A menedzserek első Hegedűse - aki elhozta nekünk Knopflert és zenekarát

Találós kérdéssel kezdem: Mi a közös a felsoroltakban azon kívül, hogy zenészek és álltak már magyar színpadon: Santana, Dave Brubeck, Elton John, Dire Straits, Tina Turner, Queen, Rod Stewart, Scorpions? A megfejtés egy név: Hegedűs László, ő hozta őket Magyarországra. A harmincnyolc éves fiatalembert a Multimedia Organisation Europe Limited cég managing directorát — hadd ne fordítsam le — a szakmából sokan kemény pop-cápának tartják, aki kíméletlenül fölfalja a mi csendes zenei vizeink piaci hasznát, saját kis halaink elől. Az újságírónak egyelőre nincs véleménye — de kérdései vannak.

Disszidens?

Kicsoda?

Ön, Hegedűs László.

Ja? Én nem. Konzuli útlevelem van, külföldön élő magyar állampolgár vagyok.

Hol él?

Az irodám Angliában van, de a kontinensen élek, lakást tartok fenn Nyugat-Berlinben, Athénban, és persze Budapesten.

Ha önre nézek, egy ártatlannak tetsző flegmatikus alkatú fiatalembert látok, akinek a pszichológia állítása szerint kicsit tohonyának, inaktívnak kellene lennie ...

A látszat sokszor csal.

Az lehet, de ezért nem kezdtem volna bele a mondatba, ami egyébként így folytatódik: … ezzel szemben igencsak fürge, aktív, rámenős lehet, ha egy angol cég vezetéséig vitte. Végül is ott sem mindenki igazgató. Szemben önnel, az erzsébetvárosi fiúval, aki — apropó! — honnan tudhatta a VII. kerületből, hogy mi kell a londoni pop-bizniszben? Azt hinném: fogalma se volt róla.

Nem igaz, hogy fogalmam se volt. Itthon újságíróként kezdtem, lapot szerkesztettem. Azokat az éveket, amikor az ember a legfogékonyabb, amelyek a legmélyebb nyomokat hagyják az ember szokásaiban, munkamódszerében, gondolkodásában, hírlapíró-szerkesztőként éltem át, s az újságírás sok olyasmire rászoktat, ami hosszú távon rendkívül hasznos lehet. Kint eleinte nagyon nehéz körülmények között dolgoztam, senkire nem számíthattam, csak magamra, viszont gyorsan tanultam. Szivacs típus vagyok, aki ha bekerül egy közegbe, helyzetbe, abból felszív mindent, ami számára hasznos lehet. Ráadásul még gyerekként megtanultam németül, diákként angolul, s később egy kicsit lengyelül és szerbül.

Nem hiszem, hogy ez lenne a karrierje nyitja. Mások is beszélnek egy-két nyelvet ... 
Tényleg nem ez a nyitja, de itt kezdődik. Ott folytatódik, hogy a hetvenes évek elején itthon zenekarokat menedzseltem — a Generált, és az LGT-t. Eltűrtek, de ahol lehetett, belém rúgtak, nagyon fürgén kellett ugrálnom. „Svarcban” dolgoztam, a zenekaroknál technikusként voltam bejegyezve, tárgyalni csak azzal tudtam, aki rajtam keresztül akart elérni valamit — a többiek nem álltak szóba velem —, s ha nekem kellett valami, akkor egyből elutasítottak, hogy „Kicsoda maga, fiacskám? Egy technikus? Na, menjen a fenébe”. Ügyesnek kellett lennem, mindenféle trükköket kitalálnom, hogy menedzselhessem a csapatokat, ami kimerült abban, hogy szerezhettem üzleteket. Mert ha megpróbáltam bármibe beleszólni, ami a zenekari koncepciót érintette, az mindig azzal végződött, hogy „Na kopj le, öcsi!”. Szóval hatalmas köveket cipeltem a hátamon, és ezzel a ballaszttal kellett volna följutnom a hegyre. Amikor abbahagytam a menedzselést, kitaláltam a lézer-multimedia show-t, elindítottuk a Planetáriumban a Lézerszínházat. Itt is hegyeket kellett megmozgatni, de az kreatív dolog volt, és nagyszerű társaim voltak. A prés, az munkára serkenti az ember agyát, rákényszeríti, hogy valami rendkívülit szorítson ki magából. Azután, 1982-ben kaptam egy lehetőséget, hogy egy angol cégnél dolgozzak. Ültem az irodámban, volt egy telexem, négy telefonvonalam, körülöttem sziporkázó, oldott, laza emberek, akikből csettintésre jöttek az ötletek, semmi kőszikla — s én úgy felszálltam, mint egy rakéta.

Mi az, hogy „kaptam egy lehetőséget”? A lehetőségeket csak a tündérmesékben osztogatják.

Tényleg mesebeli szerencse volt, a véletlen játéka. Találkoztam azokkal az emberekkel, akik úgy gondolták, hogy aki Budapesten meg tudta csinálni a Lézerszínházat úgy, hogy az Európa-szerte jó sajtót kapott, az talán az ő céljaikat, a kelet-európai popzenei piac megszervezését is jól fogja szolgálni. Izgatott a feladat és ráadásul olyan fizetést ajánlottak, amit józan ésszel nem lehetett visszautasítani.

Ez elég szűkszavú magyarázat, legalább azt árulja el, mennyi az, amit már nem lehet visszautasítani?

Hagyjuk a pénzt, úgyis éppen elég irigyem van.

Rendben. Akkor azt mondja meg, mivel éri el, hogy a Queen, Tina Turner vagy Rod Stewart eljöjjön hozzánk? Hiszen nemcsak mi nem tudjuk kifizetni azt az ötven-százezer dollárt, amit ezek a művészek kérnek, de ön gyakran nem is készpénzzel fizet, hanem csereüzleteket bonyolít.

Mi a kérdés? Hogy mitől jönnek, vagy hogyan intézem a csereüzleteiket? Nem létezik ugyanis olyan varázsszó, mint a „Szezám, tárulj!”, minden eset más. A legtöbb sztárhoz nem is lehet eljutni, így mindegyikük becserkészése, megdolgozása kisebb háborúhoz illő stratégiai tervet igényel. Most éppen nyakig ülök a „David Bowie-hadműveletben”.

És a magyar cégek miért vállalják, hogy például villamos emelőtargoncát szállítsanak Becsbe, a Rod Stewart-koncertre?

E mögött kilencven százalék munka, és tíz százalék legenda van. Az évek során partnereim megszokták, hogy ha valamit ajánlok, akkor üzlet ígérkezik. Nem titok, mindig az a jó üzlet, amelyben alacsony költséggel nagy bevételt lehet elérni, mint például a John Mayall-koncerten a Kisstadionban.

A zenekar aránylag olcsón jött el, és olyan dugig telt házat vonzott, amilyet én még nem láttam; vagy itt volt az Iron Maiden-koncert a Sportcsarnok parkolójában, huszonötezer néző, ugyancsak viszonylag szerény költséggel; a Dire Straits, négy előadással, gigantikus bevétellel.

Mondja ki azt a fejbevágó összeget.

Fejből nem nagyon emlékszem a számokra, de azt hiszem, a John Mayall-koncerten a magyar cég tiszta nyeresége kétmillió volt, a Dire Straitsén három (ez két cég között oszlott meg), a Scorpionsé is mintegy kétmilliót hozott. 

Azt mondja, némelyek olcsón jönnek el, holott a legtöbb igazi sztárhoz szinte lehetetlen eljutni. Ez megerősít bennem egy gyanút. Fiatalon, harmincnégy évesen ment ki, azon az ízlésvilágon felnőve, amit itt szívott magába. Hozza ide most a zenészeket, akikről az a benyomásom, hogy ha nem is döglött, de többnyire meglehetősen fogatlan oroszlánok. Talán azért jönnek el olcsón.

Először is, akiket Kelet-Európába, s így Magyarországra is elhozunk, a rockzene középnemzedékének világszerte legvonzóbb, s Európa más részein is a legnagyobb tömegek szeretett sztárjai, ráadásul a saját ízlésem semmilyen szerepet nem játszik abban, hogy kiket hozunk ide. Az én ízlésemnek abban van szerepe, hogy otthon, a lemezjátszómon mit hallgatóik. Én pontosan tudom — ezt a lemeztáram bizonyítja —, hogy ma a rockzenében az U2, a Simple Minds, a Sting és hasonlók az aktuális, korszerű zenét játszó sztárok, és hogy ezek nem azonosak azokkal, akiket Magyarországra szerződtetünk. De ők sehol a világon nem vonzanak még futballstadionnyi nézősereget. Mi évi sok ezer kérdőívet dolgozunk fel, nagyon komoly piackutatást végzünk, több tízezer ember véleményét ismerjük arról, mit szeretnének hallani, és azt hozzuk ide, akit hallani szeretnének. A zenei újítások nem érdeklik annyira a hazai közönséget, hogy erre érdemes lenne koncertet szervezni. Megpróbáltuk a Talking Heads-szel, ami számomra zenei reveláció volt és az új hullámos Kajagoogoo-val, mindkettő anyagi bukást hozott.

