Egy rövid részlet John Illsley: My Life in Dire Straits című, 2021-ben megjelent életrajzi könyvéből, amelyben a lovakkal kapcsolatos, nem éppen kellemes emlékeit idézi fel.
1977 nyarán
és őszén számos koncertet adtunk az Albany-ben és én majdnem lemaradtam az
egyikről – talán a másodikról vagy harmadikról – mert aznap leestem egy lóról
és jól összezúztam a hátamat. Dave barátnője, Chris, aki elég sok időt töltött
velünk a lakásban, egy istállóban dolgozott fent, Essexben, és egy reggel
megkérdezte, hogy lenne-e kedvem vele tartani és lovagolni egyet. Nem vagyok egy lovas típus, de mivel semmi
más dolgom nem volt, ráálltam. Mindig készen állok egy új élményre, de fogalmam
sem volt, hogy mire vállalkoztam.
Az ember nem
nőhet fel úgy Leicestershire vidékén, hogy ne ülne lóra ifjúkorában. Itt van
Anglia, egy kitűnő lovas nemzet, ahol akármerre is nézünk, mindenhol látunk
lovakat.
Valószínűleg három-négy alkalommal ülhettem lovon minden különösebb lelkesedés nélkül, viszont ez elegendő volt ahhoz, hogy elsajátítsam az alapokat, például a helyes ülést. Mivel elég magas voltam, az istállófiúk a valaha látott legnagyobb, legrondább lovat adták nekem, amely inkább hasonlított egy masztodonra, mint egy pónira. Elindultunk a mezőre, és én egyre inkább félni kezdtem.
Sétával
indítottunk, ahogy kell, aztán a következő fokozatba, ügetésbe kapcsoltunk, ami
részemről teljesen rendben is volt, amíg nem kellett a sebességskálán
továbblépni – na, ezt köszöntem szépen! Chris egy jó galloppot akart hátasának
és amikor vágtába kezdett, az enyém sem akart lemaradni, így utána rontott.
Most már aztán tényleg menetben voltunk és én tényleg ideges lettem, ahogy
Chris lova elkezdte a szénabálákat átugrani, az enyémnek pedig nem áll
szándékában kimaradni ebből a szórakozásból, szánalmas erőfeszítéseim ellenére
sem engedelmeskedett, nem tudtam visszatartani. Amikor az elsőt átugrottuk, kezdett
előttem leperegni az életem, aztán jött a második, a harmadik. Amikor a
negyedik bálához értünk, a ló valósággal szárnyra kapott, s amint földet ért,
elveszítettem az egyensúlyomat. A hasa alatti heveder nem volt feszesre húzva,
így a nyereg félrecsúszott, én pedig oldalra billentem, átrepülve a mezőn a
hátamra zuhantam.
Az évek során volt már részem balesetekben, de ritkán éreztem ilyen rendkívüli fájdalmat. Biztos voltam abban, hogy megsérült a hátam, mert nem tudtam mozdulni; csak feküdtem és nyöszörögtem kínomban. A mentősök is a legrosszabbra gondoltak, és egy örökkévalóságnak tűnt, mire hordágyra tettek és betoltak a mentőautó hátsó részébe. Attól tartva, hogy megsérültek a létfontosságú szerveim, a Chelmsford Hospital személyzete úgy döntött, hogy nem adnak be fájdalomcsillapítót, én pedig fájdalomtól gyötrődve feküdtem az általuk végzett összes vizsgálat és beavatkozás során. Kiderült, hogy nem tört el semmim, de súlyos zúzódásokat szenvedtek a bordáim és ami a legrosszabb, a tüdőm is. Mark értem jött délután és lassan araszolva vitt vissza Londonba, míg én a hátsó ülésen nyöszörögve feküdtem. Mark ezt javasolta:
- Keressünk egy telefont, hívjuk fel az Albany-t és mondjuk le a koncertet.
- Semmiképpen se… túl nagy kihagyás lenne.
- De haver, nem játszhatsz fekve!
- Jól leszek!
Visszatérve
a Farrer House-ba, annyi fájdalomcsillapítót vettem be, ami annak a lónak is
elég lett volna, amin lovagoltam, és mellé elszívtam még a saját gyógyszeremet.
Besántikáltam az Albany-ba, ahol adtak egy bárszéket és én végigzenélve a
bulit, úgy játszottam, mint Val Doonican[1]
a saját karácsonyi műsorán. Nem sokra emlékszem belőle, de a többiek azt
mondták, hogy nagyon jól sikerült.
Forrás: John Illsley: My life in Dire Straits - Penguin Books, London - 2021
[1]
Val Doonican ír származású énekes, akinek a ’60-as évek közepén „Singalon
Saturday” címmel önálló tévéműsora volt a BBC-n. Fellépésein általában pulóverben,
kardigában és egy hintaszékben ülve játszott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése