Komor történések New Yorkban - A szakítás

A fenti cím alapján néhányan arra gondolhatnak, hogy ismét Mark Knopfler és Holly Vincent románcának nem túl boldog befejezése lesz a téma, de nem – egy sokkal fájdalmasabb történésről lesz szó, ami a ’70-es évek végére a feloszlás szélére sodorta az egyre nagyobb sikereket elérő zenekart. Ekkorra már teljesen világossá vált, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában, és mivel a Knopfler-testvérek egyike sem volt hajlandó engedményeket tenni egymásnak, a következményeket is pontosan lehetett tudni. Ezt a nehéz időszakot John Illsley sem hagyhatta ki a visszaemlékezéseiből, hiszen a munkakapcsolaton túl is szoros barátságot ápolt a testvérekkel.

Ezt a fejezetet nehéz lesz megírnom, így óvatosnak kell lennem. Két testvér marakodása senki másra nem tartozik, csak rájuk. De elkerülhetetlenül a zenekar problémájává is vált. Mindkettőjük nagy barátjaként fájdalmas volt ezt végignézni és kezelni. Mindkettőjükkel barátok maradtam, egyikükkel jobban, mint a másikkal, részben azért, mert egy utcányira lakom tőle, és valószínűleg ő lett a legjobb az évek során a magam köré gyűjtött barátok közül. De mindannyian testvérek vagyunk valahol, afféle testvérek, egy zenekar szűk, néha klausztrofóbiás, családjellegű egységében. A széthullás fájdalmát mindenki érzi, mindenki osztozik benne, és ez nem múlik el. New Yorkban nem voltak győztesek. Miután megszólalt az utolsó menet csengője, és a küzdelem véget ért, ahogy annak véget kellett érnie, csak fájdalmas szomorúság, üresség maradt.

Azt mondom, hogy nem voltak győztesek, de ami a zenekart illeti - és ez egy elég nagy "de" - a vihar friss levegőt, kék eget, egy jobb, másfajta ürességet hagyott maga után. S most itt egy kicsit megállva, a hivatásunk folytatása szempontjából is pozitív fejlemény volt. Súrlódásoktól mentesen, súlyos feszültségektől megszabadulva, boldogabb egységként haladtunk előre, mert véget vetettünk egy olyan kellemetlenségnek, amely aláásta a fejlődésünket. Mark írt egy csomó nagyszerű dalt, és erősen érezhető volt, hogy valami nagyon különlegeset készülünk létrehozni. A kreativitásunk csúcspontján voltunk, és az új lemez elkészítésének határideje ott lebegett a fejünk fölött. A nyomás így is nagy volt. Talán ennek a tudatalatti jelenléte váltotta ki a szakítást, a tudat, hogy a következő album és turné eltörpül az előző kettő mellett; újabb egyévnyi turnézás, egy újabb év távol az otthonunktól, még nagyobb médiafigyelem, nagyobb tömegek, még nagyobb nyomás.

Ki tudja - talán Dave feláldozta magát a nagyobb ügyért anélkül, hogy tudta volna, ezt teszi? Határozottan volt egyfajta előre elrendelt sorsszerűség abban, ami történt, és bizonyos értelemben Dave valószínűleg a saját kardjába dőlt. Mivel a büszkesége forgott kockán, ami szintén nyomasztotta, ez volt az egyetlen módja, hogy ezt tegye. Egy gyors kézfogás, némi jókívánságcsere, és egy taxi a repülőtérre, bizonyos értelemben rosszabb lett volna. Dave nem állhatott volna fel csak úgy, és nem mondhatta volna: „Srácok, semmiben sem vagyok biztos.  Visszamegyek Londonba, egy kicsit lazítok és az egészet átgondolom”, és aztán lazán elslisszol. Ahhoz, hogy a tettet véghezvigyük, drámainak és látványosnak kellett lennie. Kétségtelen, hogy a siker okozta stressz és a turnézás okozta kimerültség sokkal jobban megviselte őt, mint minket. Néhányan szeretik, néhányan tűrik, sokan ki nem állhatják. Dave egyszerre szerette és gyűlölte.

Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha valaki kerüli a felhajtást meg a rivaldafényt. Mindannyian más és más személyiségűek vagyunk, egyik karakter sem jobb a másiknál; egyeseknek jobban fekszik a középpont, másoknak az árnyék. A probléma az volt, hogy a Dire Straits mostanra nagyon sikeres lett, így még nagyobb volt a nyilvánosság, a figyelem és a nyomás. Talán túlzás olyan kijelentést tennem, de talán részben arról is szó lehetett, hogy az egyik testvér a másik árnyékában élt. 

Könnyű megérteni, milyen nehéz lehetett a tehetséges muzsikus Dave-nek, hogy nyilvánosan és zeneileg is egy nagyszerű dalszerző-gitáros másodhegedűsének kellett lennie. De másrészt, mit tehetett volna Mark? Beleadni apait-anyait, hogy az öccse jól érezze magát? Persze, hogy nem. A shakespeare-i tragédiák alapanyaga is mindig ez volt: két egymást kizáró különleges jóság – vagy legalábbis két egymást kizáró kivételes álláspont – összeütközése, amelynek nem lehetett más a vége, mint szenvedés; két testvér, akik szerették és csodálták egymást, de a körülmények egymás ellen fordították őket. És ebből született meg ez a sötét new york-i történet (...)

Júniusban érkeztünk két hónapra, és hogy megspóroljuk a szállodai számlákat, apartmanokat béreltünk egy Central Parkra néző háztömbben. Nem csak Bronx volt veszélyes, egész New York annak számított akkoriban, és ezt az állapotot a kilencvenes években egy tömeges rendvédelmi kampánynak kellett megszüntetnie, miután a kokain-járvány miatt még jobban megugrott a bűnözés. Napnyugtát követően a Central Park az általa mutatott gazdagság ellenére sem volt sokkal biztonságosabb, mint a Hell's Kitchen. Gyilkosságok és erőszakos cselekmények történtek a parkban, amíg ott voltunk, alig néhány száz méterre onnan, ahol sétáltunk vagy aludtunk. Reggel a stúdióba menni olyan volt, mintha egy Starsky & Hutch vagy egy Kojak epizód forgatásán sétáltunk volna keresztül. Csavargók álldogáltak a bejáratoknál, lepusztult bérházak mocskos ablakaiban csupasz villanykörték lógtak, bandák gyülekeztek az elkerített, zárt kosárlabdapályákon, és szirénák bömböltek a nap 24 órájában (...)

A Power Station, amelyet azért hívtak így, mert valószínűleg régebben is ez volt a neve, egy viszonylag új hangstúdió volt, amely a nyugati 53. utcán, a 9. és a 10. sugárút között, Manhattan belvárosának Hell's Kitchen néven ismert negyedében található. Gyönyörűen felújították, a falakat faburkolat fedte, minden helyiségében nagy kanapékat állítottak be, és ez valóban nagyon távol állt a Whood Wharf-tól, de a két környék történelmi múltja is hasonló – mindkettő lent van a vízparton – volt. A Hell's Kitchen évtizedeken át szegény ír bevándorlók ezreinek adott otthont, akiket a Hudson folyó kikötőinek rakpartjai és dokkjai által kínált munka vonzott, ahogyan egykor a deptfordiak is a Temzén találtak munkát. Otthon éreztük magunkat a Power Station-ben, amely még szinte félig kész állapotban volt. A Woolf's nevű étteremben elfogyasztott hatalmas reggeli után minden reggel megtettük odáig a húszperces sétát, de mindig taxival mentünk vissza, vagy négy-öt fős csoportokban gyalogoltunk.

