Két bírálat - egy lemez

Ismét visszatekintünk a múltba – méghozzá 1996-ba, amikor is megjelent Knopfler valódi, igazi, tényleges, első, stb. szólólemeze, a Golden Heart.

A Gramofon című zenei lap 1996.06.01-i számában két lemezkritika is megjelent a lemez kapcsán, Zipernovszky Kornél és Csehy András tollából – ezek olvashatók alább, változtatás nélkül.

Ritkán van alkalma az embernek olyan alaposan előkészített és gondosan felépített bemutatkozó lemezt kézbe venni, mint Mark Knopflerét. Persze, a Dire Straits gitáros-énekesét 85 millió eladott lemez után nem kell senkinek bemutatni. Knopfler nyilatkozataiból az derül ki, hogy a szólólemez ellenére a Straits nem szűnt meg, nem oszlott fel, nem vesztek össze, talán lesz is új koncert, új lemez, talán már készülne is, ha nem unták volna olyan mélyen meg ezt az egész cirkuszt, miután két éven át turnéztak az On Every Streettel szerte a világon. Nem a siker hibádzott, viszont ilyen hosszú idő után szinte természetes a csömör, a Straits lassan húszéves. Hogy mennyire jól előkészített ez a szóló bemutatkozás, azt az is mutatja, hogy a lemez belső borítóján egy egyéves világkörüli turné dátumai olvashatóak (patinás helyszínek, mint a londoni Royal Albert Hall vagy a barcelonai Monumental Bullring közt a Petőfi Csarnok is ott van). A csömör legfeljebb annyiban érhető tetten a Golden Hearton, amennyiben a Rüdiger című számban egy német autogramvadászon veri el a port a lemez mind a tizennégy dalát egyedül író Knopfler, de nem a rajongásért, hanem azért, amiért Rüdigernek teljesen mindegy, focista, színésznő vagy kéjgyilkos, csak benne legyen az újságban.

A Straits-féle irónia a szövegekben tovább él, bár talán nem olyan nyilvánvalóan, mint a szintén jól ismert melankólia, melyet kiválóan színez a skót és ír népi hangszerek erős jelenléte. De Knopfler a duda és a hegedű, valamint a steelgitár hangzására épített dalokban inkább csak követi az ír és skót népzenei gyökerek divatját, nem igyekezett különösebben új tartalmat adni nekik. Mivel Dublinban kezdték a lemezt két éve felvenni, később az Egyesült Államokban folytatták a munkát, még egy zenei gyökeret talál meg Knopfler: a Cajun zenét. Ennek a felfedezésének frissessége teszi a Bonapartét és a Je Suis Désolé-t a legérdekesebb számokká. Az ilyen pillanatokért, és a címből sejthetőnél sokkal tartalmasabb szövegekért volt érdemes a szólólemezt elkészíteni, és country-, valamint folksztárokat — mint Sonny Landreth (steelgitár) vagy Jo-El Sonnier (aki a kannibálokról szóló szellemes dalban harmonikázik) — meghívni. 

(Zipernovszky Kornél)

Közismert tény, hogy Mark Knopfler tizenöt éven át a legendás Dire Straits vezéregyénisége volt. Örökzöldjeiket még ma is szívesen játsszák a rádiók. Knopfler szólókarrierje eléggé tipikus: egy tehetséges és kulturált együttes ontja magából a jobbnál jobb slágereket, és a zenekarnak van egy végtelenül ambiciózus frontembere, aki azonban egyedül nem tud igazán maradandót alkotni, így születnek sorra a vérszegény szólólemezek. Sajnos Knopfleré is ilyen.

Ez nem azt jelenti, hogy hallgathatatlanul rossz lenne az anyag, sőt felettébb kellemes gitárzenéről van szó. Csak éppen nem ezt szoktuk meg. Pontosabban: nem ehhez szoktatott a Dire Straits. Mark Knopfler Golden Heartja többnyire lírai hangvételű, finom gitármuzsikát tartalmaz szolid, erőlködésmentes harmóniamenetekkel. Az előadóra oly jellemző, egyszerű énekdallamok hatására az egész lemez csendes, békés, nyugodt. kellemes álomba ringató, esetleg vasárnap reggeli ébredéskor lejátszható muzsika.

A felvételekből teljesen hiányoznak a meglepetések, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy — az angolszász zene manapság divatos eszközét használva — Knopfler belesző a számokba érdekes, tradicionális ír és skót népzenei melódiákat, természetesen az alkalomhoz illő hangszerek (többek között duda) segítségével. Ilyen például a Darling Pretty és a Done With Bonaparte című felvétel.

A biztonság kedvéért a lemezen fellelhetők a Dire Straits stílusát idéző countrys, esetenként rock and rollos elemek is, amitől egy-egy dal még slágergyanús is lehet, de ez nem jellemző. Összességében Knopflernél ugyanaz a probléma, mint egy másik brit szupersztárnál, Elton Johnnál. Bár mindketten önmagában hibátlan és igényes munkákat adnak ki a kezük közül, és endszerint egy-egy felvételük még a toplistákra is felkerül, az egyes daloknak mégsincs igazi profiljuk: egymástól alig megkülönböztethető — s ezért bizonyos idő után már alig-alig fogyasztható — zenehalmazként kerülnek a hallgatók elé. 

(Csehy András)

Forrás:  https://adt.arcanum.com/hu/view/Gramofon_1996/?query=Dire%20Straits&pg=22&layout=s