Mostanában
elég sokat lehet olvasni - főként a külföldi sajtóban - olyan interjúkat,
cikkeket, amikor a kortárs művészek egymás munkásságát méltatják (vagy éppen kritizálják).
Erre jó példa az alábbi cikkecske, amikor is a Pink Floyd főnöke, David Gilmour
nyilatkozott arról, hogy melyik az egyik legkedvesebb lemeze. Dale Maplethorpe
interjúja.
Amikor Syd Barrett elhagyta a Pink Floydot, David Gilmour és Roger Waters hamar rájöttek, hogy fő erősségük nem a kislemezek készítésében rejlik, hanem a nagyobb volumenű dalszerzésben. Ehhez a felismeréshez a „Point Me At The Sky” színtelen dallama vezetett, amit maga Waters is hibának tartott.
Figyelemre méltó kudarc volt, amikor Syd kilépett a bandából. Ennek azonban így kellett történnie, mert ez segítette a Pink Floydot abban, hogy kicsit nagyobb távlatokban gondolkodjon, ahelyett, hogy leragadjon az egy-szerzeményes slágerkészítés szintjén.
Az
eredményt már ismerjük: az olyan nagylemezek, mint a „The Wall” és a „Dark Side of
The Moon” bonyolult koncept-albumok, de mindenképpen etalonnak számítanak a
szakma és a rajongók körében.
David Gilmour az évek során rengetett tapasztalatot szerzett a dalszerzés és a lemezkészítés terén, amelyhez veleszületett tehetség is párosult, ezért ha ő jónak tart egy albumot, a véleményét érdemes figyelembe venni. Az egyik ilyen a Dire Straits 1978-ban megjelent debütáló albuma volt, ami felkeltette a figyelmét. Ez talán nem volt véletlen, hiszen akkoriban megosztotta a közönséget, de utólag visszagondolva nem kerülhető meg az a tény, milyen sok példány fogyott belőle annak ellenére, hogy „csak” egy bemutatkozó album volt.
Egyik
sikerdala a „Sultans of Swing” a mai
napig töretlen népszerűségnek örvend, valamint a „Water of Love” szintén nagyon közkedvelt. A lemez különösen nagy
hatással volt David Gilmourra, aki szerint ez az egyik legjobb album, amit
valaha is hallott.
Mark Knopflernek nagyon szerethető, felfrissítő játékstílusa van. Visszahozott valamit, ami – úgy tűnt – tévútra került a gitározás terén. Ma már nem azért hallgatok másokat, hogy bármit is – stílust, hangzást, technikát –csenjek tőlük, még ha akármilyen jó ötletnek is tűnik. Bizonyos vagyok abban, hogy Mark Knopfler még mindig óriási hatással van rám.
Ez óriási dicséretnek számít – különösen olyan valakitől, aki a Pink Floyd vezetője, mert saját maga is mestere a technikáknak és hangszíneknek. Ha azt mondja, hogy a „Dire Straits” hangzása nemcsak jó, de annyira jó, hogy fontolóra vette annak eltulajdonítását, az a legnagyobb dicséretnek számít a szakmán belül.
Mint művészi produktumot, egyfajta varázslat lengi körül a lemez hangulatát, amely a hallgatóság számára egyfajta betekintést enged egy zenekar gondolatvilágába, lelkiállapotába. Ez történhet azon a narratíván keresztül, amelyet a banda az alkotás folyamata során létrehoz – mint az néhány Pink Floyd lemeznél érzékelhető – ,vagy a lemezen végigvonuló állandó hangzás segítségével, ahogy a „Dire Straits” esetében. De a lényeg, hogy mindkettő nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy egy-egy nagylemez mennyire válik izgalmassá- vagy éppen unalmassá.
Forrás: https://faroutmagazine.co.uk/the-dire-straits-album-david-gilmour-calls-one-of-his-all-time-favourites-im-still-influenced-by-mark-knopfler/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése