Miért
érdemes a ’80-as évek egyik legkeresettebb brit rockzenekara történetét kimenteni
a történelem szemeteskukájából?
1992.
október 9-én, este 10 óra 10 perckor a spanyolországi Zaragoza városában Mark
Knopfler jó éjszakát kíván 40.000 embernek, majd lesétál a színpadról. Ez volt
az utolsó alkalom, hogy a Dire Straits vezetőjeként, gitáros-énekes szerzőjeként
közönség elé lépett. Véget ért egy 15 éves, kalandokkal teli utazás, amelynek
során a piszkos, izzadt londoni kis klubokból a világ legnagyobb színpadaira
jutott a zenekar.
A
tények nagyon egyszerűek: 1977-ben Mark Knopfler megalakította a Dire
Straits-et öccsével, a ritmusgitáros David Knopflerrel, a basszusgitáros John
Illsley-vel, valamint a dobos Pick Withersszel. A punk-korszak hajnalán a
városi kocsmák kisszínpadán megjelenő rockzenekar igazi szenzációként hatott.
Első kislemezük, a „Sultans of Swing” , majd a saját nevüket viselő bemutatkozó
nagylemezük izzó sikere az idősebb Knopfler ujjaiból áradó
gitárszóló-folyamokban rejlett, amik egy csobogó patakhoz hasonlítottak.
Sikereiknek egyetlen múló pillanata sem volt azon időszak alatt, míg a
következő három stúdiólemezt elkészítették, s aztán elérkeztek a tetőponthoz, a
„Brothers In Arms” munkálataihoz.
Az
album 1985 májusában jelent meg és attól a pillanattól kezdve megállíthatatlan
volt. A Dire Straits innentől kezdve szupersztárrá vált, de a siker
belemerevítette Knopflert és a zenekart is egyfajta népszerűségi klisébe. A
Dire Straits egy bizonyos, biztonságosnak vélt, homogenizált muzsika
szimbólumává vált, Knopflert pedig a középkorú rocker karikatúrájaként
ábrázolták felhajtott kabátujjakkal és fejpánttal.
Épp
csak a lényeg merült feledésbe a szédítő sikerek során, hogy a Dire Straits a
kezdetektől fogva mennyire ütős és radikális tudott lenni az évek alatt. A
Knopfler-dalok csont-csupaszságát kitöltő szédítő gitárszólamok a ’70-es évek
végétől friss levegőt fújtak a nehézkes rock-dinoszauruszok és az egydimenziós
punk cséphadarók közé. Utolérhetetlen és virtuóz volt, akár egy mesterember,
aki képes volt bekapcsolódni a rock klasszikus vérvonalába akár úgy is, hogy
néha vadhajtásokat eredményezett.
Nagyszerű dalokat írt: a „Sultans of Swing”-től
a „Romeo and Juliet”-ig, a „Tunnel of Love”-tól a „Private Investigations”-ig.
Egytől egyig mind sötét mélységek mini-drámái, a ragyogó dallamok és szövegek
összhangjai.
Rövid
időn belül Knopfler ünnepelt rock-arisztokrata lett, akit Bob Dylan meghívott,
hogy legyen zenekara vezetője és producere, majd olyan ikonok kopogtattak
ajtaján, mint Phil Lynott, Eric Clapton, Van Morrison, Tina Turner.
Nehéz
lenne megalkotni egy olyan kevéssé szerethető rocksztárt, mint Knopfler.
Kopaszodó, csendes, befelé forduló, és inkább tűnik egy zenekar kisegítő
zenészének. Ennek ellenére hatalmas tehetségét a vasakaratának igájába fogta. A
Dire Straitset vezetve kibővítette annak határait egészen addig a pontig,
amikor a „Brothers In Arms”sikerei túl sok mindent emésztettek fel ahhoz, hogy
a folytatáson gondolkodjon. Már túl volt azon, hogy valami teljesen újat
találjon ki, ami újabb kommersz sikert eredményez.
A
zenekar ezen időszaka inkább egy halk, melankolikus sóhaj, mint ordítás. De
mégis volt egy olyan jellegzetessége, mint a szövegből kitűnő aláírásnak. A „Money
For Nothing” igazából egy old-school boogie, de a profi vágás, Sting
jellegzetes háttér-vokálja, és egy jól kigondolt számítógépes videó elég volt
ahhoz, hogy a Dire Straits megtestesítse azt a stílust, ami annyira hiányzott a
’80-as évek rockzenéjéből.
Nem
csoda, hogy Knopfler egy alkalommal így nyilatkozott a Rolling Stone-nak: „A sikert imádom, mert a siker azt jelenti,
hogy megvehetek egy 1959-es Gibson Les Pault, és egy Triumph motort. De a
hírnevet utálom. Megzavarja azt, amit csinálsz, és egyáltalán nem tudja
megváltoztatni a rólad kialakult képet.”
forrás: http://direstraitsblog.com/blog/untold-story-dire-straits-part/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése