Aranycsinálók a színpadon

Igaz, hogy ma még csak március 15-e van, azonban semmiképpen nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az „Alchemy Live”, a Dire Straits 1984. március 16-án megjelent első dupla koncertlemeze megszilárdította az együttes – mint koncertzenekar – egyre növekvő hírnevét.

1977 óta a Dire Straits hosszú utat tudott maga mögött. Beutazták a világot, és útjukról küldtek egy nagyon tartalmas üzenetet, hogy most már ott szerepelnek a világ legjobb rock-előadói között. Az üzenetet az amerikaiak 1984. április 21-én kapták meg – ekkor került fel az ottani slágerlistákra a banda dupla koncertlemeze, az „Alchemy Live”. Bátran állíthatjuk, hogy 41 év után is érdemes újra elővenni ezt a csodálatos albumot, mert bizton állíthatjuk, hogy sok-sok év után is tud újat nyújtani hallgatóinak.

A lemez anyagát a zenekar két, a londoni Hammersmith Odeon-beli fellépése képezi, a felvételek 1983 július 22-23-án készültek, nem sokkal azután, hogy a „Love Over Gold” elfoglalta a brit listák első helyét. Mindez okot adhatott volna egy kis lazításra, de szó sem volt ilyesmiről, hiszen a siker a legjobb motiváló erő és mint tudjuk, az i-re a pontot majd a „Brothers In Arms” tette fel – igaz, ez egy másik sztori.

Mark Knopfler már megírta első filmzenéjét, amelynek fő témájával, a „Going Home”-mal megnyerte az Ivor Novello díjat is. (Megjegyzés:  Az Ivor Novello egy angol zenei díj, melyet a BASCA ítél oda egy-egy dalszerzőnek és komponistának. Az átadót évente rendezik Londonban. A nevét Ivor Novello walesi zeneszerzőről kapta. Az első díjátadás 1955-ben volt. Világszerte elismert díj, mely kizárólag zenei írókat jutalmaz - forrás: Wikipédia). 

Amikor a Dire Straits összegyűlt a Hammersmith Odeonban, egy elég hosszadalmas európai turné végén voltak, amelynek még két londoni fellépése volt (Dominium Theatre). Mindkét fellépést rögzítették, a felvételeket átadták Knopflernek, aki viszont annyira fáradt és kimerült volt, hogy nem nagyon foglalkozott velük.  A szombat este a legideálisabb – ahogy később visszaemlékezett – hogy az ember rákészüljön a koncertezésre – (lásd az ’Alchemy” koncertfilm nyitó-jeleneteit). Akárhányszor hallgatjuk újra és újra – a korongokból a zenekar minden pillanatának,  - a „Once Upon A Time In The West” nyitányától a „Going Home” búcsúhangjaiig - olyan frissessége árad, mintha nem is egy 41 éve készült felvételről lenne szó.

John Illsley önéletrajzi könyvében a "Love Over Gold"  turné legjobban sikerült fellépéseként tartja számon a dupla nagylemezen megjelent koncertet.

Joggal mondhatjuk, hogy a Straits ritkán játszott olyan jól, mint azokon a koncerteken. A második estét rögzítettük véglegesre, és a zenei anyagot az "Alchemy Live" című dupla albumon adtuk ki, amelynek borítóját Brett Whiteley készítette, és amelyen vendégszerepelt az elbűvölő Hank Marvin is, aki szintén nagy hatással volt a fiatal brit gitárosokra.

Az Odeonban egy önmagával tökéletes harmóniában lévő zenekart lehetett hallani, amely minden dalt kiválóan prezentált. Minden a hangulatról, a zenéről szólt, és a turné végére mindannyian a csúcson voltunk. Nehéz leírni valakinek, aki nem élte át ezt az élményt, de amikor egy zenekar eléri a csúcsot, amikor minden a helyére kerül, nincs ehhez fogható érzés.

Terry Williams, aki mindig energikus volt, nem hagyott ki egyetlen ütemet sem, és valószínűleg az ő virtuóz teljesítménye adta meg a tempót és az alaphangot. Hal is olyan remek volt, mint még soha, igazi magabiztossággal játszott. Elkerülhetetlenül sok koncertet felejtettem el, amin játszottunk, de ezt a hármat soha. Mindkét este hihetetlen energia vibrált a színpadon és a közönségben, s amint megjelentünk, a kimerültség, amit éreztünk, eltűnt. Még soha nem voltunk jobban, és amikor utána hazatértem a családomhoz, úgy éreztem, az életem ettől már jobb nem is lehet.   

Az „Alchemy Live” az Egyesült Királyságban a szénbányászok sztrájkja okozta zűrzavarban jelent meg, a brit listák harmadik helyén landolt, de a legjobb 40 nagylemez listáján alig egy hetet töltött. Később, amikor a „Brothers In Arms” világszerte minden listát meghódított, a rajongók vásárlási kedve is ezzel arányosan együtt nőtt, így a lemez három évig szerepelt a 100 legjobb nagylemez listáján, illetve 18 hétig tartotta helyét a Billboard 200-as listán, a 46. helyen. 2010-ben  és a későbbi években - utoljára 2024 -ben - az összes létező hanghordozón újból megjelent, így semmi akadálya annak, hogy a fiatalabb generációk is felfedezzék az aranycsinálás zenei alapjait.

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/rediscover-alchemy/ 

A zenekar, amellyel nem volt könnyű közös hangot találni

A rock and roll történetében Mark Knopfler neve ritkán szerepel vitapartnerként – kivételt képez a konfliktus, amikor véglegesen összerúgta a port öccsével, Daviddel –, általában a békés kapcsolatok híve, akit elkerültek a klasszikus rock alkohollal teli kultúrájának visszásságai.

Kivételes előadói stílusának köszönhetően a Dire Straits a ’80-as években a világ egyre nagyobb szeleteit hódította meg és nemcsak a közönség imádta őket, de számos szakmabeli csodálóra is szert tett. A Pink Floyd frontembere, David Gilmour is elismerően nyilatkozott Knopflerről:

Mark Knopflernek nagyon szerethető, felfrissítő játékstílusa van. Visszahozott valamit, ami – úgy tűnt – tévútra került a gitározás terén. Ma már nem azért hallgatok másokat, hogy bármit is – stílust, hangzást, technikát – csenjek tőlük, még ha akármilyen jó ötletnek is tűnik. Bizonyos vagyok abban, hogy Mark Knopfler még most is óriási hatással van rám.

Ezért talán sokunk számára érthetetlen az a feltételezés, hogy egy komoly zenei teljesítménnyel rendelkező előadó esetleg gátolhatja a kreatív fejlődést. Minden esetre, az amerikai Steely Dan nevű, többféle stílust (jazz rock, soft rock, pop rock) képviselő formáció tagjaiban mégis felmerült ennek a gondolata.

A Steely Dan zenészei cinikus perfekcionistákként szereztek hírnevet, túlzott figyelmet fordítva a hangzatos részletekre – és ez a szemlélet meglehetősen zsúfolt stúdiókörnyezetet teremtett, ezért Mark Knopfler „nyugodt zseni” természete üdítő kiegészítése lett volna a zenekarnak. Még esetleg arra is gondolhatnánk, hogy a Steely Dan megszegte a saját maga által kreált kimondatlan szabályait és annak ellenére hívta meg a Dire Straits gitárosát a stúdióba, akiről köztudott volt, hogy nem tud kottát olvasni. Mindebből egyenesen az következne, hogy művészként szélesebb körben rajongtak érte és ezért talán hajlandóak lesznek úgy alakítani a körülményeket, hogy az mindenkinek megfeleljen.

Amikor azonban 1980-ban a new york-i yacht rockerek meghallgatást szerveztek Knopfler számára a „Time Out of Mind” című daluk felvételeihez, a zenekar a tökéletességre törekvés határait jóval túllépve az egész felvétel munkamenetét egy morális rémálommá változtatta a Dire Straits vezetője számára. Egyértelmű gitártudása ellenére a zenekar vezetői, Walter Becker és Donald Fagen mintegy összebeszélve igen hamar kritizálni kezdték a gitáros erőfeszítéseit úgy, hogy több mint 10 órányi zenei anyagot vettettek fel vele, de végül csak 15 másodpercnyi felvétel került rá a végleges változatra.

Furcsa élmény volt – emlékezett vissza Knopfler a Brian Sweet szerző által jegyzett, 2016 augusztusában megjelent „Steely Dan: Reelin’in the Years” című monográfiában. Olyan volt, mintha egy medencében ülnél, ólomsúlyokkal a lábaidon.

Knopfler gondolataira reagálva Becker így válaszolt:

Azt hiszem, határozottan érezhette ezt, mert ha játszott valamit, az teljesen rendben volt és később már nekünk is tetszett.

A Steely Dan védelmére legyen mondva, hogy nemcsak a Dire Straits gitárosát izzasztották meg. A „Gaucho” megjelenése előtt 3 évvel, 1977-ben készítették „Aja” című, hatodik, jazz-hatású nagylemezüket, amellyel komoly sikereket értek el. Ezen a korongon szerepel a „Peg” című dal, amelynek felvételei során valósággal kardélre hányták Jay Greydon session-zenészt; közel hatórányi gitárjátékot rögzítettek vele, mire elérte a Becker és Fagen által kívánt hangzást. Érdekessége a sztorinak, hogy Greydon előtt neves stúdiógitárosok – köztük Robben Ford, Larry Carlton – is nekiveselkedtek a feladatnak, de nem jártak sikerrel.

Graydon egy, a Newsweek-nek adott interjú során úgy nyilatkozott, hogy csak egyetlen utasítást kaptam – játsszak bluest! Az egész 4-5 órát vett igénybe, beleértve a szüneteket is. Nagyon rá voltak kattanva valamire.

A szűkszavú bevezető utasítás ellenére Greydon hamarosan szembesült a zenekarra oly annyira jellemző elaprózott munkafolyamatokkal, az állandó akadékoskodással, amely több session-zenészt is a célkeresztjébe fogott: 

Bejött egy-két ember, vagy zenekar, két-három órányi felvételt zenéltek. Ezek után Becker és Fagen szólt a producernek, hogy rúgja ki őket és hívjon másokat. Minden nap más-más zenekarral vették fel ugyanazt a dalt.”

 

 

Forrás: https://faroutmagazine.co.uk/the-band-mark-knopfler-hated-working-with-it-was-a-strange-experience/

Jobb idők - tényleg eltűntek?

A The Notting Hillbillies 1986 májusában alapított country formáció Mark Knopfler vezetésével. A zenekar további tagjai: Steve Phillips, Brendan Croker, Guy Fletcher, Paul Franklin, Marcus Cliffe és Ed Bicknell. Bemutatkozó fellépésük egy kis leedsi klubban volt, amit egy kisebb koncertkörút követett.

A ’90-es évek fordulójára, amikor is a Dire Straits a stadionok királyaként végigturnézta a világot, elegük lett a nagy felhajtásból, főleg Mark Knopflernek, aki úgy gondolta, hogy ha a volt haverjaival alkot egy kisebb formátumú zenekart, az majd segít, hogy újra beleszeressen a muzsikálásba.

A Hillbillies gyökerei az 1960-as évekre nyúlnak vissza, amikor is Mark újságíróként dolgozott Leedsben. Itt találkozott a helybéli gitárossal, Steve Phillipsszel, aki még jobban elmélyítette Mark gitározás iránti szenvedélyét, így a duó hamarosan közismert lett a helyi kocsmákban, Duolian String Pickers néven.

Ahogyan az ismeretes, Mark Londonba ment, hogy új zenekarral, (a Brewer’s Droop) dolgozzék, majd megalakította a Dire Straitset, közben Steve Leedsben maradt és később a gitáros-szerző Brendan Crokerrel fogott össze, Nev and Norris név alatt, saját pénzen jelentették meg lemezeiket és továbbra is tartották a kapcsolatot Knopflerrel. A gitárosok lemezei a ’80-as évek második felében jelentek meg, kisebb-nagyobb sikert aratva, de nyomába sem érve annak a világméretű sikernek, amit a Dire Straits ért el ebben az időszakban.

1986 májusában Marknak – aki már torkig volt a „Brothers In Arms” világkörüli turnéjának őrületével – kreatív pihenésre volt szüksége és ennek nyomán találkozott egykori zenésztársával és annak barátaival. A leedsi Grove kocsma hátsó részében - amely kb. 80 fő befogadására volt elégséges -, adták első koncertjüket The Notting Hillbillies néven – főleg klasszikusoktól idéztek – „Love Me Tender”, That’s Allright”, „Your Cheetin’ Heart”.

Eredetileg semmilyen távolabbi terveik nem voltak arra nézve, hogy állandó tagokkal új zenekart alakítsanak, de aztán később, amikor is 1989-ben Sheffieldben kirobbanó sikerű koncertet adtak, akkor már a lemeztervük is készen volt – mind a saját, mint a hallgatók nagy örömére.

„Missing … Presumed Having a Good Time”  címmel jelent meg az album, (producerei Knopfler és Fletcher voltak), amely olyan sikerrel nyúlt vissza a zenei gyökerekhez, mintha Mark egész zenei pályafutásának ez lett volna az elsődleges célja. De 1990 márciusában a Dire Straits még javában létezett és a Hillbillies tömény amerikai stílusa sokak számára okozott meglepetéseket.

Mindezt különösen jól érzékelteti a lemez három vadonatúj szerzeménye, a Knopfler által írt „Your Own Sweet Way”, Phillips „That’s Where I Belong”-ja, valamint Crocker „Will You Miss Me”-je.  A zenei gyökerekhez való visszatérés igazán jól sikerült, mivel a lemezre felkerültek az olyan klasszikus feldolgozások, mint a Louvin Brothers  „Weapon of Prayer”-je, a Delmore Brothers „Blues Stay Away From Me”-je, valamint Charlie Rich-től a „Feel Like Going Home”és még számos, hagyományos szerzemény. A zenekar lezavart egy 16 dátumos koncertsorozatot az Egyesült Királyságban, de szigorúan mellőzték az arénákat és a nagy stadionokat.

Mielőtt útnak indultak volna, Ed Bicknell egy interjúban elmondta: Egy mini-buszban fogunk utazni, a cuccokat egyetlen teherautó szállítja majd. És ahogy Mark mondta – sehol nincs turnészervezés. Hiszen minden városban van indiai étterem, vagy nem? Igaz, hogy 17-en vagyunk összesen, de csak találunk olyan szállást, ahol 50 fontnál kevesebbe kerül egy éjszaka egy ekkora csoport számára. Ezek azok a dolgok, amikkel foglalkoznunk kell. Az öthetes próbák költségét is fedeznünk kell, és mindenkit, aki ezen a bulin részt vesz, ki kell fizetnünk habár Marknak és nekem nem okozna gondot, ha semmilyen bevételünk nem lenne.”

Az album – és a koncertkörút – sikeres lett. Angliában a lemezlista második helyén landolt és hetekig tartotta magát, Európa más országaiban és Ausztráliában is sokáig az első 10 között szerepelt …. de aztán ez a kellemes időtöltés befejeződött, a tagok búcsút intettek egymásnak és mindenki visszatért a saját hétköznapi elfoglaltságához ....

forrás: http://direstraitsblog.com/blog/mark-knopfler-notting-hillbillies-story/