Négyhúros sztorik innen-onnan - 1. rész

John Illsley mesél a világszerte elért sikerekről, a Mark Knopflerre nehezedő nyomásról és arról, mi a titka a tökéletes basszus-szólamnak

Az interjú a guitarworld.com bassplayer oldalán jelent meg, 2022.06.16-án

A basszusgitáros az egész világot meghódította a Dire Straits zenekarral, de hogy pontosan hogyan és miként történt mindez, bárki elolvashatja az önéletrajzi könyvében és meghallgathatja a legújabb, VIII. címet viselő szólóalbumán. Mindent összevetve ő sommásan csak úgy foglalja össze, hogy „túléltük – egyben maradtunk és a barátságunk azóta is töretlen”.

A világszerte 120 millió példányszámban eladott Dire Straits lemezeken ott hallhatók John Illsley basszus-szólamai, ő maga pedig nemrégen jelentette meg emlékiratait „My Life in Dire Straits” címmel. A könyv végigkíséri a muzsikus útját a legelső napoktól egészen a ’80-as évekig, amikor a Straits megállíthatatlan, mindenütt jelenlévő erőforrásnak számított – illetve még a későbbi időszakra is visszatekint. Úgy fogalmazott, hogy már az írás kezdetekor fontosnak tartotta, hogy az emlékei pontos kontextusba kerüljenek. 

Ez nem arról szól, hogy jó pontokat szerezzek – fogalmazta meg Illsley. Csupán annak az időszaknak az ünneplése, amit közösen éltünk át és éltünk túl. Épek maradtunk és barátok, ami fontos, mert sokaknak ez nem sikerül. Amikor nekifogtam az írásnak, úgy döntöttem, hogy mindent pontosan rögzítek, mert nem akarom, hogy majd az érintettek azzal keressenek meg, hogy ők sosem mondtak ilyet, vagy tettek olyat és miért írok valótlanságokat.

Azzal is tisztában vagyok, hogy egyesek égbekiáltó problémákat fognak találni a könyvvel kapcsolatban, mivel az eseményeket illetően az ő verziójuk eltér az enyémtől – én viszont ragaszkodom a sajátomhoz. Néhány embert különböző okokból valóban értek sérelmek az évek során és nem akartam, hogy ezt most újra átéljék – nem lenne igazságos. 

A „My life in Dire Straits” mellett létezik egy hangoskönyv változat is, de ha a rajongóknak mindez nem lenne elég, és még további információra vágynak, akkor bármikor elugorhatnak az East And Arms nevű kocsmába, (hotel is egyben), amit Illsley 1990-ben vett meg a helyi közösség nagy örömére, mert a New Forest Nemzeti Parkban található vendéglátó-ipari egység híres a finom ételeiről, a koncertjeiről és  remek hangulatáról.  

Alapvetően ez egy kiskocsma, ahol jókat lehet enni. Van egy bár-részlege is, ahová az itt élők járnak rendszeresen, így mondhatni ez a helyi közösségi központ. Jó érzés, amikor azt mondják, hogy nemcsak a kaja, de a háttérben szóló zene miatt (is) szeretnek jönni hozzánk. S most valahogy azt érzem, hogy az emberek egy kicsit tisztelettudóbbak, mint régebben. 

Azonban aki arra számít, hogy Illsley-t fogja a pult mögött találni, amint éppen sört mér, vagy ételeket szervíroz, csalódni fog.

Valóban nem csinálok ilyesmit Én csak a zenéről és hangulatról gondoskodom – erősíti meg.

S ez a hangulat kulcsfontosságú az évek során létrehozott munkáiban. S bár pályafutása során mindig is basszusgitáron játszott, nem az a fajta zenész, aki szeszélyes, üres csillogással uralna egy dalt.

John McVie-hez hasonlóan én is szeretek annyi teret hagyni, amennyit csak lehet, mert a basszus lényege – ami engem illet – a feszes ritmusszekció, ugyanaz, ami az autónak a motor és ez különösen igaz a Dire Straits esetében. Kezdetektől fogva úgy közelítettem meg a dalokat, hogy elég férőhely maradjon a billentyűsöknek vagy a gitároknak. És még egy csomó más hang is ideférhetne, de bizonyos értelemben a basszus körüli légtér megteremtése elég jelentős szerepet játszott a Straits hangzásában, legalábbis az első két lemezen mindenképpen.

A ’70-es évek végén megjelent két album – az 1978-as, a zenekar nevét viselő debütáló korong, majd az egy évvel később kijött „Communiqué” – a zenei színtér élére helyezte a csapatot, amely a szó legtisztább értelmében ténylegesen olyan zenekar van, amelyben mindenki közreműködött abban, hogy a vezető Mark Knopfler dalai a lehető legjobban szólaljanak meg. 

A Straits karrierjének csúcspontja az 1985-ben megjelent figyelemre méltó „Brothers In Arms” volt, amely szinte világszerte uralta a slágerlistákat. Csak ebből a lemezből 30 millió példányt adtak el – amely szintén felfoghatatlan szám, de is azt bizonyítja, hogy a Dire Straits bizonyára kemény munkát fektetett abba, hogy a lemez örökre ott csillogjon a rock egén.

Rengeteg előkészület történt a tényleges stúdiómunkák előtt. Számos ötletet jártunk körül, így amikor megérkeztünk Montserratra, már nem volt semmi bohóckodás, nagyjából pontosan tudtuk, hogy a dalokat hogyan fogjuk rögzíteni. A zenekarunk tényleg az érzésről szólt – mondhatni a megalakulásunktól fogva. És amit mindennél jobban élveztem, az a próbálkozás volt, hogy ezt az érzést elkapjam, eltaláljam. Van úgy, hogy egy húrt kicsi keményebben pengetsz, mint általában, vagy visszafogod, vagy esetleg hagyod, hogy hosszabb-rövidebb ideig  szóljon. A dalra mindig rá kell érezned.

Van egyfajta tisztasága annak, ha valaki úgy közelíti meg a zenét, mint Illsley, aki számára ez volt a kulcs ahhoz, hogy basszusgitárt ragadjon.

1964-ben vagy ’65-ben kezdtem el basszuson tanulni, mert azt tapasztaltam, hogy jól érzem magam a basszushangok által létrehozott térben, hogy végre megtaláltam önmagam… és majd csak utána jött a következő kérdés, hogy akkor mit tudok kezdeni a zenével?

A már említett McVie mellett Illsley még több olyan basszusgitárost említett, akiket tinédzser korában hallgatott és csodált.

Szerintem Bill Wyman a Stones számára telitalálat volt, ahogy Paul McCartney is a Beatles-nek, hiszen nemcsak zenészként, de fantasztikus dalszerzőként is elismert, néhány basszus-szólama pedig egészen rendkívüli. Aztán itt van még Jaco Pastorius, akit csak egyetlen alkalommal láttam és hallottam Londonban, a Rainbow Theatre-ben de az egészen észbontó volt. Csak egy félórás szólót játszott egyedül, és akkor arra gondoltam, hogy mi a fene történik itt és most. Egyszerűen fogalmam sem volt, csak azt éreztem, hogy amit a basszusgitárral művelt, azt nem lehet szavakba foglalni, holott tudtam, hogy én álmomban sem játszanék így, mert az nem én lennék. Ezért tartom lenyűgözőnek, ahogyan minden ember más és más, a gitárosok is másként közelítik meg a hangszerüket.

Mint a legtöbben a korai zenei próbálkozásaik során, ő is „cover” zenekarban kezdte pályafutását.

Olyanok akartunk lenni, mint az Animals, ezért nagyon szerettük játszani a „Don’t Let Me Be Misunderstood” című dalt, valamint sok Chuck Berry-számot is betanultunk. Csak másoltunk, de akkoriban még csak ennyit tudtunk. Aztán már egyre otthonosabban mozogtunk a rock’n’roll és a blues területén és egyre inkább  ezen műfaj dalszerzőinek hagyományait követtük. Azt viszont be kell vallanom, hogy a jazz sosem jött be nekem.