alatt kezdett el kidolgozni a hangbeállások közben.

A végleges verzió több mint 14 perc hosszú, ezidő alatt a zenekar egy epikus történetet mesél, amit a címadó, Michigan-től Coloradoig húzódó útszakaszon (más néven U. S. 24) tett utazás ihletett. A Telegraph Road ugyanis egy közel 70 mérföldes, észak-déli átjáró az USA Michigan államában.  A zenekar éppen itt utazott végig, Knopfler a turnébusz elején ült, és a norvég Nobel-díjas Knut Hamsun Áldott anyaföld című könyvét olvasta.

Az utazás, illetve az olvasottak élményeiből született meg talán a legzseniálisabb Dire Straits-dal, amelyben egyik oldalon ott van az emberi civilizáció, az ipari-gazdasági fejlődés metaforája – legfőképpen Amerika vonatkozásában - a másik oldalon pedig egyetlen ember álmainak összeomlása a fejlődés hanyatlása miatti  munkanélküliség következtében.

Tulajdonképpen apránként írta meg, amikor úton voltunk – emlékszik Alan Clark, a zenekar billentyűse, aki épp a „Love Over Gold” lemezzel debütált a zenekarral.

Minden egyes hangpróbán, illetve a koncertek után Mark és én összeültünk, hogy megalkossuk a dal következő részét. Megírta, hogy hová jussunk el, majd elkezdtük közösen kialakítani a billentyűs és gitárrészeket – aztán ezekből a darabokból épült fel a teljes szerzemény.

John Illsley közben megjegyzi:

Általában a dalokat egyetlen, megszakítás nélküli felvételen rögzítettük, vagy még inkább újra és újra felvettük, amíg olyan jó változatokat nem kaptunk, amikből válogathattunk. A "Telegraph Road"-on viszont Pick csörgődobja hét-nyolc percnyi ütés után kezdte elveszíteni a feszességét. Ez nem annyira számított, amikor élőben játszottunk, de otthon a hifin észrevehető volt. Szerencse, hogy Neil Dorfsman élvezte a kihívásokat, mert a "Telegraph Road" felvételénél bőven volt mit túlszárnyalnia. Az egyetlen megoldás az volt, hogy „megfeleztük”, vagyis két részletben vettük fel a dalt, és a két felét összeillesztettük a szalagon. De ezt senki észre nem vette volna, amikor meghallgatta.

A „Private Investigations”, amely a Love Over Gold első kislemeze lett, szintén a Making Movies turnéja alatt készült, míg más szerzemények végül nem kerültek fel a lemezre, vagyis máshol landoltak: A „Private Dancer” Tina Turner 1984-es, azonos címet viselő visszatérő albumán, a „The Way It Always Starts” pedig Knopfler 1983-as Local Hero című filmzenéjének anyagában kapott helyet, Gerry Rafferty előadásában. A Love Over Gold egyben Knopfler első produceri munkáját is jelentette, miután korábban korábban Muff Winwood, Barry Beckett és Jerry Wexler, illetve Jimmy Iovine voltak a Dire Straits producerei.

Nagyon világos elképzelései voltak arról, hogy milyen hangzást és formát szeretne elérni a zenekarral – írja könyvében Illsley.

Knopfler maga választotta a már fentebb említett Neil Dorfsmant, akivel már együtt dolgoztak a „Local Hero”-n. Dorfsman Illsley szerint szórakoztató figura volt, és a kemény munkát minden egyes nap abszolút élvezetessé tette.

A „Love Over Gold” a Dire Straits első slágerlista-győztes albumát jelentette az Egyesült Királyságban, ahol dupla platina minősítést is kapott. A „Private Investigations” szintén második helyezést ért el a brit listákon. Az album amerikai teljesítménye azonban kissé kiábrándító volt: a lemez arany minősítésével a Billboard 200-as listáján csak a 19. helyen végzett a „Making Movies” mellett. Ez azonban alacsonyabb helyezés volt, mint az előző két albumé, ezért a Dire Straits úgy döntött, hogy az új lemezzel nem turnéznak Észak-Amerikában. 

Sajnálatos viszont, hogy ez lett a dobos Pick Withers utolsó lemeze a zenekarral. A felvételek után távozott, és helyére kezdetben Terry Williams, a Rockpile tagja került.

Az album hazai sikere azonban meghozta a Dire Straits számára az 1983-as Brit Awards-on a legjobb brit együttesnek járó első díjat, amely megalapozta az elkövetkezendő, még nagyobb elismeréseket.

 

forrás:

https://ultimateclassicrock.com/dire-straits-love-over-old/?fbclid=IwAR3xiEfFzcK85Ggzd0PFoa8-4L-3d8bbmAhTgDwCTi0JKxqFLyevhPi61fA

A kedvelt, de alig ismert Hillbilly emlékére (1953.08.15. - 2023.09.10.)

Már 3 éve nincs közöttünk az a jellegzetes hangú és megjelenésű gitáros, aki egy mexikói kocsmában egy alkalommal úgy kerülte el a késelést, hogy felkapott egy gitárt, és elkezdte játszani Hank Williams és Jim Reeves dalait.  

A 70 éves korában elhunyt Brendan Croker gitáros és dalszerző volt, aki – ellentétben azon pályatársaival, mint Mark Knopfler, Eric Clapton és Chet Atkins – soha nem érte el azt a fajta széleskörű elismerést, amelyet rendkívüli tehetsége révén meg kellett volna kapnia.

A „szabadúszó” kifejezést Crokerre találhatták ki, akinek durva, érdes, de mégis érzelmekkel teli énekhangja szorosan összeforrt személyiségével. A yorkshire-i születésű művész látványa borotvált fejével, gyémánt fülbevalóival és erősen tetovált alkarjával bizonyos fokú előítéletet kelthetett még azokban is, akik jól ismerték őt. Megjelenése ugyanis rácáfolt az alapvetően kedves és megfontolt beállítottságára: barátai főleg értelmiségiek (köztük egy cambridge-i latin-amerikai tanulmányok professzora) művészek, írók (mint például Trevor Griffiths drámaíró) voltak.

Figyelemre méltó szerzeményei közé tartozik a „What It Takes” című dal, amit Croker az amerikai countrysztár, Wynonna Judd számára írt, és amelyből négymillió példány kelt el; ráadásul, több mint két évig műsoron volt a barcelonai Le Meridien legnagyobb éjszakai bárjában – utóbbiról maga a zenész több interjúja során is büszkén nyilatkozott.

Az 1990-es évek közepén a The Independent egyik újságírója elkísérte Crokert egy legénybúcsúra, amely Mexikóváros peremén egy kocsmában zajlott. Azonban a helyiekkel kialakított kezdeti jó hangulat annyira elromlott, hogy a látogatók spanyol idegenvezetője hirtelen olyan kifejezéseket kezdett tolmácsolni, mint a „késelés”,vagy a „gyilkosság."

Croker ekkor hirtelen felkapott egy falnak támasztott akusztikus gitárt, és elénekelte Hank Williams „Your Cheatin' Heart” című számát, majd Jim Reeves „He'll Have to Go” című dalát – ekkor az újságíró megjegyezte, hogy a törzsvendégek arckifejezése megváltozott: az őrülettel kevert gyűlöletet felváltotta egyfajta vallásos áhítat. Kifelé menet a csapos kéretlenül egy csomag hasist nyomott az énekes kezébe. „Nagyon örülök, hogy bementünk oda” – mondta Croker. „Mexikó: remek ország. Milyen fasza gyerekek.”

Brendan Croker 30 éves volt, mielőtt elkezdett komolyabb felvételeket készíteni első zenekarával, a Five o'Clock Shadows-szal. Zenei pályafutását Leedsben kezdte, ahol kisebb klubokban, kocsmákban zenélt együtt Mark Knopflerrel – aki akkor a Leedsi Egyetem hallgatója volt – és mentorukkal, a gitárvirtuóz Steve Phillipsszel, vele később, az 1990-ben alapított The Notting Hillbillies formációban is együtt muzsikált.  Knopfler számára – aki erre az időre már nemzetközi sztárokkal dolgozott együtt – a Dire Straits és az első filmzenéi hozták meg a világsikert.

A Notting Hillbillies egyik koncertjén (Ronnie Scott”s) Knopfler kézzel varrott szürke selyeminget viselve úgy vezette fel a következő számot hogy „most egy olyan dalom következik, amelyet már szinte mindenki feldolgozott”. „Mi az, hogy mindenki, Mark? – szólt közbe Croker. „És akkor kik énekelték? Thora Hird, vagy Desmond Tutu?”

Brendan Christopher Croker a nyugat-yorkshire-i Bradfordban született 1953. augusztus 15-én. Az édesapja Michael a II. világháború alatt őrmesterként szolgált a brit hadseregben, leszerelése után raktárosként dolgozott, míg édesanyja, Eileen gyári munkás volt. Édesanyja mesélte, hogy a kétéves Brendan már el tudta énekelni Doris Day klasszikusát, a „The Deadwood Stage” című dalt, miközben még alig tudott összefüggő mondatokban beszélni.

