2019. október 28., hétfő

Mi vagyunk a Szving Szultánok – de kicsoda Harry és George?

Egyetlen dallal robbant be a köztudatba annak idején a csóró zenészekből megalakult és sokáig hiába próbálkozó rockzenekar, és azóta mindig a „Sultans of Swing”-et emlegetik minden idők legütősebb rocksikereként,  Mark Knopfler életművének alapköveként.

Mielőtt még túlzásokba esnénk, sokak számára ez a dal valóban egy élő ikon. Néhány olyan zenészről szól, akik munka után egy kocsmában a zenéléssel lazítanak, és akik sohasem gondolták, hogy a történetük majd a Billboard negyedik helyén landol 1979-ben.

A dal ma is reneszánszát éli – nemcsak az idősebb generáció körében -, viszont mégis 1984-ben, az „Alchemy Live”- koncerten érte el igazán sikerei csúcsát az egykori leharcolt, borzasztóan rosszul játszó zenekar, amely közepesnek is alig mondható zenei teljesítményével nem kápráztatta el a sem a részeg, sem a józan hallgatóit, viszont nagy hatással volt egyetlen fiatalemberre, aki elhatározta, hogy megénekli ezt a dicstelen sztorit.

Ekkor még ő maga sem gondolta, hogy ezzel az egyetlen szerzeménnyel kirobbantja a slágerlisták élére bebetonozódott dalocskákat a helyükről – egyáltalán, semmit sem gondolt, egyszerűen csak érdekesnek találta azt a helyzetet, amibe azon az éjszakán, abban a kocsmában belecsöppent. Tény az is, hogy Mark Knopfler már ezerszer elmesélte ezt a sztorit, viszont azt senki nem kérdezte meg tőle, hogy kicsoda Guitar George és Harry. 

A Young-testvérek: Malcolm, George és Angus 


Harry Vanda és George Young
Nos, ők szintén valós személyek, mindketten ausztrál származásúak: George Young és Harry Vanda, akik a The Easybeats gitárosai voltak 1964 és 2005 között. Dalaikat közösen írták, Vanda volt a szólógitáros és énekes, George pedig ritmusgitáron játszott.  1966-ban robbantak be a köztudatba „Friday On My Mind” című dalukkal, amely a Billboard százas listáján rögtön a 16. helyre került 1967 májusában, valamint a holland negyvenes listán az első, az ausztráloknál pedig a hatodik helyen végzett.
George egyebekben Angus és Malcolm Young testvérbátyja, aki Harryvel együtt nagyon sok AC/DC–lemez felvételein közreműködött. Harry Vanda jelenleg Hollandiában él, George Young 2017-ben elhunyt.



Minden esetre, amikor a Dire Straits 1984-ben a Hammersmith Odeonban eljátszotta a „Sultans of Swing”-et, a közönséget a hideg rázta az alatt a közel 11 perc alatt, amelyet majd a későbbi előadások során még élvezetesebbé tesznek Alan Clark szívet fájdító zongorahangjai ... 





2019. október 26., szombat

Ne felejtsd a filmdalt!

1980. október 17-én jelent meg a Dire Straits harmadik nagylemeze, a „Making Movies”. Miután a „Communiqué” zajos sikere rájuk zuhant, illetve a Knopfler-testvérek közötti viszály kissé elcsitult, a zenekar gyorsan rendezte sorait és előrukkolt egy teljesen új anyaggal.

A cím választása megfelelő volt, hiszen a zenekar első két albumának dalai kisfilmek voltak, amelyek a helyszín, a cselekmény és a szereplők tekintetében teljesen valósághű jeleneteket idéztek fel a hallgatókban. Például a „Once Upon A Time In The West” egy spagetti western jelenetei alá is  tökéletes lenne, de kiérezni belőle némi fehér reggae árnyalatot is. A harmadik lemezükkel azonban már a zene jóval szélesebb területeit járják körbe, amely nagyrészt az új producerüknek is köszönhető.

Knopfler felkérte a népszerű és stílusos producert, Jimmy Iovine-t, hogy vállalja el a lemezfelvétel munkálatainak irányítását – Patti Smith „Because The Night” című, 1978-as lemezét meghallgatva esett rá a választása. Iovine ebben az időszakban Bruce Springsteen három, egymást követő lemezein dolgozott (közöttük van a „The River” is, amely pontosan ugyanazon a napon jelent meg, mint a „Making Movies”). A próbafelvételekre magával hozta az E Street Band billentyűsét is, Roy Bittant. Az ő játéka megközelítőleg ugyanazokat a kvalitásokat hozta ki Knopfler játékából, mint a Springsteen-hangzásból, így az új producer jól érezte, hogy a Dire Straits zenei mozgásterének bővüléséhez a billentyűsök használata lehet a legelső lépés.



Maga Roy Bittan is látott hasonlóságot Knopfler és Springsteen között a dalszerzés és a lemezfelvételek vonatkozásában. A Rolling Stone-nak adott interjúban így emlékezik vissza:

„Bementünk (a stúdióba) és nem kellett hozzá sok idő, hogy a dalok sokszínűsége és érzelmi gazdagsága magával ragadjon – pedig első hallásra nem voltak egyszerű dalok … De mégis (Knopfler) nagyon jól kihangsúlyozta az érzelmek finomságait, ami egészen különleges volt nekem – pontosan úgy, ahogy Bruce is teszi … „

Iovine elképzeléseit, illetve a mozi-feelinget már a nyitódal, a „Tunnel of Love” első hangjegyeiből is érzékelhetjük, amelyet Rodgers & Hammerstein „Carousel” című musicaljének egy részlete, a “The Carousel Waltz” indít, mielőtt az arpeggio-akkordok a megfelelő helyen bekapcsolódnának a dalba.

Rögtön hallhatjuk, hogy Iovine milyen módon segítette átformálni a zenekar hangzását; az első két lemez egy teljesen letisztult, minimalista blues-rock sablon irányvonalait követte, de most erősebb élt kaptak a dobok, különösen a dal közepén, amikor azok a gitár hívásaira felelgetnek.

Ezen kívül Knopfler más szemszögből tekintett a saját előadásmódjára. Bár a „Skateaway” és az „Expresso Love” riffjei és ritmusai kellően színesítik az előadásmódot, őt mégis sokkal inkább érdekelte a dalok hangzása, mint a technikai tudás villantása. De mégis, ennek ellenére a „Tunnel of Love” kétperces befejező szólója első osztályú példája, hogyan lehet néhány hangjegyből egy hatalmas érzelem-teli dallamfutamot felépíteni.

A harmadik lemezen jelennek meg Mark Knopfler első balladái is, amik – így első nekifutásra – nem is rosszak, sőt …  Míg a „Hand in Hand” egy kedves, de ennek ellenére sehol sem jegyzett szerzemény (a másik a „Les Boys”), addig a „Romeo and Juliet” vált a lemez húzóerejévé, nyilvánvalóvá téve Knopfler dalszerzői zseniét. Jó néhány más művész is felfedezte magának, illetve azon kevés Dire Straits-dalok egyike, amelyeket Knopfler ma is rendszeresen előad a koncertjein.



És ami a piszkos anyagiakat tekinti: a „Making Movies” meg sem közelítette elődeinek eredményeit, a slágerlisták 19. helyéig jutott, bár így is platinalemez lett. Ennek ellenére a Dire Straits továbbra is mozizott még egy kicsit, hiszen a következő nagylemezük, a „Love Over Gold” 14 perces nyitója, a „Telegraph Road”, és a „Private Investigations” remek filmtémák is egyben.
1985-ben a zenekar újradefiniálja magát, hogy kasszát robbantson a ’80-as évek legremekebb nagylemezével, a „Brothers In Arms”-szal – de az már egy másik sztori.


2019. október 23., szerda

A régi cucc nem kezdőknek való ….

Az egykori Dire Straits-legenda beszél nyolcadik, „Tracker” című szólólemezéről – 2. rész

Egyik reggel interjúra mentem a BBC-be, de korábban értem oda, ezért tettem egy sétát a környéken. Találtam egy kerékpárboltot, megálltam és nézegettem a kirakatot. Aztán egyszerre bevillant, hogy tulajdonképpen nagyon szeretek biciklizni, és most úgy állok itt, mintha egy hangszerüzlet bejáratában fájdítanám a szívemet a gitárok után, vagy egy motorbolt kirakata előtt csábulnék el … Egyébként nem is olyan régen vettem egy olasz, Colnago versenykerékpárt – nem azért, hogy naponta használjam, hanem egyszerűen csak megragadott a szépsége, a vonalvezetése. Nem igazán tudom, hogy a régebbi gyártmányú versenybiciklik a jobbak-e, vagy az újabb típusok, egyszerűen csak rájuk pillantva egy gyönyörű acélvázat látok …



Akkor - ha jól veszem ki a szavaidból -, egy bicikli is lehet műalkotás, ha eltekintünk a funkcióitól és csak a tervezést nézzük?

Pontosan. Amikor még bérelt lakásban laktunk, a motoromat be akartam vinni a konyhába, de Kitty (Knopfler felesége, Kitty Aldridge színésznő-író) hallani sem akart róla. Ezért aztán kénytelen voltam visszavinni a garázsba …

Szerinted a zene is úgy működik, mint a motorok és a gitárok? Most is úgy lefoglalnak a dalok, mint tinédzserkorodban?

Nem tudom … igazából ugyanannyi időt töltök zenehallgatással, mint régebben, de talán újabb zenéket többet hallgatok, mint a régebbieket. Mindegyikből próbálok valamit kihozni. Itt van például Van Morrison, aki kölyökkorom óta része az életemnek, számomra ő a Hang, és nagyon jó, ha együtt tudunk dolgozni. De az új, ismeretlen tehetségek felfedezése is rendkívül izgalmas dolog. Ha ajándékot kell vennem, általában lemezeket veszek – például a feleségemnek, Kittynek, aki azt mondta erre, hogy mennyire más ez, mikor otthon zenélek neki, vagy csak a kezébe nyomok egy korongot, mert teljesen más érzéseket kelt benne …  Szóval, ki tudja, hogyan is van ez  …


 Vannak olyan zenészek mostanában, akik igazán elnyerték a tetszésedet?

Talán túl sokan is … a Barr Brothers, Gregory Alan Isakov, Sharon Van Etten és Pieta Brown. Aztán itt van még a svéd folk-duó, a First Aid Kit, akiknek olyan a hangzásuk, mint az Everly Brothers-é. Megemlíteném még Ruth Moodyt, aki a Wailin’ Jennys nevű kanadai formáció csodálatos énekese. Közös dalokat is rögzítettünk, meg néhány európai koncertünkön is fellépett – de számomra érthetetlen, hogy az ő remek hangja miért passzol az enyémhez, ami néha egy sebesült állatéhoz hasonlít … viszont az eredmény egészen jó …

A „Privateering”-hez hasonlóan a „Tracker” fő témája szintén az idő múlása, vagyis nyilvánvalóan sokat foglalkozol ezzel a kérdéssel. Befolyásolja ez a régebbi dalaidhoz való viszonyodat?

Néhány szerzemény esetében érzem, hogy öregszem, de van egy-két olyan dal, amikor semmilyen változást nem érzek – ilyen a „Brothers In Arms” – lehet, hogy csak egy pillanat volt az életemben, de nekem mégis borzasztóan sokat jelent. A dalaim zöme útjelző az emberek életében – vagyis egy koncerten mindig tudom, hogy ezt meg azt el kell játszanom nekik, mert tudják és várják …  és érdekes módon én is mindig találok bennük valami újat, ezért sosem érzem azt, hogy talán nevetségessé válnék velük a színpadon. Szerzőként meg nagyon csodálatosnak tartom, hogy kiadsz valamit a kezeid közül és aztán látod, hogy később mivé válik … ha egy festő megfesti az egyik Dire Straits-dalt, vagy valaki odajön hozzád, hogy a zenéd segítette át egy nehéz magánéleti válságon, akkor látod, hogy minden munkád kifizetődik valahol. A zene is egy kreatív cselekmény, ami más kreatív dolgokat hoz létre. Bedobsz egy kavicsot a vízbe, és aztán gyönyörködhetsz a hullámokban, amik újra és újra visszatérnek hozzád.

Emlékszem, amikor fiatalként először hallottam a „Romeo and Juliet”-et, nagyon komoly  dalnak tartottam, most viszont felnőttként már úgy találom, hogy sok humor van benne ….

Tökéletesen igazad van. Nos, pontosan ezért játszom ez a dalt is még mindig. Amikor fiatalabb voltam és volt néhány komoly szakításom, apám mindig azt mondta, hogy nemsokára eljön az idő, amikor csak nevetni fogok az egészen. Persze, akkor semmi nevetségeset nem találtam a történtekben, viszont az az idő is mindig eljött …

Vagyis egyre tapasztaltabb lettél és ráébredtél, hogy ez nem a világ vége …

Valóban nem volt az .. de Romeónak talán igen … Mielőtt megírtam volna ezt a dalt, arra gondoltam, hogy ő valójában egy tökfilkó volt, de azóta nagyon sok idő eltelt. Most, amikor dalokat írok, nagyon is tisztában vagyok az idő múlásával, és a visszavonulás helyett a múlt válik egyre fontosabbá, és ez a folyamat a jövőben egyre inkább felerősödik majd. Talán butaság, amit most mondok, de a múlt megváltoztatja az arckifejezést, az arcszínt, ahogy egyre öregebbé válik az ember … és mindent másképpen látsz … lehet, hogy ezért is született meg a „Basil”. Ha húsz évvel fiatalabb lennék, nem biztos, hogy meg tudnám írni, de most sokat jelent nekem.

A lemez nyitódala, a „Laughs and jokes, and drinks, and smokes” is hasonló, ha jól érzem …

Igen, arról az érzésről szól, amikor úgy látod, elpusztíthatatlan vagy. Úgy érzed, hogy amíg nem érsz el egy bizonyos korig, addig nem kapsz sebeket, nem rögös az út, amin jársz. S mikor ez bekövetkezik, muszáj tovább menni úgy, akár egy megszállott. Egyik régi zenészkollégám pont a napokban monda, hogy a régi cucc nem kezdőknek való … szóval kell egy kis rugalmasság és elhivatottság .. ez a kettő biztosan átsegít minden változáson.

Nekem úgy tűnik, hogy csak kevés ember elégedett az öregedéssel és szinte mindenki harcol ellene …

Nincs más választásod, a lényeg hogy próbálj fit maradni – ez a legfontosabb, hogy fizikálisan is olyan állapotban légy, hogy végigcsinálj egy turnét, minden este színpadra tudj állni. Fiatalként dehogy gondoltam ilyenekre – végigcsörtettem a világon, mert azt hittem, az enyém. Végül – talán túl későn – jöttem rá, hogy meg kell becsülnöm a tehetségemet, mert mindent túl gyorsan lezavartam, és jött a következő tennivaló .. de mára megtanultam értékelni és élvezni is a pillanatot …


forrás: