A munkásosztály megdicsőülése - ismét egy szülinapos Knopfler-lemez

Mark Knopfler 2002. szeptember 30-án megjelent albuma, a Ragpicker’s Dream” szinte valamennyi dalát a vándorló munkások küzdelme ihlette.

Szinte valamennyi Mark Knopfler album titkon magában rejti a gitáros zenei DNS-éhez vezető kódokat. A 2000-es évek elejére dalszerzői tevékenységének ez a tudatalatti eleme egyre inkább eltávolította a stadionokat megtöltő Dire Straits rock-korszakától és fokozatosan közelebb vitte a korai éveire jellemző folk és akusztikus dalok világához. Ennek eredményeképpen jelent meg 2002. szeptember 30-án (az eddig megjelent filmzenei alkotásait ide nem sorolva) harmadik szólóalbuma, a „Ragpicker’s Dream.”

Az album nyitódala, a két héttel korábban kislemezként is megjelent „Why Aye Man” pontos áttekintést nyújt a lemez dalait ihlető változatos témákról, amelyekhez a gitáros a későbbiekben is visszatért. Dalok a vándorló munkásosztálybeliekről, akiknek egyedüli vagyona a méltóság, a kitartás és a túlélésért folytatott harc. A „Why Aye Man” a „Down The Road Wherever”-turné koncertjeinek is a nyitószáma volt, talán nem véletlenül.

Ennek a dalnak a szereplői észak-angliai munkások (geordie-k), akik a Thatcher-kormányzat idején arra kényszerültek, hogy a Tyne mellől Németországba vándoroljanak munkát vállalni:

„Nincs esélyünk a felszínen maradni

muszáj lesz hajóra szállni

gazdasági menekültként a németekhez menni”

A Newcastle-ban született Jimmy Nail kiáltja mindig a címadó sort a háttérben, amelynek tulajdonképpeni jelentése egy nagyon lelkesen kimondott „igen” az ottani nyelvjárás szerint.

A lemezen egyébként nagyon jól megfigyelhető Knopfler folyamatos törekvése, hogy párhuzamokat vonjon az angol és amerikai dél társadalmi történései, valamint a saját utazási között:

„Newcastle-ből Londonba – dél felé, valamint Amerikában is mindig délre indulva – ez egyfajta mitikus dolog, ami állandóan hívogat. Kezdetektől fogva érdekesnek találtam, hogy a saját földrajzi helyzetemet belevegyem a dalokba – így van ez az első Dire Straits lemez (Southbound Again) megjelenésétől fogva egészen a „Fare Thee Well Northumberland”-ig.

Ez utóbbi dalban az elbeszélő nehéz búcsúját hallhatjuk, aki kénytelen volt szeretett otthonát elhagyni:

 „ .. vigyen a központi állomásra

gyűlölném elhagyni a Tyne-t

egy átkozott, istenverte putriért

viszlát, öreg barátom…”

Egy másik különleges helyszín is megjelenik az albumon a „Hill Farmer’s Blues” című szerzeményben, amely egy apró, durhami településre, Tow Low-ra utal.

A lemezt 2002 első felében rögzítették Nashville-ben és Londonban. Pontosan öt nap különbséggel jelent meg elődje, a szintén közkedvelt „Sailing To Philadelphia” kiadása után (2000. szeptember 25.) . A Knopflerrel duettet éneklő James Taylor akkor úgy nyilatkozott a címadó szerzeményről, hogy „ez a világ legcsodálatosabb modern balladája, amit ismerek.”

A „Ragpicker’s Dream” produceri munkálatait Mark Knopfler mellett Chuck Ainlay látta el, a közreműködő muzsikusok között pedig már sok név ismerős lehet: Richard Bennett –gitárok, Jim Cox  - billentyűsök és Chad Cromwell - dobok. Guy Fletcher a Dire Straits korszak óta hűséges segítője Knopflernek, valamint a pedál-steelgitáros Paul Franklint sem kell bemutatnunk, aki három dal felvételeire ugrott be kisegítőnek.

A korong többi szerzeményében barátok, tinédzserkori példaképek jelennek meg, akik nagyban motiválták Knopfler zenei pályafutását. Az egyik ilyen hős a The Shadows szólógitárosa, Hank Marvin.

„A Shadows produkálta az első, Beatles-előtti legjelentősebb hangzást, ami bekapcsolt engem és még sok fiatalt a zene vérkeringésébe. Természetesen ezért akartam, hogy az első elektromos gitárom piros legyen – Hank gitárja miatt. A „You Don’t Know You're Born” befejező része kicsit hasonlít az ő hangzásvilágához, amit tudatosan alakítottam ki.

Itt kell megemlítenünk egy amerikai country-muzsikust, Roger Millert. „Nagyon örülök, hogy még a halála előtt sikerült vele találkoznom. Rendkívül elbűvölő személyiség – akár az Egyesült Államok elnökének is megválaszthatták volna, ha ő is akarta volna. A „Quality Shoe” tisztelgésem az ő „King of Road”-ja előtt.”

A „Ragpicker’s Dream” rögtön felkerült a Music & Media‘s Pan-European Top 100 Albums lista negyedik helyére azon egyszerű oknál fogva, hogy a megjelenését követően a térség kilenc országában a legjobb 10 album között szerepelt. Az Egyesült Királyságban és Németországban arany-, Norvégiában pedig platinalemez minősítést kapott.

Mark Knopflernek ekkortájt még sok egyéb más terve is volt, de 2003-ban egy súlyos motorbaleset mindezt felülírta – hét bordáját és a kulcscsontját is eltörte, így hosszú hónapokra kényszerült tokban tartani kedvenc hangszereit. De mégsem töltötte tétlenül ezt az időszakot, hiszen alig egy évre rá kiadta következő lemezét, „Shangri-La” címmel.

Egy későbbi interjúban elmondta, hogy „bármi vonja is el a figyelmemet, vagy érjen akármilyen kellemetlenség, mindig képes leszek dalokat írni. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy könnyen kizökkenjek a kerékvágásból – ezt annak idején már a tanáraim is megmondták. De még ezzel együtt is sikerül írnom – vagyis bizonyos értelemben én is "rongyszedő" vagyok.”

Forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/mark-knopfler-the-ragpickers-dream-album/

Szerző: Paul Sexton 

Földi paradicsom - a Shangri-La történetein keresztül

Ismét egy szülinapos lemez, de most nem a Dire Straits-vonalon, ugyanis Mark Knopfler 2004-ben ezen a napon, azaz szeptember 28-án jelentette meg a Mercury Records gondozásában a negyedik szólóalbumát, Shangri-La címmel. Az alábbiakban egy, a megjelenés napján készült  interjút elevenítjük fel, amelyben a gitáros a lemez dalait ihlető sztorikról mesélt.

A tavalyi motor-baleseted óta nagyon produktív voltál, mind a dalszerzést, mind a lemezkészítést illetően – utóbbira az USA-ban, Kaliforniában került sor.

Igen, sokat foglalkoztam az írással. Otthon voltam, nem tudtam sehová menni, így ez volt a balesetem hasznos oldala. De most már egyre jobban vagyok és ki-kimozdulok.

A szokásos zenekaroddal dolgoztál és úgy látom, a társ-producered is a régi – Chuck Ainlay.

Persze, Chuck és a zenekar 10 éve dolgozik velem, ugyanaz a munkatempó, ugyanaz a humorérzék – így jól működünk együtt. A legjobb és a legfontosabb érzés számomra, mikor összejövünk; egy szál gitáron eljátszom nekik a dalt, aztán megbeszéljük, majd megyünk és megcsináljuk. A banda a szokásos tagokból áll: Richard Bennett gitár, Jim Cox és Guy Fletcher billentyűsök, Glenn Worf basszusgitár, valamint Chad Cromwell dobok.

Mindannyian együtt játszunk, kisebb-nagyobb szüneteket tartva. Ugyanarra kattog az agyunk, és hangeffekteket is csak minimálisan használunk. A játék folyamatos, ezért a szalagot sem kell megállítanunk – sok felvételt készítünk, de általában már az elsőt felhasználjuk.

Befolyásolt-e a helyszín?

A Shangri-La egy klasszikus hangstúdió Malibuban (Los Angeles, Kalifornia), amely a ’60-as években élte fénykorát, de ma is működik. Olyan muzsikusok dolgoztak itt, mint Neil Young, Bob Dylan és a The Band. A tulajdonosa sokat tett a hely megőrzése érdekében és megkért, hogy itt rögzítsük az albumot. A régi Kalifornia szelleme valahogy átsütött a lemez anyagán, ezért finomítottunk rajta egy kicsit.

Közismert tény, hogy nem nagyon szereted magyarázni a dalszövegeidet …

Nos, valóban, de néhánnyal kivételt tehetek. Például nagyon tetszik, ahogy David Hockney festő beszél a festményeiről, ezért én is igyekszem a lehető legegyszerűbb és legközvetlenebb formát választani.

Ugyanakkor néha azt tapasztalom, hogy minél többet próbálsz valakinek magyarázni egy dalt illetően, ő annál jobban le akar rázni. Az emberek akkor érzik igazán sajátjuknak a dalt, ha van valami személyes élményük, történésük vele kapcsolatban –és ez nagyon érdekes, mert tőled egyre távolabb, a hallgatókhoz pedig egyre közelebb kerül és végül teljesen az övék lesz.

Erre nagyon jó példa a „Trawlerman’s Song”hőse, aki a világ bármely pontjáról érkezhet, és ha valaki meghallgatja a világ bármely pontján, nem lesz tőle idegen a tengeri halászattal foglalkozók életmódja és nem fogja találgatni, honnan vettem az ötletet.

Néhány dalról sokkal könnyebb beszélni, mint a többiről – vannak olyan témák, amik szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Néha úgy próbálok a jelenre tekinteni, mintha azt a múlttal tenném. Csak az idők változnak, az emberek nem. Sokféle karaktert használtam: szerelmesek, harcosok, halászok, csalók, showmenek, zenészek, tolvajok, politikusok. Egyszerre csak a ’60-as években találtam magam és talán egy kicsit a még korábbi időkben is, amikor olyan kicsi voltam, mint Lonnie Donegan, vagy a The Shadows  tagjai.

5.15 AM?

Ez a dal a hírhedt Tyne-parti „félkarú rabló”- gyilkosságról szól, amit 17 éves suhancként nagy szenzációnak éltem meg. Elég lassan írtam, mert azt akartam, hogy egy fontos részlet se maradjon ki. A holttestet egy hatalmas Jaguárban találta meg egy arra kerékpározó bányász, aki éppen az éjszakai műszakból tartott hazafelé egy fagyos hajnalon.

Más megközelítésből ez azt is jelentette, hogy az éjszakai klubok megjelentek Newcastle-ben is, vagyis az amerikai kultúra ide is betette a lábát, bár ez a folyamat csak később gyorsult fel, soha nem lehetett meggátolni.

És mi a helyzet a „Back To Tupelo”-val?

Nos, ez a gyerekkoromat idézi, amikor ráeszméltem, hogy Elvis hollywoodi sztár és elismert énekes akart lenni… de azt nem tudtam, hogy valójában ez rossz is lehet. Később nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy néhány zenei szakember isteníti Elvis menedzserét, Tom Parker ezredest. És a mai fiatalok nagy része most is szeretne olyan híressé és gazdaggá, de főleg híressé, sőt, sokkal híresebbé válni, még Elvisnél is. 

Boom Like That?

Ez a dal Ray Kroc-ról szól, arról az emberről, aki a McDonald’s céget világméretű üzleti vállalkozássá emelte. Igaz, hogy megosztó személyiség, a róla szóló vélemények ellentmondásosak; a globalizáció-ellenesek üldözik, az üzletemberek látnoknak tartják, magasztalják, mert egyedülálló üzleti modellt dolgozott ki. A dal szövegezéséhez főként Kroc állításait, véleményeit használtam fel. 

És mit tudnál mondani a „Sucker Row”, valamint a „Song for Sonny Liston” dalokról?

A „Sucker Row”-ban egy kicsit beleképzeltem magam egy go-go night club strici-tulajának a bőrébe, aki egyike azoknak, akik Las Vegast annak idején megálmodták és Vegas gyönyöreit kínáltak az oda látogatóknak. Vegas alapítóit sokan jövőbe látónak, álom-gyárosnak nevezték, míg mások – az árnyoldalakat látva – nem osztják a fenti véleményeket.

Sonny Liston óriási figura –kölyökként nagyon csodáltam. Ő volt az állítólag legyőzhetetlen mumus, akit végül a fiatal Muhammad Ali (még Cassius Clayként) taszított le bajnoki trónjáról. Rejtélyes élete sok pénzt emésztett fel. Nehéz gyerekkora volt, sosem mosolygott. A története bizonyos értelemben hasonló Mike Tysonéhoz. Nick Tosches író-zsurnaliszta írt róla egy nagyszerű könyvet, Night Train címmel, amit felhasználtam a dal szövegéhez.

A gitár-basszus-dob triót használtam, hasonlóan a „Donegan’s Gone”-hoz, habár Jim itt-ott egy-két orgonahangot csempészett bele. Hatéves koromban hallottam először Donegan-lemezeket. Most pedig jó volt megint egy kis bottleneck-et használni. Nemrégiben ért az a megtiszteltetés, hogy ezt a dalt Joe Brownnal adhattam elő egy, a Lonnie tiszteletére rendezett koncerten, a Royal Albert Hall-ban. Személyes emlékeim is vannak Lonnie-ról, amikor a konyhában az ő dalait énekelgettem halkan a kislányomnak, akit úgy megbabonázott, hogy  utána alig akart elaludni.

Postcards from Paraguay?

Elképzeltem néhány megtévedt ember menekülését a lopott pénzzel. Valaki nemrég azt sugalmazta, hogy a lemez részben a becsületes melósokról szól, másrészről pedig azokról, akik ebül szerzett javaikból éldegélnek. Lehetséges, mert a szervezett bűnözés fénykora – szintén jó téma lehet…

Sokan hiszik, hogy az „Everybody Pays” kezdősorai – Le kellett puffantanom a lovamat, s most újra talpra álltam – a motor-balesetedre utal…

Bármi is történik veled, az csak hasznodra válik. Amikor egy kiskölyök eldönti, hogy énekelni, táncolni akar, vagy azt mondja nekem, hogy híres rock-zenész akar lenni, akkor csak rá pillantok, és azt gondolom, hogy ez nagyszerű, de azt is tudom, hogy nagyon nehéz dolga lesz. A csúcsok nagyon magasak, a gödrök viszont nagyon mélyek is tudnak lenni. Ezért ebben az értelemben a rockzene olyan, mint bármelyik sportág, a túlterhelt légkör miatt. 

A játékom magán viseli Hank Marvin stílusát és ott rejtőzik az „Our Shangri-La” című dalban is, ami tulajdonképpen csak arról szól, hogy az „itt és most”-ból kell kihoznunk a legtöbbet. Imádom Hank játékát, és ez az oka annak, hogy miért lett az első gitárom vörös.

Igaz, hogy egy duett-lemezzel készülsz Emmylou Harrisszel?

Igen, készült néhány próbafelvétel az elmúlt időszakban és remélhetőleg nem kell túl sokat várnunk, hogy a lemez is megjelenjen – Emmy csodás énekes és mindketten nagyon várjuk a közös fellépéseket is.

A baleseted miatt egy turnét is törölni kellett – gondolom, minél előbb szeretnél visszatérni a színpadra is…

Igen, türelmetlenül várom már a visszatérést, hiszen sosem volt arra példa, hogy töröljük a turnénkat. Az élőzene, a fellépések munkám nagyobb részét alkotják, ezért el sem tudom képzelni az életemet koncertezés nélkül. Szerencsés vagyok dalszerzőként, gitárosként, de előadóként is – utóbbi nélkül nem tudnék magammal mit kezdeni.

forrás:

https://direstraitsblog.com/blog/an-interview-with-mark-knopfler-stories-from-shangri-la/

http://www.odabasi.net/shangri-la.htm

Amikor a slágerlisták élére nem sztárok, hanem gizdák kerültek

A Dire Straits egyetlen dala, amely három héten keresztül a legnevesebb amerikai lista első helyén szerepelt

1985. szeptember 21-én a Dire Straits tökéletesen felkavarta a nemzetközi slágerlisták állóvizeit, amikor is a rendkívül sikeres kislemezük, a Money For Nothing felkerült a Bilboard 100-as lista legelső helyére és három héten keresztül uralta azt.

Mark Knopfler valószínűleg minden iróniát nélkülözve kérte fel az éppen Montserraton vakációzó Stinget, hogy közreműködjön a fent említett dal felvételein és énekelje fel az „MTV-met akarom” strófát … de valójában ez fordítva történt; az MTV szerezte meg magának a zenekart. Ahogyan a videót naponta többször is leadta a csatorna, a kislemez július 13-án jelent meg Amerikában, amely szinte tökéletes időzítés volt, mert ezen a napon került megrendezésre a  Wembley Stadionban a Live Aid-koncert, így ez jó alkalomnak ígérkezett a „Brothers In Arms” album népszerűsítésére – nemcsak az Államokban, hanem világszerte is. 

Az amerikai sikerszériát jól mutatja, hogy az album tripla platinalemez lett, és kilenc héten át a Bilboard 200-as lista legelső helyén szerepelt. A single megjelenése után viszont a kislemez-piacot is Knopfler csapata uralta, mert a „Money For Nothing” maga mögé utasította az amerikai slágerlisták addigi első helyezettjét, a John Parr által írt „St. Elmo’s Fire” c. film betétdalát, a „Man In Motion”-t.

Mindezt nevezhetjük az Egyesült Államok „második brit inváziójának” is, mert a brit zenekarok és előadók közül a Dire Straits a negyedik volt, amelynek sikerült hat hónapon belül az amerikai kis- és nagylemez listák legelső helyére kerülni. 1985-ben előttük már a Wham, Phil Collins, illetve a Tears for Fears ért el ilyen sikereket, illetve a ’80-as évek elején rajtuk kívül még öt előadó hódította meg Amerikát. 1980-ban a Pink Floyd, a Queen, és John Lennon, később, 1982-ben pedig Paul McCartney, 1983-ban a Police landolt mindkét lista első helyén.

Mark Knopflernek – mint dalszerzőnek – öt hónapon belül ez már a második amerikai sikersorozatot jelentette, mert a Tina Turner számára írt „Private Dancer” album 1985 márciusában a listák hetedik helyét foglalta el.

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/dire-straits-money-for-nothing-song/

szerző: Paul Sexton

Kritikán innen és túl - korabeli lemezfigyelő 1982-ből

44 éve jelent meg az a lemez, amelyet a rajongók és a zenei szakma is a Dire Straits legkiforrottabb és leginkább kísérletező mesterművének tart. Sokan úgy látják utólag, hogy ez az album képezte az átmenetet, összekötve a korai blues-rock hangzást a Brothers In Arms zajos, de annál sikeresebb stadionrockjával. Más kritikusok szerint Mark Knopfler és csapata túllépett a hagyományos rádióbarát kereteken és a hosszabb, filmzeneszerűbb és progresszívabb szerzemények felé nyitott.

Az alábbi kritika a Rolling Stone magazinban jelent meg, 1982. novemberében, a szerző David Fricke tollából.

A „Love Over Gold” nem csupán a Dire Straits negyedik albumának címe, hanem egyfajta szándéknyilatkozat is. Az anyagi érdekeket képviselő józan paraszti ésszel szembe menő, azokat teljesen megvető énekes-dalszerző-gitáros Mark Knopfler úgy döntött, hogy követi múzsáját, és olyan radikálisan kibővített eposzokból és hangulatos hangversekből álló gyűjteményt alkot, amelyek a hallgató teljes figyelmét igénylik.

A „Love Over Gold” – amely kétségkívül óriási ugrást jelent a zenekar korai lemezeinek („Dire Straits” és a „Communique”) szerves R&B-impresszionizmusa, valamint a 1980-as bestseller, a „Making Movies” magával ragadó novelláihoz képest –, egy ambiciózus, néha nehezen emészthető lemez, amely vállalja a kihívásokat, hibáival és túlzásaival együtt is rendkívül izgalmas – egyszóval – zseniális.

Két, egymástól drasztikusan eltérő hangulat uralja az új albumot. Az egyik élesen és tüzesen hasító (mint a borítón látható villámfény); a másik lágy és csábító. Ez a kettősség különösen nyilvánvaló a „Private Investigations” című dalban, egy hosszú, szokatlan balladában, amelyben Knopfler egy magánnyomozót alakít, akit a mások szennyesében turkálással töltött élet edzett meg. Egy visszafogott szintetizátorhang, csobogó marimba és finoman pengetett akusztikus gitár kíséretében morog a whiskys poharába, akárcsak Bob Dylan a ballonkabátjában: „Mindenféle alakkal paktálok, ez a munka ilyen, árulás és hűtlenség, mindig akad rá mentség” – szavalja rekedt, nikotintól eltorzult hangon. Ezután John Illsley csendes figyelmeztetést küld egy lopakodó basszusfutammal, mielőtt a dal drámai gitár-tűzharc-sorozatokban és tragikus hangzású zongorajátékban tör ki.

A szív és a szívtelenség, a szeretet és a fájdalom közötti gyötrő kettősség mindig is jellemezte Knopfler dalait és hangszereléseit. A „Love Over Gold” albumon azonban a gitáros minden eddiginél messzebbre tekint, hogy kifejezési formát találjon a romantikus alkatát beárnyékoló frusztrációknak. 

A majdnem tizenöt perces lemeznyitó szám, a „Telegraph Road” kétségkívül kihívást jelent az átlagos zenerajongó odafigyelési képességének. Ám a dal történelmi léptékű íve és bensőséges feszültsége – Amerika felépülése, majd egy ember álmainak összeomlása az ország felgyorsuló hanyatlásának következtében – lehetővé teszi Knopfler számára, hogy meglepő hangszeres hangzások egész tárházát vonultassa fel, a kezdeti, napfelkeltét idéző szintetizátor szólamtól a középső rész barokkos zongoramotívumáig. A dal egy elnyújtott, szólógitáros crescendóval zárul, amelyet Pick Withers vágtázó dobjátéka fűt fel. 

A „Love Over Gold” egy suttogó ballada, amely a vibrafon jazzes csilingelését állítja szembe a szinte klasszikus zongoradallammal és a szintetizátor hegedű-szerűen pöttyintett hangjával, hogy felerősítse a laza, sőt a nemtörődöm szexuális életről festett képeit. Ezzel szemben az „Industrial Disease” – a maga öt percével a nagylemez öt dala közül a legrövidebb és a leghagyományosabb rockszám – olyan cinizmustól szikrázik, amelyet a gagyi „Wooly Bully”-stílusú orgonahang és a köhögésszerű gitáreffektus még tovább hangsúlyoz. Mark Knopfler, aki itt producerként is közreműködik, időnként mintha túl keményen próbálkozna. Az „It Never Rains” egy nyers darab, amely a „Like a Rolling Stone” sémájára épül. És szinte az összes dal gitárszólóval végződik, mintha túl sok ötlete lett volna, és nem tudta volna eldönteni, hogyan hozza közös nevezőre őket. De egy olyan időszakban, amikor a legtöbb pop- és rockzenét pusztán tömegtermékként kezelik, a Love Over Gold” merészen a művészetet helyezi előtérbe, nem törődve azzal, milyen gyakran sugározzák a rádióállomások.

Szerző: David Fricke (1982. november 11.)

Amikor a Dire Straits jól megpörgette a rockzene kerekét - 44 éves a Love Over Gold

A szeptember igen örömteli időszak - tekintve, hogy már nincs 40 fok árnyékban, valamint ebben a hónapban két Dire Straits lemez is szülinapos. Az egyik az On Every Street, a másik pedig a negyedik stúdióalbum, a „Love Over Gold” valamiféle vihar előtti csendet jelentett a Dire Straits és a rajongóik számára is.

Az 1982. szeptember 20-án - más források szerint szeptember 24-én - megjelent nagylemez megalapozta a hírnevét a mainstream rock leghitelesebb képviselőinek - három évvel azelőtt, hogy a többszörös platinalemezes „Brothers In Arms” valódi szupersztárra tette őket.

Ezen a lemezen nagyon sok „üres” hely, vagy ha úgy tetszik, „szabad tér” volt a zenében, ezért a hangminőségnek tökéletesnek kellett lennie – emlékezik vissza a zenekar basszusgitárosa és társalapítója John Illsley a „My Life In Dire Straits” című memoárjában.

Amikor a teljes album elkészült, a hangzás tisztasága és a csendek annyira tökéletesek voltak, hogy az Egyesült Királyság egész területén az összes elektronikai üzlet a "Private Investigations"-t használta a hifi rendszerek és hangszórók minőségének bemutatására. Az erre specializálódott szakemberek az akkori idők egyik legtisztább hangfelvételeként jellemezték a dalt (…)  Minden bizonnyal egy teljesen másféle stúdiómunka volt, mint bármi, amit addig tapasztaltunk, és ezért jobban meg voltunk vele elégedve.

A lemez anyaga öt, viszonylag hosszú szerzeményt ölel fel, közülük a legrövidebb a kicsit csípős, ironikusan incselkedő „Industrial Disease”, amely 5.50 perces időtartamú. Azonban különösen figyelemre méltó a „Telegraph Road”, egy bonyolultan megkomponált és hangszerelt darab, amelyet a zenekar vezetője, Mark Knopfler a „Making Movies” világkörüli turnéja (On Location) alatt kezdett el kidolgozni a hangbeállások közben.

A végleges verzió több mint 14 perc hosszú, ezidő alatt a zenekar egy epikus történetet mesél, amit a címadó, Michigan-től Coloradoig húzódó útszakaszon (más néven U. S. 24) tett utazás ihletett. A Telegraph Road ugyanis egy közel 70 mérföldes, észak-déli átjáró az USA Michigan államában.  A zenekar éppen itt utazott végig, Knopfler a turnébusz elején ült, és a norvég Nobel-díjas Knut Hamsun Áldott anyaföld című könyvét olvasta.

Az utazás, illetve az olvasottak élményeiből született meg talán a legzseniálisabb Dire Straits-dal, amelyben egyik oldalon ott van az emberi civilizáció, az ipari-gazdasági fejlődés metaforája – legfőképpen Amerika vonatkozásában - a másik oldalon pedig egyetlen ember álmainak összeomlása a fejlődés hanyatlása miatti  munkanélküliség következtében.

Tulajdonképpen apránként írta meg, amikor úton voltunk – emlékszik Alan Clark, a zenekar billentyűse, aki épp a „Love Over Gold” lemezzel debütált a zenekarral.

