A Dire Straits sosem mesélt története - harmadik rész

Az album a megjelenésétől kezdve sikeres volt, Európa-szerte a legjobb 10 lemez között szerepelt. Amikor 6 hónappal később Amerikában is kiadták, a Bilboard-lista második helyét foglalta el, így 1979 elején a zenekar rögvest az Újvilág felé vette az irányt, hogy megkezdjék első koncertkörútjukat. Dylan miattuk utazott Los Angelesbe, hogy megnézze őket, és utána rögtön fel is kérte Knopflert, hogy játsszék a következő lemezén, a „Slow Train Coming”-on. Mark, aki először a Newcastle City Hall-ban látta először Dylant zenekarral koncertezni 1966-ban, jóleső érzéssel idézi vissza, amikor egy nyitott tetejű kabrióban száguldott végig a napsütötte Santa Monica Boulvardon hogy odaérjen a stúdióba.  Akkor érezte úgy, hogy ez az, amit mindig is akart.

„Mark volt a garanciánk a színvonalra, hogy ne csak egyszerűen jók, hanem kivételesek legyünk”. – ismeri el David Knopfler. „De abban az időben nagyon is alázatos, szerény volt, amit ma nehéz lenne elképzelni. John és én elég sokat huzigáltuk őt, mire az oltárig értünk.” Mielőtt a zenekar elindult volna Amerikába, a lemezcégük siette őket a második lemezük munkálataival, így a Bahamákra utaztak, hogy a „Communiqué”-t felvegyék a producer-impresszárió Jerry Wexler irányításával, aki a Led Zeppelinnel és Ray Charlesszal is dolgozott. Wexlernek csak annyi feladata volt, hogy kisimította a hangzás itt-ott durvább széleit.

A „Communiqué” rohamtempóban, alig egy évvel a bemutatkozó lemezük után jelent meg, amit hűvösebb fogadatatás és kevesebb eladott példányszám jellemzett. Visszatekintve azonban logikus előrelépést jelentett a zenekar életében:  Wexler ragyogása élesebb fókuszba helyezte Mark megszerkesztett, finom melódiáit, amely főleg a „Once Upon A Time In The West”, és a „Lady Writer” dalokon érezteti hatását,szinte mindegyik olyan, akár egy hűvös bahamai naplemente.

Ahogyan egyre keményebb munkatempót diktáltak, a tagok közötti feszültség első jelei is mutatkozni kezdtek. A zenekaron belüli nyomás tapintható volt, szinte klausztrofóbiás érzés kerítette őket a hatalmába, amit a folyamatos útközbeniség, a stúdióbeli összezártság is fokozott – de mindez leginkább a testvéreket érintette.

„Mindent ránk nyomtak” – idézi fel David Knopfler. „De csak kimerültek voltunk: minden éjszaka parti, túl sok pia, a lelki és testi egészség tönkretétele – ahogyan akkor a rockzenekarok többsége tette – és mindezt a mértéktelenül.”

Ed Bicknell: „Senki sem volt felkészülve az ilyen mértékű nagy sikerre.  Persze, minden megváltozik, de te ugyanaz maradsz. Valószínű, hogy még mindig ugyanabban a kis lyukban laksz, sonkás szendvicset majszolsz, mert a pénz csak úgy kifolyik a kezedből. Vagy annyira megrémülsz, hogy szinte semmit sem költesz, - és ez utóbbi történt velünk is. Azt hiszed, hogy majd jön az adóhivatal és elviszi minden pénzed, és a jövő már nem nyújt ilyen jó lehetőségeket.”

Bicknell szerint a testvérek közötti ellentét sokkal mélyebb volt, mint a „Dire Straits” munkálatainál. „David problémája az volt, hogy zenekari tagok nem voltak egyenrangúak, szerinte a munka diktatúrán alapult, amely főleg őt érintette. Voltak kérdések, amiket ő és Mark nyilvánosan megbeszéltek, de azok, amik valamilyen zenei témát érintettek, azokat négyszemközt beszélték meg.  Ahogyan John egyszer megjegyezte, ez valószínűleg már David születése óta tart. Meggyőződésem, hogy David csak Mark öccseként volt a zenekar tagja és nem azért, mert olyan nagyszerű ritmusgitáros lett volna – Mark bárkit találhatott volna helyette.”

„John Illsley és én egy kávézóban találkoztunk Notting Hill-ben, egy fényes tavaszi reggelen, 2015-ben. Abban a pillanatban, amint belépett az ajtón, a rádióban megszólalt a „Romeo and Juliet”.  John csak mosolygott ezen a véletlen egybeesésen és kijelentette, hogy ez a dal  - 35 év után -  teljesen úgy szól, mintha tegnap vették volna fel.”

