1980.
október 17-én jelent meg a Dire Straits harmadik nagylemeze, a „Making
Movies”.
Miután a „Communiqué” zajos sikere
rájuk zuhant, illetve a Knopfler-testvérek közötti viszály kissé elcsitult, a
zenekar gyorsan rendezte sorait és előrukkolt egy teljesen új anyaggal.
A
cím választása megfelelő volt, hiszen a zenekar első két albumának dalai kisfilmek
voltak, amelyek a helyszín, a cselekmény és a szereplők tekintetében teljesen
valósághű jeleneteket idéztek fel a hallgatókban. Például a „Once Upon A Time In The West” egy spagetti western jelenetei alá is tökéletes lenne, de kiérezni belőle némi
fehér reggae árnyalatot is. A harmadik lemezükkel azonban már a zene jóval
szélesebb területeit járják körbe, amely nagyrészt az új producerüknek is
köszönhető.
Knopfler
felkérte a népszerű és stílusos producert, Jimmy Iovine-t, hogy vállalja el a
lemezfelvétel munkálatainak irányítását – Patti Smith „Because The Night” című, 1978-as lemezét meghallgatva esett rá a
választása. Iovine ebben az időszakban Bruce Springsteen három,
egymást követő lemezein dolgozott (közöttük van a „The River” is, amely pontosan ugyanazon a napon jelent meg, mint a „Making Movies”). A próbafelvételekre
magával hozta az E Street Band billentyűsét is, Roy Bittant. Az ő játéka
megközelítőleg ugyanazokat a kvalitásokat hozta ki Knopfler játékából, mint a
Springsteen-hangzásból, így az új producer jól érezte, hogy a Dire Straits
zenei mozgásterének bővüléséhez a billentyűsök használata lehet a legelső
lépés.
Maga
Roy Bittan is látott hasonlóságot Knopfler és Springsteen között a dalszerzés
és a lemezfelvételek vonatkozásában. A Rolling Stone-nak adott interjúban így
emlékezik vissza:
„Bementünk (a stúdióba)
és nem kellett hozzá sok idő, hogy a dalok sokszínűsége és érzelmi gazdagsága
magával ragadjon – pedig első hallásra nem voltak egyszerű dalok … De mégis (Knopfler)
nagyon jól kihangsúlyozta az érzelmek finomságait, ami egészen különleges volt
nekem – pontosan úgy, ahogy Bruce is teszi … „
Iovine
elképzeléseit, illetve a mozi-feelinget már a nyitódal, a „Tunnel of Love” első hangjegyeiből is érzékelhetjük, amelyet Rodgers
& Hammerstein „Carousel”
című musicaljének egy részlete, a “The
Carousel Waltz” indít, mielőtt az arpeggio-akkordok a megfelelő helyen
bekapcsolódnának a dalba.
Rögtön
hallhatjuk, hogy Iovine milyen módon segítette átformálni a zenekar hangzását;
az első két lemez egy teljesen letisztult, minimalista blues-rock sablon irányvonalait
követte, de most erősebb élt kaptak a dobok, különösen a dal közepén, amikor
azok a gitár hívásaira felelgetnek.
Ezen
kívül Knopfler más szemszögből tekintett a saját előadásmódjára. Bár a „Skateaway” és az „Expresso Love” riffjei és ritmusai kellően színesítik az előadásmódot,
őt mégis sokkal inkább érdekelte a dalok hangzása, mint a technikai tudás villantása.
De mégis, ennek ellenére a „Tunnel of
Love” kétperces befejező szólója első osztályú példája, hogyan lehet néhány
hangjegyből egy hatalmas érzelem-teli dallamfutamot felépíteni.
A
harmadik lemezen jelennek meg Mark Knopfler első balladái is, amik – így első
nekifutásra – nem is rosszak, sőt … Míg
a „Hand in Hand” egy kedves, de ennek
ellenére sehol sem jegyzett szerzemény (a másik a „Les Boys”), addig a „Romeo
and Juliet” vált a lemez
húzóerejévé, nyilvánvalóvá téve Knopfler dalszerzői zseniét. Jó néhány más
művész is felfedezte magának, illetve azon kevés Dire Straits-dalok egyike,
amelyeket Knopfler ma is rendszeresen előad a koncertjein.
És
ami a piszkos anyagiakat tekinti: a „Making
Movies” meg sem közelítette elődeinek eredményeit, a slágerlisták 19.
helyéig jutott, bár így is platinalemez lett. Ennek ellenére a Dire Straits
továbbra is mozizott még egy kicsit, hiszen a következő nagylemezük, a „Love Over Gold” 14 perces nyitója, a „Telegraph Road”, és a „Private Investigations” remek filmtémák is egyben.
1985-ben
a zenekar újradefiniálja magát, hogy kasszát robbantson a ’80-as évek
legremekebb nagylemezével, a „Brothers In Arms”-szal – de az már egy másik
sztori.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése