Interjú John Illsley-vel az ikonikus „Brothers In Arms”
megjelenésének 40. évfordulója kapcsán
A „Brothers In Arms” a zenei világ egyszeri alkalma – állítja a Dire Straits egykori basszusgitárosa az 1985-ben megjelent album címadó daláról. Egyfelől mély és magával ragadó megfigyelése az emberi lét sajátosságainak, felvillantva hogy egyesekben még akad némi tisztesség, másfelől pedig a nemzetközi lemezpiac óriási sikerévé vált szinte rögtön a megjelenése után. Ez az ellentét akkoriban sokakat meglepett. A skót népzenei hatásokkal, valamint a Charles Wolfe-ihlette szöveggel a dal hamarosan háborúellenes himnusszá vált. Számtalan alkalommal játszottam élőben – mondja Illsley. Negyven évvel később is mindig megható pillanat a közönség reakciója, és van-e ennél jobb bizonyítéka a minőségi dalszerzésnek …
Illsley 1977-ban társalapítója volt a Dire Straits zenekarnak, és ekkor kötött életre szóló barátságot Mark Knopflerrel (dalszerző, ének, gitár). Az alapítók között ott találjuk Mark öccsét, Davidet (ritmusgitár, ének), valamint Pick Witherst (dob). Miután David 1980-ban elhagyta őket, a zenekar több tagcserén is átesett, azonban Mark és John oszlopos tagjai maradtak az együttes 1995-ben bekövetkezett felbomlásáig. A beszélgetés során John Illsley visszatekint az idén 40. évfordulóját ünneplő album megjelenésére, annak hatalmas kereskedelmi sikereire, Knopfler dalszerző-varázslatára, illetve kifejti véleményét, hogyan változott a zene helye kultúránkban. Az interjút a jobb érthetőség kedvéért szerkesztve közölte a Quillette magazin 2025.12.17-én, a zenésszel Hannah Gal beszélgetett.
Quillette: A „Brothers In Arms” azokban az országokban, ahol megjelent, szinte rögtön a slágerlisták elejére ugrott. 14 héten át vezette a brit listát, ebből 10 héten át szinte folyamatosan, valamint 9 hétig trónolt az amerikai Billboard listáján. Továbbá ez volt az első CD-formátumban megjelent nagylemez, amelyből több mint 1 millió példány fogyott, és számos zenei díjat, elismerő kritikákat is bezsebelt.
John Illsley: A siker mértéke és gyorsasága hihetetlen volt. Adódtak olyan pillanatok, amikor megálltunk és próbáltuk felfogni, hogy mindez tényleg velünk történik-e.
Q.: Önéletrajzi könyvében arról ír, hogy amikor a Roxy-ban léptek fel – Neil Young, Frank Zappa, Bob Marley, Van Morrison és B.B. King nyomdokaiba lépve – nem igazán hitte el, hogy ez tényleg megtörténhet és próbálta megérteni ennek a helyzetnek az abszurditását. És amikor mindezt közölte Mark Knopflerrel, akkor ő csak annyit válaszolt erre, hogy ez még mindig jobb hely, mint a londoni Dog and Duck pub, ahol a darts meccsek után könyörögniük kellett egy hétközbeni fellépésért.
JI.: Nos, az a négy srác
Deptfordból tényleg messzire jutott. S most 40 évvel később a „Brothers In
Arms” megjelenésének évfordulóján néhány koncertet adok Hollandiában, egy
ottani szervező meghívására. Imádom ünnepelni a zenét, a dalokat, amiket
közösen alkottunk. És nem kérdés, hogy megpróbáljuk életben tartani őket,
hiszen a közönség újra és újra hallani akarja. Az elmúlt néhány hétben az
Egyesült Királyságban ugyanilyen koncerteket bonyolítottunk le és a
visszajelzések tényleg nagyon jók voltak.
A Dire Straits 1991-ben adta ki utolsó nagylemezét,
az emberek azonban továbbra is érdeklődnek a zenéink iránt – és ez máris sokat
elárul a dalokról.
Q.: Mark Knopfler dalait gyakran nevezik ikonikusnak és elmondhatjuk, hogy ez nem véletlenül van így…
JI.: Mark dalai hihetetlenül narratívak és közérthetőek. Zseniális történetmesélő, akinek minden dala egy-egy remekmű – egy festményhez hasonlítanám, amit újra és úja látni akar az ember. A „Sultans of Swing, a „Romeo and Juliet” vagy a „Down To The Waterline” mind örökzöldek.
A „Brothers In Arms” albumról a „Money For Nothing, a „Walk Of Life” és a „Why Worry”, illetve a címadó dal az én személyes kedvencem. Ezek a dalok időtlenek, akárcsak Leonard Cohen, a Beatles, Neil Young, vagy Dylan szerzeményei – figyelemre méltó megfigyelése az általunk, vagy a szerző által megélt, átélt élményeknek, a környezetünknek – valójában ez a művészet lényege. Válasz arra, ami körülöttünk történik, és arra is, hogy azt mi hogyan éljük meg és hogyan osztjuk meg másokkal.
Q.: A „Brothers In Arms” szerzeményei tökéletesen megmutatják a dalszerzés Ön által említett aspektusait.
JI.: Igen. Mark a „Money For Nothing” dalt egy new york-i háztartási boltban tett látogatása után írta. A bolt hátsó részében egy sor tévékészülék állt és mindegyik az MTV-re volt beállítva. Néhány munkás is a boltban tartózkodott, akik a képernyőket bámulva megtárgyalták egymás között, hogy „ez nem munka, csak pénz semmiért”. A lemez címadó szerzeménye pedig egy mély, komoly háborúellenes himnusz, amiről még nagyon sokat lehetne beszélni.
Q.: Négy évtizeddel ezelőtt egy nagylemez megjelenése jelentős kulturális eseménynek számított, és volt egyfajta konszenzus, hiszen csak néhány csatorna létezett és mindenki ugyanazt hallgatta, azonban a mai viszonyok között mindez már lehetetlenség lenne.
JI.: Ez igaz, azonban vegyük
figyelembe azt a csalódottság-érzetet is, amit az a néhány, egy-két zenei
csatorna generál, ahol nagyon kevés ember dönti el, hogy mit játszanak a brit
hallgatóságnak. Amikor a „Sultans” megjelent, akkor a BBC fejesei úgy
döntöttek, hogy nem küldik az éterbe, mert a 6 perces időtartama túl hosszú,
valamint a szövegezése túl bonyolult ahhoz, hogy mindenki megértse – vagyis mi
sem lehettünk próféták a saját hazánkban egészen addig, amíg Amerikában és
Európa más országaiban hatalmas sikereket nem aratott.
Amerikában a ’70-es évek végén több száz rádióállomás működött, míg nálunk csak kettő. Ma már rengeteg mainstream csatorna működik, de mindegyik ugyanazt sugározza – a BBC Wiltshire, a BBC Shropshire, a BBC Leicester – és hasonlók, amelyek még mindig a BBC iránymutatásait követik. Csak a magánrádióknál lehet Bob Dylant vagy Leonard Cohent hallgatni, és most nem is emlékszem, mikor hallottam őket utoljára a rádióban.
Q.: Akkor mindezekből már tovább is léphetünk egy másik fontos kérdésre, hogy a zene milyen helyet foglal el a nyugati kultúrákban – hogyan vált az ember intellektuális és érzelmi középpontjából a mindennapi élet történéseinek hátterévé. Ön is úgy látja, hogy a zene már nem tölt be központi szerepet a kultúránkban?
JI.: Sajnos igen, és ezt nem tudom megcáfolni. Úgy is mondhatnám, hogy őrület, ami mostanság zajlik. Annyiféle zene jelenik meg napjainkban – 50-60 ezer számot töltenek fel a Spotify-ra – és ennek a nagy része sohasem jut el a szélesebb közönséghez. De az egész életünk is megváltozott. A gyerekek már nem a szabadban játszanak, nem építenek tutajokat, nem bicikliznek, hanem a számítógép, meg az iPhone képernyője előtt ülnek. Nem tudom, mennyi zenét írtunk volna és mennyit gitároztunk volna, ha a mi gyerekkorunkban már létezett volna a számítógép és az internet.
Q.: A „Brothers In Arms” turnéja 366 napig tartott, 248 koncerttel. 23 országban összesen 118 városban lépett fel a Dire Straits, ebből 14 egymást követő koncertjük a Wembley Arena-ban volt.
JI.: Ez nagyon intenzív időszaka volt az életünknek – de gyakorlatilag 1977 eleje óta megállás nélkül zenéltünk és a nyugodtabb időszak a ’80-as évek végére köszöntött be. Vagyis 10-12 éven át folyamatosan turnéztunk, lemezeket készítettünk. Imádok turnézni, de nem gondolom, hogy mindent úgy csinálnék, ahogy annak idején a Dire Straits tette.
Q.: A világ nagyon hálás a zenekarnak – ha csak az online megtekintések számát nézzük – a Live Aid-en előadott „Money For Nothing” több tízmillió megtekintést tudhat magáénak.
JI.: Az egy elég őrült, de ugyanakkor rendkívüli nap volt. Őszintén szólva elképesztő, hogy Bob Geldof és Harvey Goldsmith hatalmas elszántságának és energiájának köszönhetően végül sikerült összehozni azt a fellépést, amit világszerte közvetítettek a tévécsatornák. Negyven évvel ezelőtt ez hihetetlen volt – mert ma már nagyon könnyű dolog a világ bármely szegletében bármit is közvetíteni, de 1985-ben ez elég nagy feladat volt.
Q.: És Sting is ott volt Önökkel a színpadon …
JI.: Igen, együtt lépett fel velünk, a saját műsorát ő már korábban lezavarta, majd a királyi páholyban ült és nézte a többi előadót, amikor is a turnémenedzserünk megkérdezte tőle, szeretné-e énekelni velünk a „Money For Nothing”-ot… és mivel ott volt velünk Montserraton is, amikor a felvételeket készítettük – nyaralása közben ugrott be hozzánk, és aztán „ottragadt”. Miután meghallgatta a már felvett anyagot, azonnal kijelentette, hogy ez világsiker lesz, és ekkor Mark megkérte, hogy csatlakozzon hozzánk. Ő pedig odasétált a mikrofonhoz és felénekelte azt a híres MTV-s sort.
Geldof azt szerette volna, hogy mi legyünk a Live
Aid fő attrakciója, de akkoriban benne voltunk egy 12-13 teltházas
koncertsorozat lebonyolításában a szomszédos Arena-ban, ezért csak a délutáni
fellépést tudtuk megcsinálni.
Q.: A közöség őrjöngött, amikor megjelent a Dire Straits a színpadon. A hangulat izzott, hiszen az élőzene varázsához semmi sem hasonlít.
JI.: Szerintem azért, mert az emberek valami valódit, igazit akartak látni – látják, ahogy a kedvenceik ott állnak a porondon, hogy előadják, amit előzőleg egy hangstúdióban rögzítettek. Mi pedig látjuk, hogy mennyien jöttek el csak azért, hogy lássanak, halljanak bennünket – ezt a csodás pillanatot az előadók és a közönség is nagyra értékeli. Olyan élményben van részünk, ami egyszeri, egy pillanat, ami megismételhetetlen. S ugyanezt éli meg a hallgatóság, amikor a Coldplay-t, a U2-t, vagy Springsteent látják, akik valódi zenét produkálnak. Bámulhatjuk a Youtube-ot vagy a Twittert, amennyit csak akarjuk, de az nem lehet ugyanaz, mert eltávolít az élőzene élményétől. A zene összehozza az embereket – én is ott vagyok, te is ott vagy, mindenki ott van és ugyanazt érezzük…
Az emberek imádják az élőzenét – mindig is imádni fogják. Ez egy velünk született szükséglet, egyidős az emberiséggel – amióta az emberek dobokat püföltek, vagy húrokat feszítettek valamire, vagy csak összeütöttek két fadarabot.
Nemrég Kubában jártunk, ahol megismerkedtünk az
ottani zene fejlődésével. Az egész azzal kezdődött, hogy a cukornád-ültetvényeken
dolgozó rabszolgák botokkal doboltak, majd megérkeztek a spanyolok
a húros hangszereikkel, így már a dobok és a botok kiegészültek a húrosokkal,
majd őket követték – más országokból persze – a fúvósok és a billentyűsök – és mindez
összeolvadt azzá, amit ma kubai zeneként ismerünk. Valódi leckéje a véletlen
nemzetközi együttműködésnek.
Q.: Ön sokszor nyilatkozott úgy, hogy a legkedvesebb Dire Straits dala a „Brothers In Arms”, amit egy interjúban úgy írt le, hogy egyszerűen tökéletes.
JI.: Ez Mark, a mesemondó
érdeme, aki felnyitja az emberek szemét a háború borzalmaira. Akkor írta,
amikor beállt a Falkland-szigeteki krízis, és egy sebesült katona szemszögéből
meséli el a történetet. Azt hiszem a dal címét Mark az édesapja egyik megjegyzése
után vette, amely szerint az argentin és az orosz katonák fegyvertársak. A
szöveghez pedig Charles Wolfe ír költő egyik
verse, az 1817-ben írt „The Burial of Sir John Moore, after Corunna” adott ihletet.
A „Brothers In Arms” üzenete mindig aktuális és örökre fontos marad. A zenei
világban ez a dal igazi ritkaságnak számít a magával ragadó szépsége és az
erkölcsi értelemben vett teljessége miatt – olyan mint egy szép festmény, vagy
szobor, amely minden alkalommal megállítja az embert.
Q.: A SkyArts Guitar Stories dokumentumfilmben Mark Knopfler azt nyilatkozta, hogy szerinte a mai tizenévesek ugyanúgy járnak hangszerboltokba, mint ahogy ő is tette tinédzserként és hogy sokuknak van lemezjátszója, amin Dylan, a Rolling Stones vagy a Beatles dalait hallgatják.
JI.: Ezek olyan alapok, amikre mindannyian építettünk. A Beatles zenéje a blues, a folk, a rock and roll és sok más amerikai zenei stílus alapjaira épült. A zene világszerte hatalmas erő, úgymond összekötő elem és ez részben az angol nyelvnek kis köszönhető. Emellett nagyon sok zenekar indult Angliában. A Beatles volt az első olyan együttes, amely világszerte sikert aratott és ezt senki nem felejtheti el.
Ezért nem lep meg, hogy a tinédzserek őket (is)
hallgatják. Ez a zene megszólítja őket, akár a melódiát, akár a szöveget
nézzük, vagy esetleg mindkettőt. Amikor először hallottam Elvis Presley-t, csatlakozni
akartam ahhoz a világhoz, amelyben ő, Chuck Berry, és Muddy Waters élt. Meg
akartam érteni, hogyan kell játszani a bluest. Ma más a helyzet. Tetszik vagy
sem, hatalmas zenei választék áll rendelkezésünkre és az embereknek nagyon nehéz
átlátnia ezt a sokféleséget.
Q.: Mark Knopfler az Ön önéletrajzának előszavában a következőket írja: „Ez az út nem mindenki számára járható, mert vannak, akik bármely okból nem bírják a nyomást és a tempót.”
JI.: 1985-ben szinte minden változófélben volt. A digitalizáció már a szárnyát bontogatta – a lemezt is így vettük fel a CD-forradalom kellős közepén és elvárás volt tőlünk, hogy mi is népszerűsítsük. Az amerikai MTV ekkor kezdte meghódítani Európát, ahol szinte minden országban hatalmas sikert aratott és az MTV Europe csatornán a „Money For Nothing” állandóan műsoron volt. Emlékszem, hogy a zenekar nagy várakozással és reményekkel tekintett az új nagylemez megjelenésére, amikor a new york-i Power Station Studios-ban az utolsó simításokkal is végeztünk. Olyan albumot tartottunk a kezünkben, amivel több mint elégedettek voltunk.
Személy szerint számomra úgy tűnt, hogy a „Brothers In Arms” magán viseli a korábbi, összes lemezeink elemeit – visszatükrözte Mark dalszerzői stílusának fejlődését az optimista „Walk Of Life”-tól a komorabb „Your Latest Trick”-en át a reflektív „Brothers In Arms”-ig. Mark és Neil Dorfsman csodálatosan szép, közös produceri munkája. Bár Neil-nek nem volt kedvence a „Walk Of Life”, szerintem adott némi könnyedséget a lemez hangulatához és emellett óriási slágerré is vált, ami szintén előrébb vitte a zenekart a világsiker felé. Számomra a „Brothers In Arms” az előző négy album kerek egységbe foglalását jelenti – ha úgy tetszik, a Dire Straits kilenc évének a csúcspontját.
forrás: https://quillette.com/2025/12/17/these-songs-are-timeless-dire-straits-john-illsley-brothers-in-arms/
