„Elég volt – de egy percig nem bántam meg”

Amikor a múlt még mindig kísért …

A Dire Straits 1980-ban élte meg legnehezebb korszakát, amikor David Knopfler kilépett a zenekarból, bátyja  pedig a vele folytatott állandó viszálykodáson túl egy tönkrement kapcsolattól is szenvedett. Az akkori sajtónyilatkozatok szerint a zenekaron belüli feszültség fő oka a kisebbik Knopfler volt, de amint mindnyájan túlléptek a holtponton, már senki sem beszélt többet a történtekről … mostanáig.

Az alábbi, 2021.04.13-án készített interjúban David Knopfler többek között a zenekarból történő távozásáról is beszélt. 

David 1980-ban hagyta ott a zenekart, a „Making Movies” felvételeinek kellős közepén – amikor a lemez megjelent, a neve már nem szerepelt a borítón, mert a vele készített felvételeket távozása után a zenekar újra rögzítette.

Tudta a bátyád, hogy ki fogsz lépni a bandából?

Igenis meg nem is – bár úgy hiszem, hogy mégsem. Mindannyiunk hócipője tele volt már a túl sok koncerttel, a túl sok munkával, a sok stresszel és közben nem volt megállás. És aztán a dolgok egyre rosszabbra fordultak, totál elegem lett és döntöttem. Foglaltattam jegyet egy másnapi járatra, összeszedtem a cuccaimat és hazarepültem Angliába – de egy percig sem bántam meg, hogy így alakult.

Amikor kiléptél a bandából, mi járt a fejedben? Amikor távoztál, nyilvánvalóan magaddal vitted a saját szerzeményeidet is, hiszen te is írtál dalokat a Dire Straitsnek. Akkor gondoltál ilyesmire?

Nem igazán. Egyszerűen csak egy jót akartam aludni, újra a macskáimmal lenni, egyedül a kis lakásomban, hajnali háromkor babot készíteni pirítóssal anélkül, hogy a szobaszervizt kellene hívnom. Csak egy kis leállásra volt szükségem, semmi másra. 

Aztán kb. két évet töltöttem úgy, hogy szinte alig csináltam valamit.  De épp hogy visszatértem Angliába, fél évvel később Amerikába mentem, ahol közös munkákba fogtam jó néhány muzsikussal – dalokat írtam, állandóan próbáltam, közben sok embert ismertem meg, akik hozzásegítettek ahhoz, hogy lemezt készítsek.

De még így is egy darabig az a veszély fenyegetett, hogy visszaesem abba a lelkiállapotba, amellyel a többieket otthagytam. Az első lemezem elkészítése valójában gyógyító terápia is volt egyben. Bizonyos szempontból nagyon nehéz időszaka volt az életemnek, de utána egyre boldogabbá váltam – talán ezért is van mögöttem 20 nagylemez.

Hogyan látod a bátyádat?

Nem könnyű vezetőnek lenni – igaz, ezt utólagosan tanultam meg. Nem könnyű a világot a vállunkon hordozni, bár vannak emberek, akik ezt több jóindulattal teszik.

Egy alkalommal az egyik barátommal beszélgettem, aki történetesen az E Street Band basszusgitárosa (Garry Tallent), aki azt mondta: „ Hála Istennek, hogy Bruce-nak (Springsteen) folytonosan nagy szüksége van arra, hogy ráfigyeljenek, hogy észrevegyék. Egyszer egy apró városka bevásárlóközpontjában játszottunk, de a kutya se törődött velünk, erre Bruce felpattant egy asztal tetejére, és ott kezdett játszani, csakhogy felfigyeljenek ránk.”

Semmiképp sem nevezném Bruce-t nárcisztikusnak, és talán egy kis segítséggel jó hosszú utat tett meg, hogy olyan csodálatos személyiséggé váljon, mint amilyennek ma ismerjük. Viszont erre minden bandának szüksége van.

Mark állandóan azt hangoztatta, hogy a zenekarnak vezető kell, aki irányítja, különben mi történne vele… Én a saját bandámmal elsötétített színpadon lépek fel és az első alkalom óta sosem éreztem természetesnek, hogy a vezetőjük legyek. Amikor pedig először léptem fel egyedül, egy széles karimájú kalapba rejtettem az arcomat és inkább magamnak motyogtam. Mindig is befelé forduló voltam, annyira más, mint a többiek.

Amikor koncerteket adsz, játszod azokat a dalokat is, amiket a bátyád írt? Hiszen a létrejöttükben te is részt vettél…

Igen, néhányszor előfordul, hogy játszunk régi Dire Straits-dalokat, ha a koncertünknek híre megy. Annak idején a „Once Upon A Time In The West”-et poénból írtuk, csak ültünk ott, próbálgattunk, gyakoroltunk – jó néhány korai Straits-dal született így.

