Az egykori Dire
Straits-legenda beszél nyolcadik, „Tracker” című szólólemezéről – 2. rész
Egyik reggel interjúra
mentem a BBC-be, de korábban értem oda, ezért tettem egy sétát a környéken.
Találtam egy kerékpárboltot, megálltam és nézegettem a kirakatot. Aztán
egyszerre bevillant, hogy tulajdonképpen nagyon szeretek biciklizni, és most
úgy állok itt, mintha egy hangszerüzlet bejáratában fájdítanám a szívemet a
gitárok után, vagy egy motorbolt kirakata előtt csábulnék el … Egyébként nem is
olyan régen vettem egy olasz, Colnago versenykerékpárt – nem azért, hogy
naponta használjam, hanem egyszerűen csak megragadott a szépsége, a
vonalvezetése. Nem igazán tudom, hogy a régebbi gyártmányú versenybiciklik a
jobbak-e, vagy az újabb típusok, egyszerűen csak rájuk pillantva egy gyönyörű acélvázat
látok …
Akkor - ha jól veszem ki
a szavaidból -, egy bicikli is lehet műalkotás, ha eltekintünk a funkcióitól és
csak a tervezést nézzük?
Pontosan. Amikor még
bérelt lakásban laktunk, a motoromat be akartam vinni a konyhába, de Kitty
(Knopfler felesége, Kitty Aldridge színésznő-író) hallani sem akart róla. Ezért
aztán kénytelen voltam visszavinni a garázsba …
Szerinted a zene is úgy
működik, mint a motorok és a gitárok? Most is úgy lefoglalnak a dalok, mint
tinédzserkorodban?
Nem tudom … igazából
ugyanannyi időt töltök zenehallgatással, mint régebben, de talán újabb zenéket
többet hallgatok, mint a régebbieket. Mindegyikből próbálok valamit kihozni.
Itt van például Van Morrison, aki kölyökkorom óta része az életemnek, számomra
ő a Hang, és nagyon jó, ha együtt tudunk dolgozni. De az új, ismeretlen tehetségek
felfedezése is rendkívül izgalmas dolog. Ha ajándékot kell vennem, általában
lemezeket veszek – például a feleségemnek, Kittynek, aki azt mondta erre, hogy
mennyire más ez, mikor otthon zenélek neki, vagy csak a kezébe nyomok egy
korongot, mert teljesen más érzéseket kelt benne … Szóval, ki tudja, hogyan is van ez …
Vannak olyan zenészek
mostanában, akik igazán elnyerték a tetszésedet?
Talán túl sokan is … a
Barr Brothers, Gregory Alan Isakov, Sharon Van Etten és Pieta Brown. Aztán itt
van még a svéd folk-duó, a First Aid Kit, akiknek olyan a hangzásuk, mint az
Everly Brothers-é. Megemlíteném még Ruth Moodyt, aki a Wailin’ Jennys nevű kanadai
formáció csodálatos énekese. Közös dalokat is rögzítettünk, meg néhány európai
koncertünkön is fellépett – de számomra érthetetlen, hogy az ő remek hangja
miért passzol az enyémhez, ami néha egy sebesült állatéhoz hasonlít … viszont
az eredmény egészen jó …
A „Privateering”-hez hasonlóan a „Tracker” fő témája szintén
az idő múlása, vagyis nyilvánvalóan sokat foglalkozol ezzel a kérdéssel.
Befolyásolja ez a régebbi dalaidhoz való viszonyodat?
Néhány szerzemény
esetében érzem, hogy öregszem, de van egy-két olyan dal, amikor semmilyen
változást nem érzek – ilyen a „Brothers In Arms” – lehet, hogy csak egy
pillanat volt az életemben, de nekem mégis borzasztóan sokat jelent. A dalaim
zöme útjelző az emberek életében – vagyis egy koncerten mindig tudom, hogy ezt
meg azt el kell játszanom nekik, mert tudják és várják … és érdekes módon én is mindig találok bennük
valami újat, ezért sosem érzem azt, hogy talán nevetségessé válnék velük a
színpadon. Szerzőként meg nagyon csodálatosnak tartom, hogy kiadsz valamit a
kezeid közül és aztán látod, hogy később mivé válik … ha egy festő megfesti az
egyik Dire Straits-dalt, vagy valaki odajön hozzád, hogy a zenéd segítette át
egy nehéz magánéleti válságon, akkor látod, hogy minden munkád kifizetődik
valahol. A zene is egy kreatív cselekmény, ami más kreatív dolgokat hoz létre.
Bedobsz egy kavicsot a vízbe, és aztán gyönyörködhetsz a hullámokban, amik újra
és újra visszatérnek hozzád.
Emlékszem, amikor
fiatalként először hallottam a „Romeo and Juliet”-et, nagyon komoly dalnak tartottam, most viszont felnőttként
már úgy találom, hogy sok humor van benne ….
Tökéletesen igazad van.
Nos, pontosan ezért játszom ez a dalt is még mindig. Amikor fiatalabb voltam és
volt néhány komoly szakításom, apám mindig azt mondta, hogy nemsokára eljön az
idő, amikor csak nevetni fogok az egészen. Persze, akkor semmi nevetségeset nem
találtam a történtekben, viszont az az idő is mindig eljött …
Vagyis egyre
tapasztaltabb lettél és ráébredtél, hogy ez nem a világ vége …
Valóban nem volt az ..
de Romeónak talán igen … Mielőtt megírtam volna ezt a dalt, arra gondoltam,
hogy ő valójában egy tökfilkó volt, de azóta nagyon sok idő eltelt. Most,
amikor dalokat írok, nagyon is tisztában vagyok az idő múlásával, és a visszavonulás
helyett a múlt válik egyre fontosabbá, és ez a folyamat a jövőben egyre inkább
felerősödik majd. Talán butaság, amit most mondok, de a múlt megváltoztatja az
arckifejezést, az arcszínt, ahogy egyre öregebbé válik az ember … és mindent
másképpen látsz … lehet, hogy ezért is született meg a „Basil”. Ha húsz évvel
fiatalabb lennék, nem biztos, hogy meg tudnám írni, de most sokat jelent nekem.
A lemez nyitódala, a „Laughs
and jokes, and drinks, and smokes” is
hasonló, ha jól érzem …
Igen, arról az érzésről
szól, amikor úgy látod, elpusztíthatatlan vagy. Úgy érzed, hogy amíg nem érsz
el egy bizonyos korig, addig nem kapsz sebeket, nem rögös az út, amin jársz. S
mikor ez bekövetkezik, muszáj tovább menni úgy, akár egy megszállott. Egyik
régi zenészkollégám pont a napokban monda, hogy a régi cucc nem kezdőknek való …
szóval kell egy kis rugalmasság és elhivatottság .. ez a kettő biztosan átsegít
minden változáson.
Nekem úgy tűnik, hogy
csak kevés ember elégedett az öregedéssel és szinte mindenki harcol ellene …
Nincs más választásod, a
lényeg hogy próbálj fit maradni – ez a legfontosabb, hogy fizikálisan is olyan
állapotban légy, hogy végigcsinálj egy turnét, minden este színpadra tudj állni.
Fiatalként dehogy gondoltam ilyenekre – végigcsörtettem a világon, mert azt
hittem, az enyém. Végül – talán túl későn – jöttem rá, hogy meg kell becsülnöm
a tehetségemet, mert mindent túl gyorsan lezavartam, és jött a következő
tennivaló .. de mára megtanultam értékelni és élvezni is a pillanatot …
forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése