Vitorlással Philadelphiába

Mark Knopfler a harmincasoknak írta új lemezét

Az európai rock-színtér egyik legszorgalmasabb, legmegbízhatóbb napszámosa, Mark Knopfler néhány hete új stúdióalbummal jelentkezett. Az egész kontinensen örömmel és várakozással fogadott Sailing to Philadelphia - a magyarországi zenefogyasztói közízlést ismerve kissé meglepő módon - előkelő helyen szerepel a hazai lemezeladási listákon is, ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy Knopflert a nyolcvanas években, a Dire Straits énekeseként, gitárosaként, zeneszerzőjeként sokan kedvelték. Aki azonban szólólemezein is a Dire Straitstől megszokott hangzást keresi, bizonyára csalódni fog, mert Knopfler szólistaként egészen más stílus- és hangulatvilágba kalauzolja hallgatóit, mint zenekarvezetőként tette. 

A sztori közismert, ezért a következő néhány mondat csupán rövid emlékeztető. Az ötvenegy éves Knopfler - akinek ősei között a hírek szerint Miskolc környékéről Angliába szakadt magyarok is voltak - a Yorkshire Evening Post nevű helyi lap kulturális rovatánál újságíróskodott, s ezzel párhuzamosan különböző amatőr zenekarokban játszott, dél-londoni külvárosi pubokban gitározott és művészettörténetet tanított egy főiskolán. 

Amikor 1977-ben, fivére (Dave Knopfler), illetve John Illsley és Pick Withers társaságában zenekart alapított, azért választották a Dire Straits (A tönk szélén) nevet, mert anyagilag valóban a tönk szélén álltak. Másfél évig keményen dolgoztak, aztán - a Sultans of Swing című dalnak köszönhetően - beütött a világsiker, amit azóta 85 millió eladott lemez és több száz emlékezetes sikerű koncert fémjelez. Albumaikra (Making Movies, Love Over Gold, Brothers In Arms, On Every Street), illetve slágereikre - a dinamikus és szellemes Twisting by the Pool- ra, a Romeo and Juliet-re, a pénz hatalmát gúnyoló (egyébként üzletileg is bombasikert hozó) Money for Nothing-ra vagy a kifinomult Private Investigations-re - ma is szívesen emlékeznek a rajongók, s bár a Dire Straits története a jelek szerint egyszer és mindenkorra lezárult, a kritikusok egyetértenek abban, hogy munkásságuk mérföldkő az európai rocktörténetben. Dalaik - a különböző válogatáslemezeknek, rádióknak, televízióknak köszönhetően – a XXI. században is bizonyára fennmaradnak majd.

Knopfler valójában mindig is szólista akart lenni - ezt nyilatkozataiban általában maga is elismeri. Már a nyolcvanas évek elején, a Dire Straits legsikeresebb periódusában többet foglalkozott saját zeneszerzői és produceri elképzeléseivel, mint a banda aktuális lemezével vagy turnéjával. Amikor pedig a Nelson Mandela hetvenedik születésnapja tiszteletére rendezett Wembley-stadionbeli koncerttel lezártnak tekintette a Dire Straits történetét, hatalmas lelkesedéssel, elszántsággal vágott bele szólóprojektjeibe. Chet Atkinsszel, Joan Armatradinggel, Randy Newmannel és Eric Claptonnal dolgozott, Notting Hillbillies néven egy másik zenekart is alapított (ami valójában kizárólag róla szólt) és sokat komponált. Sikeres zenét írt a Local Hero című filmhez, és olyan sztárok, élő legendák mellett producerkedett, mint Tina Turner vagy Bob Dylan.

Közben azért megtört a jég, és néha-néha a régi Dire Straits is összeállt: legutóbb 1999 elején. The Very Best of- lemezük kapcsán hallottunk róluk, amelyen legnagyobb slágereik szólaltak meg digitálisan korszerűsített hangzásban, a mai huszonévesek ízlésvilágának megfelelő formában.
Az első szólólemezig Knopfler 1996-ban jutott el, és a Golden Heart című album már megmutatta azokat a sajátosságokat, amelyek dalait azóta is jellemzik. Rövid, néhány másodperces szakaszokra, de mégis markánsan, egyértelműen jelennek meg a skót és ír népzenei elemek, pánsíppal, dudával, sőt akár buzukival kísérve. A másik irány, amerre Knopfler elindult, az amerikai country legigényesebb hangszerelésű formája. Szó sincs azonban világzenéről, mint ezt négy éve, a Magyar Hírlapnak adott exkluzív interjúban maga is megerősítette.

„A world music előadók általában változatlanul hagyják az eredeti dallamot; én viszont mindig újat, eredetit szeretnék alkotni, ezért az ír és skót népzene, vagy az igényesebb amerikai country legfeljebb forrás lehet, de semmiképpen sem zeném meghatározó eleme.”

A viszonylag csendesen, mértéktartóan, különösebb botrányok nélkül (legfeljebb az elkerülhetetlen pletykák közepette) élő Knopfler új lemezét több hónapos, gondos stúdiómunka előzte meg, ami igényességét, maximalizmusát ismerve egyáltalán nem meglepő. A lemezen kulcsszerepet kaptak azok a muzsikusok - a gitáros Richard Bennett, a billentyűs Jim Cox, a basszugitáros Glenn Worf és a dobos Chad Cromwell -, akikkel már a Golden Heart albumon is együtt dolgozott, sőt a társproducer, Chuck Ainlay személye sem változott.

Kuriózumnak számít viszont a legendás Van Morrison énekesi közreműködése a The Last Laugh című dalban, illetve a hegedűt, mandolint, szárnykürtöt, marimbát is foglalkoztató hangszerelés különös változatossága. Összességében a Sailing to Philadelphia kellemes, egységes stílusú, szélsőségektől mentes lemez – nem kifejezetten tinédzsereknek, inkább a harmincas-negyvenes korosztálynak.

Szerző: Retkes Attila

forrás: Magyar Hírlap – 2000. október 28.

fotó: 45worlds.com