Néha viszont muszáj cinikusnak lenned – mikor néhányan még pénzt is kínálnak azért, hogy a koncerten inkább Dire Straits dalokat játsszunk el – ilyenkor ezt semmi szín alatt nem teszem meg. S ha így bánnak velem – akár a közönség, akár más zenészek – nem feltétlenül akarok velük hosszabb kapcsolatot és ez rosszul végződhet.

Én csak szórakoztatni szeretném a hallgatóságot, és azt akarom, hogy utána boldogan térjenek haza.

Általában bármely helyen, ahol sokszor megfordultam, alapíthattam volna saját zenei céget… Németországban például sohasem hívtak meg tévés szereplésre, holott az első öt albumom koncertjeit rendszeresen sugározták.

Az idők során sikerült kialakítanom a saját teremet, amiben szabadon mozoghatok. Amikor olyan terepre érsz, ahol még nem játszottál, olyan országba utazol, ahol még sosem jártál és szinte senki nem ismeri a szólóanyagaidat, akkor valami olyasmit kell nekik nyújtanod, amit utána csak veled azonosítanak.

Persze, mondatnám azt is, hogy a közönséget inkább vonzza a vezetéknevem, meg a Dire Straits jellegzetes aurája. Talán tudják, hogy egykor a Dire Straits egyik gitárosa voltam, azt viszont talán nem, hogy azóta 20 nagylemeznyi anyagot írtam – szóval, ez sok mindentől függ, nincsenek kőbe vésett szabályok. Nem esik nehezemre azt a pár dalt eljátszani, ha ez teszi őket boldoggá.

 

forrás:

https://www.ultimate-guitar.com/news/general_music_news/guitarist_speaks_on_why_he_left_dire_straits__his_brother_mark_knopfler_i_had_enough_didnt_regret_it_for_a_second.html

 

 

Nosztalgiázni mindig jó? Duzzogó Szultánok esete az újságírókkal 1981-ből

Az alábbiakban ismertetett cikk eredetije a The Sydney Morning Herald hasábjain jelent meg, de hála az interneten fellelhető sajtó-archívumoknak, 40 éves késéssel a hazai rajongók is értesülhetnek a Dire Straits kissé fura sajtós kalandjáról.

Az ausztrál sajtóval nem nagyon kommunikált a Dire Straits. Lehet, hogy zenéjük egy picit hangosabb, dinamikusabb és „menőbb” az ottani hallgatók által megszokottnál, de amikor a zenekari tagok sajtótájékoztatót adtak Sydney-ben, (Sebel Town House – King Cross – 1981.04.06.) akkor a katatónia és enerváltság jeleit mutatták.

Nos, valóban vannak olyan zenekarok, akiket nem szabad beszéltetni. Vegyük például a brit Dire Straits formációját, akik nemrégen léptek fel a Regent Theatre-ben – hangos, túlfűtött, vagány zenét játszottak. Koncertjeik teltházasak, színpadi előadásaik rendkívüli módon profik és jól felépítettek.

Viszont a brit zenekar nagyon is rühellte a tegnapi sajtótájékoztatót. A szinte már kézzel tapintható unalmat – amely egyaránt sújtotta mind az együttest, mind a sajtó jelenlévő képviselőit – egy újságíró azzal próbálta oldani, hogy megkérdezte, honnan kapták a nevüket.

A dobos Pick Withers erre szinte nyögve válaszolta, hogy ez egyfajta szorult helyzet, amely egyre inkább fenyegeti az egész nyugati világot.

Az énekes-gitáros Mark Knopflert (aki egykoron újságírással kereste kenyerét) arról kérdezték, hogy a „Communiqué” és a „Making Movies” keményebb hangzásvilágot képvisel-e, mint a legelső, bemutatkozó albumuk.

Knopfler azonban egy viszonkérdéssel reagált: „Milyen album?”

Az újságíró újból feltette a kérdést … „Ja igen, persze” –  válaszolta.

Arra a kérdésre, hogy milyennek találták az ausztrál közönséget, John Illsley basszusgitáros csak két szóval felelt: „Remek, nagyszerű”.

A következő kérdés az volt, hogy mi inspirálta Mark Knopflert a „Tunnel of Love” megírásához, de a válasz itt is nagyon szűkszavúra sikeredett: Egy kicsit érintett voltam a sztoriban … ennyi …” – mondta a gitáros.

A billentyűs Alan Clark és a ritmusgitáros Hal Lindes egyetlen szó erejéig sem szólaltak meg az egész procedúra alatt. 

Amit még a kíváncsiskodó sajtósok megtudhattak, a zenekar tagjai nem sínylették meg a földrészek közötti időeltolódást, miután múlt pénteken megérkeztek Sydneybe, hiszen ezt megelőzően már felléptek Perth-ben, Adelaide-ben és Melbourne-ben is.

A sajtótájékoztatót egyébként riasztó, katonás pontossággal szervezték meg, a meghívóban külön kiemelték, hogy ez egyetlen esemény lesz. A fotósoknak szűk 10 percet engedélyeztek, hogy a masináikat kattogtassák. Arra is külön felhívták a meghívottak figyelmét, hogy a zenekar nem fog „pózolni” a fényképezéshez és nem fog nyilvánosan, sajtófotósok előtt megjelenni (pl. a közkedvelt ausztrál turistalátványosságoknál.)

A videofelvételt készítőknek kikötötték, hogy addig nem szerelhetik szét a felszerelésüket, amíg az összes kérdés és válasz el nem hangzik, az újságírók pedig nem tehettek fel személyes jellegű kérdéseket, azok csak és kizárólag a zenekar működésére irányulhattak. 

S hogy miért volt minderre szükség? Kiderült, hogy az együttesnek nagyon rossz tapasztalata volt az olasz sajtóval, amikor is szó szerint sarokba szorítva lökdösték őket, kiabáltak velük és egy túlbuzgó riporter – véletlenül – egyiküket megütötte a mikrofonjával. A szervezők – Gary Van Egmond, valamint a Polygram Records – érthető módon kínosan ügyeltek arra, hogy ez többé ne forduljon elő.

Ami pedig a zenekar tagjait illeti: Alan Clark depressziósnak tűnt, Hal Lindes félénken és zavartan mosolygott a riporterekre. Knopfler inkább volt morcos és rosszkedvű, mint zavart, Pick Withers pedig hol élénkebben, hol unottabban viselkedett, John Illsley pedig látványosan unta az egészet.

Egy kérdést azonban már az elején tisztázott a menedzser; valótlan az a pletyka, amely szerint a zenekar kitiltotta volna a sajtót a koncertjeikről, hiszen például a brit sajtómédia képviselőivel egészen szoros a kapcsolatuk.

Mark Knopfler ezzel kapcsolatban csak annyit fűzött hozzá: „Mi csak azt mondjuk, írjanak bármit, amit csak szeretnének – hiszen nem fenyegeti Önöket semmilyen fizikális veszély…” 

 

 

Source: https://www.smh.com.au/culture/music/from-the-archives-1981-the-sultans-of-sulk-20210401-p57fy5.html

 

 

Amikor a basszeros tollat ragad

 2021 őszén jelenik meg John Illsley Hosszú az út Deptfordból – a Dire Straits sztori című könyve.

Az angol nyelvű kiadási jogokat birtokló Transworld Publishers már 2020 októberében bejelentette a könyv megjelenését.

Illsley alapító tagja volt a zenekarnak, így ez rendkívüli alkalom, amikor egy zenekar történetét  az egyik érintett saját maga veti papírra.

A kiadó szerkesztő-igazgatója, Michelle Signore a tavaly őszi sajtótájékoztatón így nyilatkozott:

Amikor megkaptam John javaslatát és elolvastam a kéziratot, tudtam, hogy ezt minél előbb ki kell adnunk. Csodálatosan ír, visszavarázsol bennünket az időben azokra a helyszínekre, ahol a Dire Straits megfordult: a füstös, sörszagú délkelet-londoni kocsmáktól kezdve, a Bob Dylannel való közös zenéléseken át egészen a teltházas stadionokig. Hihetetlen őszinteséggel ír még a nehezebb időszakokról is, amikor a világkörüli csavargások végleg befejeződtek és ő hazatért egy olyan életbe, amit nem vallott a sajátjának. Ezen kívül John rengeteg lebilincselő történetet oszt meg az olvasókkal, amelyekből árad a humor, a közvetlenség és nem utolsó sorban a bölcsesség.

John:

Ez a könyv mindenekelőtt a szenvedélyről és az álmok megvalósításáról szól – a kiszámíthatatlan utat választva, mellőzve a könnyű lehetőségeket. Megmutatja az utat, amely a kezdetleges akkordokat próbálgató ártatlan tinédzserektől elvezetett a világ legnagyobb stadionjait megtöltő profi zenészekig. Elmesélem a véletlen találkozást Mark Knopflerrel (1976), amelyből egy mind a mai napig tartó, több mint 20 éves zenei együttműködés és szoros barátság alakult ki. A Dire Straits egy ötlet, egy elképzelés volt, amely fenomenális zenei örökséget, remek társaságot, rendkívüli örömöt és szórakozást, egy nagyon mozgalmas pályafutást eredményezett, és nagyon büszke vagyok, hogy ehhez én is hozzájárulhattam és a részese lehettem.

forrás:

https://direstraitsblog.com/books/the-book-by-john-illsley-its-a-long-way-from-deptford-the-dire-straits-story-coming-out-in-autumn-2021/