Minden egyes hangpróbán, illetve a koncertek után Mark és én összeültünk, hogy megalkossuk a dal következő részét. Megírta, hogy hová jussunk el, majd elkezdtük közösen kialakítani a billentyűs és gitárrészeket – aztán ezekből a darabokból épült fel a teljes szerzemény.

John Illsley közben megjegyzi:

Általában a dalokat egyetlen, megszakítás nélküli felvételen rögzítettük, vagy még inkább újra és újra felvettük, amíg olyan jó változatokat nem kaptunk, amikből válogathattunk. A "Telegraph Road"-on viszont Pick csörgődobja hét-nyolc percnyi ütés után kezdte elveszíteni a feszességét. Ez nem annyira számított, amikor élőben játszottunk, de otthon a hifin észrevehető volt. Szerencse, hogy Neil Dorfsman élvezte a kihívásokat, mert a "Telegraph Road" felvételénél bőven volt mit túlszárnyalnia. Az egyetlen megoldás az volt, hogy „megfeleztük”, vagyis két részletben vettük fel a dalt, és a két felét összeillesztettük a szalagon. De ezt senki észre nem vette volna, amikor meghallgatta.

A „Private Investigations”, amely a Love Over Gold első kislemeze lett, szintén a Making Movies turnéja alatt készült, míg más szerzemények végül nem kerültek fel a lemezre, vagyis máshol landoltak: A „Private Dancer” Tina Turner 1984-es, azonos címet viselő visszatérő albumán, a „The Way It Always Starts” pedig Knopfler 1983-as Local Hero című filmzenéjének anyagában kapott helyet, Gerry Rafferty előadásában. A Love Over Gold egyben Knopfler első produceri munkáját is jelentette, miután korábban korábban Muff Winwood, Barry Beckett és Jerry Wexler, illetve Jimmy Iovine voltak a Dire Straits producerei.

Nagyon világos elképzelései voltak arról, hogy milyen hangzást és formát szeretne elérni a zenekarral – írja könyvében Illsley.

Knopfler maga választotta a már fentebb említett Neil Dorfsmant, akivel már együtt dolgoztak a „Local Hero”-n. Dorfsman Illsley szerint szórakoztató figura volt, és a kemény munkát minden egyes nap abszolút élvezetessé tette.

A „Love Over Gold” a Dire Straits első slágerlista-győztes albumát jelentette az Egyesült Királyságban, ahol dupla platina minősítést is kapott. A „Private Investigations” szintén második helyezést ért el a brit listákon. Az album amerikai teljesítménye azonban kissé kiábrándító volt: a lemez arany minősítésével a Billboard 200-as listáján csak a 19. helyen végzett a „Making Movies” mellett. Ez azonban alacsonyabb helyezés volt, mint az előző két albumé, ezért a Dire Straits úgy döntött, hogy az új lemezzel nem turnéznak Észak-Amerikában. 

Sajnálatos viszont, hogy ez lett a dobos Pick Withers utolsó lemeze a zenekarral. A felvételek után távozott, és helyére kezdetben Terry Williams, a Rockpile tagja került.

Az album hazai sikere azonban meghozta a Dire Straits számára az 1983-as Brit Awards-on a legjobb brit együttesnek járó első díjat, amely megalapozta az elkövetkezendő, még nagyobb elismeréseket.

 

forrás:

https://ultimateclassicrock.com/dire-straits-love-over-old/?fbclid=IwAR3xiEfFzcK85Ggzd0PFoa8-4L-3d8bbmAhTgDwCTi0JKxqFLyevhPi61fA

A kedvelt, de alig ismert Hillbilly emlékére (1953.08.15. - 2023.09.10.)

Már 3 éve nincs közöttünk az a jellegzetes hangú és megjelenésű gitáros, aki egy mexikói kocsmában egy alkalommal úgy kerülte el a késelést, hogy felkapott egy gitárt, és elkezdte játszani Hank Williams és Jim Reeves dalait.  

A 70 éves korában elhunyt Brendan Croker gitáros és dalszerző volt, aki – ellentétben azon pályatársaival, mint Mark Knopfler, Eric Clapton és Chet Atkins – soha nem érte el azt a fajta széleskörű elismerést, amelyet rendkívüli tehetsége révén meg kellett volna kapnia.

A „szabadúszó” kifejezést Crokerre találhatták ki, akinek durva, érdes, de mégis érzelmekkel teli énekhangja szorosan összeforrt személyiségével. A yorkshire-i születésű művész látványa borotvált fejével, gyémánt fülbevalóival és erősen tetovált alkarjával bizonyos fokú előítéletet kelthetett még azokban is, akik jól ismerték őt. Megjelenése ugyanis rácáfolt az alapvetően kedves és megfontolt beállítottságára: barátai főleg értelmiségiek (köztük egy cambridge-i latin-amerikai tanulmányok professzora) művészek, írók (mint például Trevor Griffiths drámaíró) voltak.

Figyelemre méltó szerzeményei közé tartozik a „What It Takes” című dal, amit Croker az amerikai countrysztár, Wynonna Judd számára írt, és amelyből négymillió példány kelt el; ráadásul, több mint két évig műsoron volt a barcelonai Le Meridien legnagyobb éjszakai bárjában – utóbbiról maga a zenész több interjúja során is büszkén nyilatkozott.