Croker a Bradford College of Art-ban végzett, majd különféle munkákat vállalt: Szemetesként dolgozott Sheffieldben,  Leedsben vasúti őr volt. „Az egyik kedvenc dalom – mondta – Johnny Paycheck kislemeze, a Take This Job and Shove it: I Ain't Working Here No More.” Rövid ideig volt állásban a Yorkshire Electricity Board-nál – „innen is jól kirúgtak” – magyarázta.  A Leeds Playhouse-ban festőként dolgozott, itt ismerkedett meg élete végéig tartó szerelmével, a díszlettervező Ali Allennel.

 

A rádiós műsorvezető-lemezlovas Andy Kershaw (és aki jó ismerőse is volt a zenésznek) először a Pack Horse nevű kocsmában látta Crokert, Knopflert és Phillipst country bluest játszani. A kocsma a  Leedsi Egyetemmel szemben volt, ezért viszonylag nagyobb vendégkörrel rendelkezett. Kershaw szerint: „Croker világszínvonalú dalszerző és nagyszerű énekes. „Mindig úgy gondoltam rá, mint egyfajta brit Ry Cooderre. Az övé azon ritka hangok egyike, amely szinte feketének hangzott; mintha az alabamai Muscle Shoalsból szólt volna, és nem a leedsi Headingleyből.”

Miközben a Five o'Clock Shadows komoly elismerést vívott ki és egyre nagyobb helyszíneken játszott Nagy-Britanniában, Croker, akinek szakmai pályafutását a hírnév iránti rendellenes közömbösség jellemezte, feloszlatta a csoportot, és Nashville-be költözött. Egykori menedzsere, Paul Crockford kifejtette, hogy ezzel a lépésével egy fokozatosan felívelő karrier kezdetének vetett véget.

„Azt a gondolatot, hogy gitárhős legyen, kissé abszurdnak érezte” – mondta Crockford. „De az ötletet, hogy Nashville-be költözzön, írjon egy slágert, ami platinalemez lesz, meg is valósította. Chet Atkinsszal dolgozott együtt, viszont nagyon akaratos volt. Amint valami jól alakult, már nem érdekelte többé. Könnyen megunta. Crockford szerint: „Ha Croker gazdagabb lett volna, különc lenne, de szegény maradt, s ezért csak magára lehet dühös.”

Az énekes, mintha csak el akart volna oszlatni minden olyan elképzelést, amely szerint ambíciói valamilyen módon a jóléthez kapcsolódnak, elhagyta Tennessee-t, és ingyenes koncerteket adott belgiumi börtönlakók számára.  Majd visszatért Angliába, és szólóalbumokat adott ki, köztük a nagyszerű „Redneck State of the Art” című lemezt. 

A 2000-es évek elején, még a leedsi Kirkstallban, és egyéb kisebb helyszíneken adott elő jól felépített és a közönség által is jól fogadott műsorokat, mint például a „Who Part of No Is it That You Don't Understand?”, amelynek lényeges eleme volt az ún. protest song-közönségszavazás. A hallgatóság által leadott szavazatok alapján olyan dalokat adott elő, mint az „Over The Hills and Far Away”, valamint az „Iron Hand” – ez utóbbi Knopfler szerzeménye volt az 1984-es bányász-sztrájkot megtorló rohamrendőrökről.

2001-ben a derbyi születésű festővel és énekessel, Kevin Coyne-nal közösen készített egy albumot „Life Is Almost Wonderful” címmel. Egy bruges-i szálloda reggelizőjében találkoztak, miután Coyne meghallotta, hogy Croker yorkshire-i tájszólással oktatott ki egy pincért, amely szerint ebben a kora reggeli órában egyáltalán nem illik sajtot felszolgálni a reggelihez.

Élete utolsó éveiben a derékfájdalmai miatt az énekes egyre kevesebb koncertet adott, fellépéseit Leedsre és Belgiumra korlátozta. Még a saját sírfeliratát is megfogalmazta: „Makacs volt, de jót akart”. Sok időt töltött azzal, hogy egy Bob névre hallgató lóra vigyázott. „Kedvelem Bobot – mondta az énekes –, mert semmi olyasmit nem csinál, amit ne szeretne.”

Egyik legutolsó önálló műsora a „Dying to Sing” volt, amelyben kizárólag elhunyt művészek szerzeményeiből álló válogatást adott elő (Kurt Cobain, Bob Marley és Vivian Stanshall). „Elbűvöltek ezek az emberek, mert jobbá tették mások életét, nagyon gyakran a sajátjuk rovására – magyarázta Croker És mi másról kellene szólnia a művészetnek?”

forrás:

https://www.telegraph.co.uk/obituaries/2023/09/14/brendan-croker-notting-hillbillies-clapton-died-obituary/