Az albumon (Making Movies) mindössze hét dal szerepelt volna, és ezek közül csak egy – a "Solid Rock" – volt rövidebb négy percnél. Nem volt meglepő, hogy a legkedveltebb szerzemények a "Romeo and Juliet" és a "Tunnel of Love" lettek. Gyönyörűen kidolgozott művek, dalszerzés a javából. Sosem untam meg játszani őket, még ma, negyven év elteltével, szólókarrierem során sem. Talán a "Hand in Hand" mára már nem annyira ismert és nem annyira játszott, de mégis megérdemli helyét az első polcon, a "Solid Rock"-ot pedig nagyszerű élőben előadni.

A "Les Boys" című szám egyfajta excentrikus rendellenesség, egy könnyed komikus dal, amelyet egy eredetileg birminghami meleg kabaré előadás ihletett. Az előadást egy koncert után késő este a müncheni szállodánk bárjában láttuk. A hetvenes évek végén az Egyesült Királyságban a meleg birminghami kabarék nem tartoztak a kocsmai vagy szállodai szórakoztatás alapfelszereltségéhez, így ezek a srácok Németországba mentek munkát keresni, ahol sokkal elfogadóbbak voltak irányukban. A bárban ülő tucatnyi köpcös, középkorú német vezetőnek és néhány kurvának nem, de nekünk bizarr és nagyon mulatságos volt figyelni, ahogy beszéltek és énekeltek a súlyos közép-angliai akcentusukkal. Előadásuk után csatlakoztak hozzánk, és rendkívül szórakoztató volt a társaságuk. 

A "Les Boys" könnyed komédiája bizonyosan nem a megfelelő hangsáv volt a stúdióban a felvételek első heteiben kialakult hangulathoz. Dave egyre növekvő elégedetlensége megmutatkozott testbeszédében, a mormolt panaszaiban és abban, hogy nem volt hajlandó megtenni, amit kértek tőle. Ez nagyon is negatív, feszült légkört teremtett. Hihetetlen, izgalmas energiák rejlettek a lemez készítésében, de a feszültség felemésztette mindezt. Mint régi barátommal, megpróbáltam nyíltan, őszintén és együttérzően beszélni vele a hangulatáról. (Hála Istennek, a menedzserünk, Ed Bicknell nem volt túl sokat a közelben. Az ő tanácsai Dave-nek nagyon rövidek és lényegre törőek lettek volna!)  

Nem így kellett volna lennie – mondta Dave, a siker nagyságára és az ezzel járó összes nyomásra gondolva.

Erre én csak annyit tudtam mondani:

Hát, pedig ez így alakult! Ez van, úgyhogy csak bele kell törődnünk. Nem tudjuk meg nem történtté tenni. Nem tudjuk visszaforgatni az idő kerekét, és nem mehetünk vissza a Hope and Anchorhoz.

De nem volt boldog ember. Csak egyféleképpen lehetett vége – és ez nem a zenekar feloszlását, vagy a kocsmákban történő zenéléshez való visszatérést és a deptfordi nyugodt életet jelentette. Markkal nem sokat beszélgettek, és a nyílt vita elkerülése érdekében egyszerűbb volt, ha a producer, Jimmy Iovine mondta meg neki, hogy mit tegyen, én pedig bátorítottam. Nem egyetlen esemény volt az, ami a szakításhoz vezetett. Már legalább egy éve húzódott az ügy.

Mark nagyon is a zenekar vezetője volt, és jogosan, így Dave-nek, a fiatalabbik testvérnek ezt nehéz volt megélnie. Ezt megértettem, de a harag és a rosszkedv mindnyájunkat magával rántott, és egy nap a stúdióban csúcsosodott ki ez az egész. Volt egy elég egyszerű gitárszólam, amit Dave-nek kellett játszania a "Romeo and Juliet"-ben, és amikor bejött a stúdióba, miután nem dolgozott rajta, Jimmy, mint producer, elég élesen közölte vele, hogy menjen el, tanulja meg, és másnap már  fel is vesszük. A vita akkor robbant ki, amikor Dave másnap visszajött, de még mindig nem csinálta meg, amire kérték. Mindannyian kifakadtunk:  

Gyerünk Dave, haladnunk kéne!