Ennek a dalnak a megjelenése fordulópont volt Mark életében – mintha ő is átlépte volna a Rubicont – csak már, mint a zenekar egyetlen dalszerzője. Mindig is termékeny szerző volt, de ahogy közeledett a harmadik lemez kiadása, új távlatokban gondolkodott. Elképzelte, hogy a zenekar hangzását billentyűsök bevonásával intenzívvé teszi, így több mozgástere marad a bonyolultabb területek felfedezéséhez. A „Romeo and Juliet” volt az első eredménye ötleteinek. Egy közel hatperces hullámvasút menete, amely végigrobog egy tönkrement szerelmi viszony roncsain.

Ed Bicknell: „Emlékszem, amikor bejött hozzám az irodába és először nekem játszotta el. Nem tudtam megszólalni, csak ültem, és hitetlenkedve bámultam magam elé. Mark akkor már tudta, hogy ezt a meccset is ő nyeri és véglegesen övé a polpozíció.

Knopfler ezzel végleg magához ragadta a banda irányítását elég provokatív módon, de ez csak még jobban súlyosbította a többi, felszínre bukkanó problémát, amikor a zenekar New Yorkban belefogott a harmadik album, a „Making Movies” munkálataiba. Bicknell szerint a hároméves, folyamatos, megállás nélküli munka állandó nyomás alatt tartotta őket és így derült ki, hogy a „Romeo and Juliet” nagyon is személyes élményekből született.

Ed Bicknell: „A zenekar tagjai különböző módon viszonyultak a  barátnőkkel való kapcsolatokhoz, de azok általában katasztrofálisak voltak. További nehézséget jelentett az együttesen belüli konfrontációs helyzet, amikor az egyik mást akar és a többség nem támogatja – bizonyos emberek nem kedvelnek bizonyos embereket, és ez engem is nagyon zavart már. Azt hittem, hogy az zenekar hamarosan felbomlik.

Először is, nem segített a helyzeten semmit, hogy a stúdióban Jimmy Iovine producerrel dolgoztak. A bámulatos new yorki épp akkoriban fejezte be Bruce Springsteen és Tom Patty lemezeinek munkálatait és fáradhatatlannak tűnt az általa diktált tempóval. Az első héten csak azzal foglalkozott, hogy a dobhangzás minél tökéletesebb legyen. Ebben az üvegházi környezetben a két Knopfler hamarosan egymás torkának esett.

David Knopfler: „Mielőtt elkezdtük volna a felvételeket, Jimmy elvitte Markot, hogy nézzen meg egy sessiont Bruce Springsteennel, amitől aztán leesett az álla. Bruce-t mindenki „Főnök”-nek hívta, amit ő teljesen természetesnek tartott. De közel 30 évet töltött azzal, hogy a főnökséget elsajátítsa, és hogy jó főnök legyen. Mark nemrég hagyta ott a tanári pályát és nem tanulta meg, hogyan igazodjon el mások képességeit illetően. Ennél a pontnál a kapcsolatunk már olyan rossz volt, amilyen csak lehetett. Amikor elkezdtük a „Making Movies”-t rögzíteni, már ő volt a király, de ő volt az pasas is, akivel a szállodai szobámat meg kellett osztanom – hogyan tudtam volna engedelmes lenni?”

A szakítás gyors volt és kegyetlen. A testvérek robbanékonyan érveltek, de David vesztett. Visszautazott az Egyesült Királyságba, ahol aztán szólókarriert kezdett. Három évvel később meghívta Markot a bemutatkozó lemezére, de végleg eltávolodtak egymástól.

Ed Bicknell: „David távozása nem volt kellemes, de mindenképpen bekövetkezett volna.”  A menedzser szerint ez az egyenrangúság-probléma eredményezte két évvel később a dobos, Pick Withers távozását is. „Marknak nagyon erős személyisége van, határozott, elszánt, és néha könyörtelen is. De könyörtelennek kell lenned, ha egy zsírral bekent oszlopra akarsz felmászni. A zenekari demokrácia szinte sohasem működik.”

David Knopfler távozása után a lemez felvételei felgyorsultak, Jimmy Iovine a munkába bevonta az E-Street Band billentyűsét, Roy Bittant, aki szívfájdító dallamokkal töltötte fel a másik klasszikust, a „Tunnel of Love”-ot, amelyen Knopfler lágyítja Dylan-féle gördülő mennydörgését és Bittan néhol kemény zongorafutamait. Amikor Bicknell meghallgatta a kész felvételt, azt monda, hogy olyan érzése van, amikor egy felszálló sugárhajtású gépen ül.

forrás: http://direstraitsblog.com/blog/untold-story-dire-straits-part-iii/