Már beszéltünk a csereügyletekről. A villamos emelőtargoncán kívül mit cserél mire?

Mindent mindenre. Technikai felszereléseket viszünk ki, hang- és fényberendezéseket, kamerákat, rendezőket, színpadépítő brigádokat és gépeket, erős- és gyengeáramú szakembereket, de például a Rajkó-zenekart és folk-együtteseket is. Egyrészt, mert ez — mint csere —, pénzügyileg kedvező, másrészt ki akarom védeni a vádat, hogy valami hazafiatlan
ember lennék, aki meggazdagodása érdekében csak elad, és sohasem vesz.

És nem? Végül is behoz angolszász popzenéket, és nem visz ki magyarokat. 

Léteznek más, arra hivatott ügynökségek, amelyek azokat a klub- vagy bérjellegű fellépéseket szervezik, amelyekre a magyar zenekarok jelenlegi ismeretségi szintjükön alkalmasak. Mi nagyszabású koncertek és turnék rendezésével foglalkozunk. De megígérem, hogy ha találunk egy olyan magyar zenekart, amelyben fantáziát látunk, azt „megcsináljuk” tetőtől talpig. Addig is viszünk technikusokat, folk-zenészeket, táncosokat, színházakat, tévéműsorokat és filmeket.

Válasszon ki egyet a kezdők közül, mondja azt: „Ha ezt és ezt így és így teszed, sztárt faragok belőled”. Miért nem teszi?

Nézze, a tehetségkutatás alapelve, hogy minden ezer ember között ott van egy bizonyos százaléknyi tehetség. Ki kell tudni választani és azután megadni mindazt, amitől kibontakozhat. Mindenütt, de különösen a show-üzletben van ez így. Ennek ellenére nincs értelme annak, hogy idehozzunk egy módszert, meghallgassunk több száz embert és előrángassunk egy tehetséget. Semmire nem mennénk vele ugyanis, mert hiányzik a felnövesztéséhez a táptalaj. Amint az a tehetség megjelenne az ORI-nál, a hanglemezgyárnál, a rádiónál és az egyéb intézményeknél, ahol meg kell jelennie, az első biztató vállveregetések után ugyanazokkal a problémákkal találná szemben magát, amelyekkel a mai együttesek. Abban a pillanatban szétforgácsolódna a tehetsége és ugyanolyan szintű produkciókat hozna létre, mint a meglévők —, azokat pedig nem érdemes reprodukálni. 

Ma az MHV vállalja a menedzselést, s nincs érdemleges konkurenciája. Sok száz művésszel foglalkozik, futószalagon és gyakran felszínesen. Nem alakult ki a szakma — szerintem kisvállalkozás útján létrehozható — háttéripara, nincsenek független lemezprodukciós, menedzserirodák. Márpedig az állami menedzser személyes érdekeltsége szinte nulla. Holott szerintem az lenne az egészséges, ha az emberek annyit kereshetnének, hogy igényes, értékes, képzett elméknek is érdemes legyen foglalkozniuk vele, ahogy ez ma már a gazdasági élet sok területén természetes. Ma az egész nemzetközi könnyűzenei iparban a kis, független kiadók és produkciós cégek jelentik a kreativitást. 

Ezek azok, amelyek összeszedik a szükséges pénzt és kitalálják, hogy a zenészek hogyan szerepeljenek a nyilvánosság előtt, milyen stílusokat, irányzatokat, hangulatokat vigyenek bele muzsikájukba; ezek a menedzserek azok, akik például ha Norvégiában kitalálják, hogy létrehoznak egy zenekart, már az alakulás pillanatában úgy válogatják össze a tagokat, hogy mindegyikük angolul perfektül beszéljen. S ne csak jól zenéljenek, hanem mutatósak is legyenek, és olyan adottságúak, amelyekkel a világon bárhol sztárokká válhatnak. Ezek után mindig a létező legnehezebb feladatok elé állítják őket, mert tudják: ha képesek venni ezeket az ugratókat, akkor képesek lesznek megfelelni a világpiacnak is. 

Az A-ha együttesnek például — mert róluk beszélek —, amikor elérte az első sikereket, és egy szekérderék pénzt kereshetett volna Svájcban, az NSZK-ban, a skandináv országokban, a menedzsereik nem engedték, hogy „egy tál lencséért” eladják a tehetségüket. Bedobták őket a legnehezebb piacokra, Angliába és Amerikába, hogy ott verekedjék be magukat az elsőik közé. Kemény munkával, de sikerült, mert ezeket a ma húszéves fiúkat tizenöt-tizenhat éves koruktól kezdve mindig világpiaci követelmények elé állították. 

Tehát, ha én Magyarországon menedzselnék egy együttest, azzal kezdeném, hogy kiválogatnám azokat, akik ennek a szakmának a nyelvét, az angolt beszélik, és csak olyan emberekkel kezdenék, akik függetlenül a pillanatnyi hazai színvonaltól, amely valójában eltér a világpiacitól. a nemzetközi követelményeknek felelnének meg. Szerintem olyan szervezeti feltételeket kellene létrehozni, hogy a világpiacnak is nevelhessünk tehetségeket. De ha nem sikerülne világsztárt faragnunk, ékkor is meg lenne a dolog haszna: azok a kis cégek, amelyek ezzel a világpiac-centrikus módszerrel próbálkoznának, képesek lennének alapvetően megváltoztatni a popszakmában dolgozók gondolkodásmódját.

Eléggé utálhatják a hazai zenészek, akik bizony keményen hátrányos helyzetbe kerültek.

Nem hiszem, hogy személyesen engem utálnának. Ez primitív dolog lenne, hiszen ők is tudják, hogy ez a változás nem rajtam múlik, azt a tényt utálják, hogy megszűnt a monopolhelyzetük a hazai piacon. Egyesekben felmerült, hogy ki kell tiltani, meg kell fojtani a kintről jövő konkurenciát, s akinek a nyitási folyamat hite — és érdeke — szerint kedvezőtlen, az adminisztratív intézkedéseket követel.

Ez azért nem magyar sajátosság. Franciaországban meg is hozták az adminisztratív intézkedéseket, a többi közt meghatározták, hogy a rádió- és tévéállomások milyen százalékban sugározhatnak angolszász muzsikát. Védik a francia sanzont — ami pedig kicsit stabilabb képződmény, mint a magyar popzene —, mentik, ami menthető. Nyilván el akarják kerülni, ami például Jugoszláviában történt, ahol a külföldi popzene beáramlása fojtotta meg a hazai együtteseket.

Ha Ausztriát hozta volna fel például, akkor elmondanám, hogy ott ez a folyamat 10—15 éve játszódott le, és meg is születtek világraszóló eredményeik és létrejött az egészséges arány a hazai és a külföldi rockzene között. Jugoszláviában ez a folyamat később kezdődött, de már látszanak az új generáció első sikerei és csak a régi sztárok siratják egyedül az elmúlt dicsőséget. Kénytelen vagyok kimondani: a magyar rockzene megméretett és könnyűnek találtatott. Nincs értelme annak, ahogy a közönség szemét kétes értékű vagy „éppen csak elmegy”- típusú produkciókkal szúrják ki. Akkor inkább a nyugati együttesek konkurenciája tegye tönkre a gyengéket és a közepeseket. 

Tudom és sajnálom, hogy emberileg jobb sorsra érdemes „veteránok” küzdenek megélhetési gondokkal, de a világon mindenhol ez a szigorú „piaci” szelekció újítja meg a popzenét. Nekem csak az a groteszk, hogy éppen az a beat-generáció követel adminisztratív intézkedéseket, amely annak idején pontosan az adminisztratív korlátok eltörlése ellen harcolt, azzal tört be. Ma, amikor saját pénztárcájuk bánja a világ betörését, hivatalos intézkedésekért kiabálnak. Nekem az a személyes véleményem, hogy a külföldi együttesek itthoni koncertjei csupán a katalizátor szerepét töltötték be, s hogy ez által megemelkedik a mérce. Ha nem így történik, akkor a magyar popzene rövid időn belül még a mai színvonalánál is alacsonyabbra süllyed. 

A magyar könnyűzene nem ott tart és nem olyan irányba fejlődik, amerre a gazdaság többi része, amelyet egyre inkább a világpiaccal szembesítenek, a világpiaci árakkal és követelményekkel mérnek. Az egész gazdaságra az export-orientáltság jellemző; nagy mennyiségű importra szorulunk, ergo: szükségünk van nagy mennyiségű exportra is. A magyar popzene — főként az MHV „stabilitásából” következően — kiszakítódott ebből a szembesülésből. Monopolhelyzetben van a lemezkiadás, a zenekarok fenntartásához alig elegendő tőkét biztosító szerződések egy kaptafára készülnek, a zenekarok, énekesek kialakult köréből mindenkitől vesznek fel lemezt, mindenki azonos áru lemezekkel jut a boltokba, néhány aktuális slágeren kívül nincsenek nagy kiugrások. 

Nem kell olyan nagyon színvonalasnak lennie ahhoz, hogy valaki eladjon 30—40 ezer lemezt, vagy évi 40—50 koncertet a kultúrházakban. Magyarul: itt semmi nem megy vérre. Abban a pillanatban, hogy valami csökkenti vagy nehezebbé teszi ezt a könnyen elérhető, langyos sikert — amiből egyébként közepesen, de meg lehet élni —, mindenki rákényszerül, hogy tegyen valamit. Tehát szerintem a probléma az, hogy egyetlen egy hanglemezgyár és zenei kiadó van, s ez alapvetően rányomja a bélyegét a piacra, amelyet kiegyenlített, közepes érdektelenség jellemez.

Ám tízmillió magyarból csupán X százaléknak van lemezjátszója, ebből Y százalék operettet és magyar nótát, Z százalék komoly zenét hallgat. A fennmaradók közül egyesek Vámosihoz—Zárayhoz, mások Szörényihez—Bródyhoz vonzódnak Hol akar vérre menő harcot? Nincs itt akkora küzdőtér.
A hazai lemez-példányszámok így is viszonylag magasak a lélekszámhoz képest, talán a turisták plusz vásárlóereje miatt. Ausztria is kis ország, mégis óriási verseny dúl, s ennek az eredménye az, hogy kikerülnek a világpiacra, hogy nemzetközi megmérettetésben van részük. 

Nálunk ellenben az a probléma, hogy létezik egy adminisztráció és egy vele együtt felnőtt zenészgeneráció, amely a hatvanas években valóban nagyon nagyot tett azzal, hogy behozta a magyar piacra, s elfogadtatta az akkor még kapitalista behatolásként értékelt rockzenét. Ebben a korszakban komoly jövedelmet hoztak az államnak azzal, hogy kis költséggel magas bevételekre tudtak szert tenni a hisztérikus sikerből fakadóan. Ez tényleg nagyszerű, csodálatos korszak volt. De elmúlt. 1986-ot írunk, s ahhoz, hogy változás következzék be a magyar popzenében, korszerű szerkezet kell. 

Menedzserek kellenek. Egy tisztes céh. Ha csak egy morzsányi, pici kis képzés lenne, amely fölvállalja, hogy menedzsereket akar nevelni, akiknek az lesz a dolguk, hogy fölfedezzék és fölfuttassák a magyar zenészeket, hogy — saját zsebükre is menően! — sztárt csináljanak belőlük és vállalják a bukás kockázatát is, ha kell, akkor a zenészek körül nem szélhámosok nyüzsögnének, akik két hét alatt akarnak meggazdagodni, hanem mondjuk a Közgáz egyetemen vagy a Külker-főiskola néhány frissen végzett hallgatója, olyan vállalkozó szellemű húsz-harmincéves fiatalemberek, akik képesek másképpen gondolkodni, mint a hatvanas évek generációja. Az ő sikerükből az állam is megkapná, korszerű módon, adók formájában, akár a kultúra más ágainak támogatásához is szükséges pénzt.

Maga is „hatvanas”.

Ez tény, ám nem változtat azon a másik tényen, hogy ma, Magyarországon ez a generáció a retrográd, visszahúzó erő a rockzene megújulásának folyamatában.

Maga magyar ember, de kapitalista, tehát: maga egy magyar kapitalista ... 

Nem egészen: én egy külföldön élő magyar vagyok, tehát legfeljebb angol kapitalista lehetnék, de nem vagyok az, hanem egy angol vállalat magyar igazgatója, — ez a társadalmi állapotom-helyzetem.

De azért befejezem a kérdést: mennyit keres egy ilyen magyar—angol nem kapitalista? Gondolom, elég szépen meg tud élni ebből a társadalmi állapotból-helyzetből.

Ha nem élnék meg, akkor nem is csinálnám. De korábban már mondtam, hogy nem akarom irigyeim számát növelni. Mindenesetre, sajnálom, hogy a fizetésem jobban izgatja, mint a munkám.

 
Az újságírónak még lennének kérdései és megjegyzései is, de a papír véges. Ezért úgy gondolja, a véleményalkotást rábízza az olvasóra.

BORS EDIT

forrás: Képes 7 - 1986.11.22. - 33. szám

fotó: recorder.blog.hu 
         szeretlekmagyarorszag.hu (Gáti György)