Ezt viccelődve mondtuk neki, de volt benne némi türelmetlenség és bosszúság is, hiszen három ember erőfeszítéseit hátráltatta, mert ő nem tette a dolgát, mint a többiek. Mindannyian fáradtak voltunk és egy kicsit morcosak.

Mark egész idő alatt tartotta a száját, de egyre frusztráltabb volt – több forgott kockán, mint a lemezfelvétel. Ők egy család voltak, ugyanazzal a szerető anyával és apával, és egy szakítás mindnyájuk számára kétségbeesést okozna. De most mégis durván ráförmedt és elég hevesen kritizálta Dave-et. Elég nagy égiháború volt, és végül Dave visszament a lakásba, hogy a barátnőjével, Chrisszel legyen. Visszatérve a stúdióba, mindannyian egyetértettünk abban, hogy a helyzet tarthatatlanná vált, és ultimátumot kell adnunk Dave-nek – én pedig önként jelentkeztem erre, és elindultam a Central Parkba. Nem kiabált. Csak nagyon szomorú volt. Ültünk és beszélgettünk. Kipakolt, elmondta, milyen nehéz neki, és elismerte, hogy a démonai mindannyiunk démonaivá váltak. Azt mondtam: 

Kétféleképpen lehet ezt megoldani. Visszajössz a stúdióba, elásod a csatabárdot Markkal, és továbblépünk – vagy hazautazol... 

Dave azt felelte: Akkor hazamegyek.

Ahogy visszasétáltam a stúdióba, a düh, amit addig éreztem, mélységes csüggedéssé változott. Dave a barátom volt, és az ő barátsága indított el erre az izgalmas zenei utazásra. Ami még ennél is fontosabb, Mark testvére volt, és kizárt, hogy a veszekedésüket egy korsó sör mellett elsimítsam Londonban. 

Dave hazamegy – mondtam, miközben beléptem a vezérlőterembe. 

A hírt üres arcok fogadták, és körülbelül tíz percig csendben forgolódtunk a stúdióban.

Aztán Jimmy azt mondta: 

Jól van, folytassuk!

Mi pedig felvettük a hangszereinket, és visszamentünk dolgozni. Azt a néhány apró megnyilvánulást, amit Dave tett a felvételhez, levettük, és Mark újra rögzítette őket. Sid McGinnis-t, egy nagyon tapasztalt session zenészt, aki számos top zenekarral és előadóval dolgozott már együtt, Jimmy szervezte be. Őszintén szólva nyomasztólag hatott ránk, de elkerülhetetlen volt, ahogyan a dolgok alakultak, viszont szakmai szempontból, utána nagy megkönnyebbülés volt a stúdióban. Mark nagyon zárkózott ember, és biztos vagyok benne, hogy nagyon nehezen tudta feldolgozni a történteket. Tudtuk, békén kell őt hagynunk, hogy ezt megtehesse. Tökéletesen profi, és mindannyian visszatértünk a zenéhez, az egyetlen elterelő hadművelethez.

Egy nagyszerű lemez valamiféle vigaszt jelentett, de az érzelmi ára magas volt. Örök dicsőségére legyen mondva, Dave egy kis kihagyás után újra belevetette magát a muzsikálásba, és keményen dolgozott, mint billentyűs, és mint gitáros. Már akkor is jól játszott, lassan kiváló zenésszé vált, és 1983-ban elkészítette első szólóalbumát, amelyen nekem is volt szerencsém játszani. Azóta két-három évente ad ki egy-egy albumot, és világszerte turnézik. A Straits-hez hasonlóan ő egész jól befutott Németországban. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, de soha nem említjük a „háborút”!

(Forrás: John Illsley: My Life in Dire Straits – Penguin Books, London, 2021)