Az 1990-es évek közepén a The Independent egyik újságírója elkísérte Crokert egy legénybúcsúra, amely Mexikóváros peremén egy kocsmában zajlott. Azonban a helyiekkel kialakított kezdeti jó hangulat annyira elromlott, hogy a látogatók spanyol idegenvezetője hirtelen olyan kifejezéseket kezdett tolmácsolni, mint a „késelés”,vagy a „gyilkosság."

Croker ekkor hirtelen felkapott egy falnak támasztott akusztikus gitárt, és elénekelte Hank Williams „Your Cheatin' Heart” című számát, majd Jim Reeves „He'll Have to Go” című dalát – ekkor az újságíró megjegyezte, hogy a törzsvendégek arckifejezése megváltozott: az őrülettel kevert gyűlöletet felváltotta egyfajta vallásos áhítat. Kifelé menet a csapos kéretlenül egy csomag hasist nyomott az énekes kezébe. „Nagyon örülök, hogy bementünk oda” – mondta Croker. „Mexikó: remek ország. Milyen fasza gyerekek.”

Brendan Croker 30 éves volt, mielőtt elkezdett komolyabb felvételeket készíteni első zenekarával, a Five o'Clock Shadows-szal. Zenei pályafutását Leedsben kezdte, ahol kisebb klubokban, kocsmákban zenélt együtt Mark Knopflerrel – aki akkor a Leedsi Egyetem hallgatója volt – és mentorukkal, a gitárvirtuóz Steve Phillipsszel, vele később, az 1990-ben alapított The Notting Hillbillies formációban is együtt muzsikált.  Knopfler számára – aki erre az időre már nemzetközi sztárokkal dolgozott együtt – a Dire Straits és az első filmzenéi hozták meg a világsikert.

A Notting Hillbillies egyik koncertjén (Ronnie Scott”s) Knopfler kézzel varrott szürke selyeminget viselve úgy vezette fel a következő számot hogy „most egy olyan dalom következik, amelyet már szinte mindenki feldolgozott”. „Mi az, hogy mindenki, Mark? – szólt közbe Croker. „És akkor kik énekelték? Thora Hird, vagy Desmond Tutu?”

Brendan Christopher Croker a nyugat-yorkshire-i Bradfordban született 1953. augusztus 15-én. Az édesapja Michael a II. világháború alatt őrmesterként szolgált a brit hadseregben, leszerelése után raktárosként dolgozott, míg édesanyja, Eileen gyári munkás volt. Édesanyja mesélte, hogy a kétéves Brendan már el tudta énekelni Doris Day klasszikusát, a „The Deadwood Stage” című dalt, miközben még alig tudott összefüggő mondatokban beszélni.

Croker a Bradford College of Art-ban végzett, majd különféle munkákat vállalt: Szemetesként dolgozott Sheffieldben,  Leedsben vasúti őr volt. „Az egyik kedvenc dalom – mondta – Johnny Paycheck kislemeze, a Take This Job and Shove it: I Ain't Working Here No More.” Rövid ideig volt állásban a Yorkshire Electricity Board-nál – „innen is jól kirúgtak” – magyarázta.  A Leeds Playhouse-ban festőként dolgozott, itt ismerkedett meg élete végéig tartó szerelmével, a díszlettervező Ali Allennel.

 

A rádiós műsorvezető-lemezlovas Andy Kershaw (és aki jó ismerőse is volt a zenésznek) először a Pack Horse nevű kocsmában látta Crokert, Knopflert és Phillipst country bluest játszani. A kocsma a  Leedsi Egyetemmel szemben volt, ezért viszonylag nagyobb vendégkörrel rendelkezett. Kershaw szerint: „Croker világszínvonalú dalszerző és nagyszerű énekes. „Mindig úgy gondoltam rá, mint egyfajta brit Ry Cooderre. Az övé azon ritka hangok egyike, amely szinte feketének hangzott; mintha az alabamai Muscle Shoalsból szólt volna, és nem a leedsi Headingleyből.”

Miközben a Five o'Clock Shadows komoly elismerést vívott ki és egyre nagyobb helyszíneken játszott Nagy-Britanniában, Croker, akinek szakmai pályafutását a hírnév iránti rendellenes közömbösség jellemezte, feloszlatta a csoportot, és Nashville-be költözött. Egykori menedzsere, Paul Crockford kifejtette, hogy ezzel a lépésével egy fokozatosan felívelő karrier kezdetének vetett véget.

„Azt a gondolatot, hogy gitárhős legyen, kissé abszurdnak érezte” – mondta Crockford. „De az ötletet, hogy Nashville-be költözzön, írjon egy slágert, ami platinalemez lesz, meg is valósította. Chet Atkinsszal dolgozott együtt, viszont nagyon akaratos volt. Amint valami jól alakult, már nem érdekelte többé. Könnyen megunta. Crockford szerint: „Ha Croker gazdagabb lett volna, különc lenne, de szegény maradt, s ezért csak magára lehet dühös.”

Az énekes, mintha csak el akart volna oszlatni minden olyan elképzelést, amely szerint ambíciói valamilyen módon a jóléthez kapcsolódnak, elhagyta Tennessee-t, és ingyenes koncerteket adott belgiumi börtönlakók számára.  Majd visszatért Angliába, és szólóalbumokat adott ki, köztük a nagyszerű „Redneck State of the Art” című lemezt. 

A 2000-es évek elején, még a leedsi Kirkstallban, és egyéb kisebb helyszíneken adott elő jól felépített és a közönség által is jól fogadott műsorokat, mint például a „Who Part of No Is it That You Don't Understand?”, amelynek lényeges eleme volt az ún. protest song-közönségszavazás. A hallgatóság által leadott szavazatok alapján olyan dalokat adott elő, mint az „Over The Hills and Far Away”, valamint az „Iron Hand” – ez utóbbi Knopfler szerzeménye volt az 1984-es bányász-sztrájkot megtorló rohamrendőrökről.

2001-ben a derbyi születésű festővel és énekessel, Kevin Coyne-nal közösen készített egy albumot „Life Is Almost Wonderful” címmel. Egy bruges-i szálloda reggelizőjében találkoztak, miután Coyne meghallotta, hogy Croker yorkshire-i tájszólással oktatott ki egy pincért, amely szerint ebben a kora reggeli órában egyáltalán nem illik sajtot felszolgálni a reggelihez.

Élete utolsó éveiben a derékfájdalmai miatt az énekes egyre kevesebb koncertet adott, fellépéseit Leedsre és Belgiumra korlátozta. Még a saját sírfeliratát is megfogalmazta: „Makacs volt, de jót akart”. Sok időt töltött azzal, hogy egy Bob névre hallgató lóra vigyázott. „Kedvelem Bobot – mondta az énekes –, mert semmi olyasmit nem csinál, amit ne szeretne.”

Egyik legutolsó önálló műsora a „Dying to Sing” volt, amelyben kizárólag elhunyt művészek szerzeményeiből álló válogatást adott elő (Kurt Cobain, Bob Marley és Vivian Stanshall). „Elbűvöltek ezek az emberek, mert jobbá tették mások életét, nagyon gyakran a sajátjuk rovására – magyarázta Croker És mi másról kellene szólnia a művészetnek?”

forrás:

https://www.telegraph.co.uk/obituaries/2023/09/14/brendan-croker-notting-hillbillies-clapton-died-obituary/

Örömteli és egyben fájdalmas zenei visszatérés - 35 éve, 1991. szeptember 9-én jelent meg az On Every Street

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én pontosan emlékszem annak az évnek az őszére. 1991. szeptemberében kezdtem meg a harmadik évfolyamot a szeghalmi Péter András Gimnázimban, de akkor pont nem a tanévkezdéssel, meg a koliba való becuccolással kapcsolatos elintéznivalók foglalkoztattak ... hanem az, hogy jelenjen meg már végre az új Dire Straits lemez. És merem állítani, hogy rajtam kívül volt még néhány millió rajongó, akik szintén a nagy napra vártak... Kicsivel később viszont örömmel nyugtázhatta minden DS-fan, hogy a Dire Straits ismét felkerült az amerikai slágerlistákra új lemezével, a brit listákon pedig rögtön az első helyet foglalta el a szeptember 9-én megjelent „On Every Street". Ekkor még senki sem tudta, hogy a sorban a hatodik album egyben az utolsó lemeze lesz Knopfler csapatának és hogy a zenekar utoljára ostromolja meg a slágerlistákat.

A nagylemez 6 évvel és 4 hónappal később látott napvilágot az 1985-ös, rekordokat döntögető, több milliós példányszámban eladott „Brothers In Arms” megjelenését és az azt követő kimerítő világkörüli turnét követően. Knopfler az egy évig tartó állandó utazás alatt ébredt rá, hogy a stadion-showk, az óriási arénák, és a hatalmas turnék mókuskerék-világa nem az, amiben ő élni akar.

Közismert, hogy a Dire Straits soha nem adott ki hivatalos nyilatkozatot a feloszlásukról, de amikor 1990-ben Mark és Notting Hillbillies megjelentette a „Missing … Presumed Having A Good Time” című lemezt, ez egyértelmű jelzés volt a Dire Straits nem túl rózsás jövőjét illetően. És amikor elérkezett az 1995-ös év, Knopfler addigra már teljesen új utakat keresett a zenei karrierje vonatkozásában, és csakhamar (1996-ban) vadonatúj zenei anyaggal jelentkezett a „Golden Heart”-tal, amely ezúttal nem filmzene volt.

Sokak szerint az „On Every Street” nem éppen tökéletes befejezése a Dire Straits történetének, azonban számos emlékezetes dal került fel a korongra, mint például a „Calling Elvis”, ami kislemezen is megjelent, hiszen a slágerlistákon a 21. helyet foglalta el, valamint még három szerzemény – a „Heavy Fuel” (55. hely), az „On Every Street” (42. hely), és a „The Bug” (67. hely) a legjobbak közé.

Az album az amerikai megjelenése előtti héten debütált a brit lista élén, felváltva Paul Young „From Time To Time” című kislemez-gyűjteményét az élen. A Dire Straits lemez további négy hétig volt a brit top 10-ben, és a lista első fellépésén a 27. helyen végzett. Mindössze tíz nappal a zenekar hazájában való debütálása után az album dupla platinalemez lett ott. Eközben az Államokban a 12. helyre kúszott fel, és újabb milliós példányszámmal vonult be a Dire Straits történetébe.

Kár, hogy az „On Every Street” lett végül a Dire Straits hattyúdala, bár bizakodásra adott okot, hogy a lemez megjelenését követően lenyomtak egy nagyon sikeres, mindenhol teltházas turnét – mégis, néhány évvel később a zenekar végleg búcsút intett a közönségnek, de azt nem mondhatjuk, hogy a búcsújuk dicstelen volt.

 

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/dire-straits-on-every-street-album/