A Dire Straits sosem mesélt története - második rész

Mark Knopfler 1949-ben született, egy glasgow-i középosztálybeli háztartásban. Öccse David (és jövőbeni zenésztársa a Dire Straitsben) három évvel később érkezik a családba. Építész apjukat Magyarországról űzték ki politikai (radikális szocialista) nézetei miatt. Amikor a család az ’50-es években Newcastle-ba költözött, angol édesanyjuk iskolaigazgató lett, mindkét fiú a helyi gimnáziumba járt, Gosforthban.

A zene a Knopfler-ház életének mindennapos része volt. A testvéreket Elvis Presley, Chuck Berry, majd később a Shadows zenéje ejtette rabul. Különösen az utóbbi, mert Hank Marvin fülbemászó gitárszólói nyitották meg Mark Knopfler jövőbeni lehetőségeinek útját. Marvin sajátos hangzását követve Mark visszatért az amerikai varázslókhoz, mint Chet Atkins, Elvis gitárosai, Scotty Moore, James Burton, illetve a blues nagyjaihoz, mint Muddy Waters, John Lee Hooker és a Howlin’Wolf.

15 évesen meggyőzte apját, hogy vegyen neki gitárt – egy vörös Marvin-Stratocastert. Hamar elsajátította az alapokat, iskolai zenekarokban, városi klubokban lépett fel. Öccse követte példáját, így nemsokára már, mint folkduó szerepeltek.

David Knopfler: „Egyrészt a szüleink megrémültek, hogy popzenei karrierre áhítozunk. Másrészt viszont túl liberálisak voltak ahhoz, hogy hagyják, járjuk a saját utunkat. Igaz, ők jobb szerették volna, ha építész, vagy ügyvéd lesz belőlünk, nem pedig éhenkórász zenész”.

Mark hamar elhagyta a szülői házat, riporter-tanonc lett a leedsi Yorkshire Evening Postnál. Hamar akadt munkája, mert 1970 szeptemberében neki kellett megírnia Jimi Hendrix gyászjelentését – ő volt ugyanis az egyetlen, aki elég fiatal volt ahhoz, hogy tudja, ki volt Hendrix. A másik feladata pedig egy interjú készítése volt a helyi blues-gitárossal, Steve Philipsszel. Miután ezt gyorsan letudták, megalakították akusztikus duójukat Duolian Stringpickers néven és a következő néhány évben végigkoncertezték Anglia észak-keleti részét.

Steve Phillips: „Mark remek gitáros volt, korához, a 18-19 évesekhez képest az átlagnál sokkal jobb, de még nem alakult ki a saját stílusa. Kissé visszafogott, önbizalom nélküli volt, amit később zenészként megszerzett és egyáltalán nem tudta magát elképzelni énekesnek. Csak gitáros szeretett volna lenni – valaki más mögött.”

Ez idő alatt Knopfler a Leedsi Egyetemen angol nyelvtanári diplomát szerzett és feleségül vette iskolatársát, Kathy White-ot. 1973-ban, miután átvette diplomáját, Londonba utazott. Válaszolva a Melody Maker egy bizalmas jellegű hirdetésére, csatlakozott a Brewer’s Droop nevű alkalmi pubzenekarhoz. Bár volt érvényes lemezszerződésük az RCA-val, a tagok hamarosan szétszéledtek. Alig két hónap alatt Knopfler munka, pénz és feleség nélkül maradt, mert Londonba költözése véget vetett a házasságának is.

Visszatért Newcastle-ba, de nem volt maradása, és később tanári állást vállalt az essexi Loughton College-ban, összeállította saját zenekarát, a Cafe Racerst. A tanítás már jobb életszínvonalat és jövedelmet biztosított Knopflernek. Vett egy motort, illetve apjának autóját is arra használta, hogy az egyre növekvő gitárgyűjteményét egyik koncert-helyszínről a másikra szállítsa. 1976-ban egyedül vágott neki egy amerikai útnak - Greyhound buszon keresztülutazta az országot és ekkor születtek meg az első Dire Straits dalötletek.

Ugyanebben az időben David Knopfler Londonba költözött, szociális munkásként dolgozott Deptford egyik lerongyolódott a Temzétől délre eső részén. Egy önkormányzati lakást bérelt együtt a 26 éves basszusgitárossal, John Illsleyvel, aki vidéken, Leicestershire-ben nőtt fel és szociológiát tanult a közeli Goldsmith College-ban. Mark rendszeresen látogatta öccsét, magával hozva gitárját, hogy a kocsmai záróra után vég nélküli örömzenélés következzék.

John Illsley: „A kezdetektől  fogva jól együtt tudtunk működni. Volt egy-két buli, amit Mark zenekarával játszottam, mert a basszusgitárosuk barátnője éppen akkor várt babát. Aztán egész éjszaka ott ültünk a kocsmában és arra gondoltunk, hogy új zenekart alapítunk. Mark és közöttem mindig erős egyetértés volt a dolgok menetét illetően. Nagyon ritkán fordult elő, hogy valamiben nem értettünk egyet.”

Knopfler bemutatta öccsét és Johnt Pick Withersnek, egy nagyon impulzív (de épp munkanélküli) dobosnak, aki ekkor hagyta félbe munkáját a Lindisfarne muzsikusával, Rod Clements-szel. Így már négyen zsúfolódtak be próbálni a nyomorúságos kis lakásba a falakat leszigetelve, és bízva a szomszédok jóindulatában.

David Knopfler: „Sosem beszéltünk konkrét dolgokról, azok csak maguktól kialakultak és működtek is. De Mark és én máshogy láttuk a zenekaron belüli kapcsolatokat. Én azt akartam, hogy egyenrangúak legyünk, míg Mark autokráciára törekedett.

Pick Withers volt a banda egyetlen olyan tagja, akinek semmiféle „civil” munkája nem akadt, a Dire Straits nevet is ő javasolta, így 1977 nyarán ezzel az új névvel zavarták le első koncertjüket.  A deptfordi „lakosztály” mögötti füves réten, egy rögtönzött punkfesztiválon léptek fel először. Az apró színpad áramellátását a lakásból kivezetett kábellel oldották meg. Illsley emlékezett, hogy az igazságosság jegyében ennek a délutánnak a számláját megosztották az eleinte zsörtölődő punk-zenekarokkal.

Az észak-londoni Pathway Studioban készítették első felvételeiket abból az 500 fontból, amit John örökölt a nagymamájától. Az eredeti szalagon – amit Mark őriz – öt dal hallható, köztük a „Sultans of Swing”, egy szerencsétlen jazz combo londoni próbálkozásainak lazára vett beszámolója, valamint a hozzá képest lankadt csoszogásnak tűnő „Down To The Waterline”.

A szép, lírai hangulatú játék, Knopfler lakonikus stílusú énekhangja valami újat, frisset, különbözőt jelentett. A rádiós DJ és rock-szakíró Charlie Gillett megkapta a szalagot, amelyet azonnal az éterbe küldött, és riasztotta a Phonogram Records egyik bennfentesét, John Stainze-t, aki rögtön lecsapott az újdonságra. Innen már csak egy rövid lépés volt eljutni a már akkor is koncertszervezéssel foglalkozó Ed Bicknellhez, aki először a camdeni Digwalls Club színpadán látta a zenekart.

Bicknell még egyetemista korában, a ’60-as években került be a zenei üzlet körforgásába, akkor még önkéntesként, passzióból foglalkozott turnészervezéssel olyan bandáknak, mint a Led Zeppelin, a The Who, a Pink Floyd. Később aztán már hivatásként választotta ezt a munkát, és a  NEMS-ügynökségnél kezdett dolgozni, akik a Deep Purple, a Black Sabbath és Elton John ügyeit intézték. Az már csak véletlen, hogy Bicknellt is a „damaszkuszi útjához” a Shadows vezette, akárcsak a Knopfler-testvéreket.

Ed Bicknell: „Azon az estén két dalukat hallgattam meg, majd megkerestem Johnt – Ki az a gitáros, akinek a kezében a piros Stratocaster lóg? Ő a főnök? Ha Mark egy kék Gibsonon játszott volna, biztosan nem néztem volna meg őket, de egyszerűen minden elképzelésemet felülmúlták. Emlékszem, azon az estén hosszú bőrkabátot viseltem, nylonszőrme gallérral, és amikor bementem az öltözőjükbe, hogy találkozzam velük, a kabát vége beleakadt a piros Stratocasterba és leborította a padlóra – akkorát szólt, mint egy ólomgolyó.”

Bicknell szimpatikus volt a bandának, így 1977 decemberében le is szervezett nekik egy 23 fellépéses turnét – közösen a Talking Heads-szel. Két hónapon belül már a menedzseri teendőket is ellátta, így a Dire Straits nekifoghatott az első lemezfelvétel munkálataiba a Basing Street-i Island Records-nál. A producer Muff Winwood, a Spencer Davis Group basszusgitárosának, Steve-nek a bátyja volt.

Nagyon értette a dolgát, a közönség-hangzása nélkül is fel tudta rögzíteni a koncertet.  A lemezfelvétel összköltsége 12.500 fontra rúgott, ebben a borítómunkák is benne voltak. Kilenc hónap alatt 8 millió példány fogyott belőle, Bicknell és a pártfogoltjai csak a fejüket kapdosták – akkor most mi van -, ekkora sikerre ők sem számítottak.

A „Dire Straits” 1978 októberében jelent meg, abban az időszakban, amikor a második generációs punk, az új hullám olyan előadókat termelt ki, mint a The Jam, a The Boomtown Rats, vagy a Generation X., akik különös benyomást keltettek, kívülállóknak számítottak.

Knopfler dalait gitárjátékának bonyolultsága jellemezte, a zenekari összhangzás gördülékeny ritmusa, a nyitottság – letisztult és tágas, akár egy szavanna. 

Gazdag zenei terep, amelyet csak Bob Dylan, Ry Cooder és J.J. Cale kínált a hallgatóinak. De szellemiségében talán egyetlen lemezhez állt közel, Bruce Springsteen, a munkások szimfóniáját megteremtő „Darkness On The Edge of Town”-jához, amelynek ugyanolyan kapcsolata van térrel, idővel. A „Dire Straits” esetében ez Newcastle lepusztult kis hátsó utcáit, London fényes tereit jelenti, azt, ahogyan Mark elmeséli utazását egyik városból a másikba.

forrás: http://direstraitsblog.com/blog/untold-story-dire-straits-part-ii/