Az európai rock-színtér egyik legszorgalmasabb,
legmegbízhatóbb napszámosa, Mark Knopfler
néhány hete új stúdióalbummal jelentkezett. Az egész kontinensen örömmel és
várakozással fogadott Sailing to
Philadelphia - a magyarországi zenefogyasztói közízlést ismerve kissé meglepő
módon - előkelő helyen szerepel a hazai lemezeladási listákon is, ami
valószínűleg azzal magyarázható, hogy Knopflert a
nyolcvanas években, a Dire Straits
énekeseként, gitárosaként, zeneszerzőjeként sokan kedvelték. Aki azonban
szólólemezein is a Dire Straitstől megszokott hangzást keresi, bizonyára
csalódni fog, mert Knopfler szólistaként egészen
más stílus- és hangulatvilágba kalauzolja hallgatóit, mint zenekarvezetőként
tette.
A sztori közismert, ezért a következő néhány
mondat csupán rövid emlékeztető. Az ötvenegy éves Knopfler -
akinek ősei között a hírek szerint Miskolc környékéről Angliába szakadt
magyarok is voltak - a Yorkshire Evening Post nevű helyi lap kulturális
rovatánál újságíróskodott, s ezzel párhuzamosan különböző amatőr zenekarokban
játszott, dél-londoni külvárosi pubokban gitározott és művészettörténetet
tanított egy főiskolán.
Amikor 1977-ben, fivére (Dave Knopfler),
illetve John Illsley és Pick Withers társaságában zenekart
alapított, azért választották a Dire Straits (A tönk szélén) nevet, mert
anyagilag valóban a tönk szélén álltak. Másfél évig keményen dolgoztak, aztán -
a Sultans of Swing című dalnak
köszönhetően - beütött a világsiker, amit azóta 85 millió eladott lemez és több
száz emlékezetes sikerű koncert fémjelez. Albumaikra (Making Movies, Love Over Gold, Brothers In Arms, On Every Street),
illetve slágereikre - a dinamikus és szellemes Twisting by the Pool- ra, a Romeo
and Juliet-re, a pénz hatalmát gúnyoló (egyébként üzletileg is bombasikert
hozó) Money for Nothing-ra vagy a
kifinomult Private Investigations-re
- ma is szívesen emlékeznek a rajongók, s bár a Dire Straits története a jelek
szerint egyszer és mindenkorra lezárult, a kritikusok egyetértenek abban, hogy
munkásságuk mérföldkő az európai rocktörténetben. Dalaik - a különböző
válogatáslemezeknek, rádióknak, televízióknak köszönhetően – a XXI. században
is bizonyára fennmaradnak majd.
Knopfler valójában mindig is
szólista akart lenni - ezt nyilatkozataiban általában maga is elismeri. Már a
nyolcvanas évek elején, a Dire Straits legsikeresebb periódusában többet
foglalkozott saját zeneszerzői és produceri elképzeléseivel, mint a banda
aktuális lemezével vagy turnéjával. Amikor pedig a Nelson Mandela hetvenedik
születésnapja tiszteletére rendezett Wembley-stadionbeli koncerttel lezártnak
tekintette a Dire Straits történetét, hatalmas lelkesedéssel, elszántsággal
vágott bele szólóprojektjeibe. Chet
Atkinsszel, Joan Armatradinggel, Randy Newmannel és Eric Claptonnal dolgozott, Notting
Hillbillies néven egy másik zenekart is alapított (ami valójában kizárólag
róla szólt) és sokat komponált. Sikeres zenét írt a Local Hero című filmhez, és olyan sztárok, élő legendák mellett
producerkedett, mint Tina Turner vagy
Bob Dylan.
Közben azért megtört a jég, és néha-néha a régi
Dire Straits is összeállt: legutóbb 1999 elején. The Very Best of- lemezük
kapcsán hallottunk róluk, amelyen legnagyobb slágereik szólaltak meg
digitálisan korszerűsített hangzásban, a mai huszonévesek ízlésvilágának
megfelelő formában.
Az első szólólemezig Knopfler 1996-ban jutott el, és a Golden Heart című album már megmutatta azokat a sajátosságokat, amelyek dalait azóta is jellemzik. Rövid, néhány másodperces szakaszokra, de mégis markánsan, egyértelműen jelennek meg a skót és ír népzenei elemek, pánsíppal, dudával, sőt akár buzukival kísérve. A másik irány, amerre Knopfler elindult, az amerikai country legigényesebb hangszerelésű formája. Szó sincs azonban világzenéről, mint ezt négy éve, a Magyar Hírlapnak adott exkluzív interjúban maga is megerősítette.
Az első szólólemezig Knopfler 1996-ban jutott el, és a Golden Heart című album már megmutatta azokat a sajátosságokat, amelyek dalait azóta is jellemzik. Rövid, néhány másodperces szakaszokra, de mégis markánsan, egyértelműen jelennek meg a skót és ír népzenei elemek, pánsíppal, dudával, sőt akár buzukival kísérve. A másik irány, amerre Knopfler elindult, az amerikai country legigényesebb hangszerelésű formája. Szó sincs azonban világzenéről, mint ezt négy éve, a Magyar Hírlapnak adott exkluzív interjúban maga is megerősítette.
„A world
music előadók általában változatlanul hagyják az eredeti dallamot; én viszont
mindig újat, eredetit szeretnék alkotni, ezért az ír és skót népzene, vagy az
igényesebb amerikai country legfeljebb forrás lehet, de semmiképpen sem zeném
meghatározó eleme.”
A
viszonylag csendesen, mértéktartóan, különösebb botrányok nélkül (legfeljebb az
elkerülhetetlen pletykák közepette) élő Knopfler új
lemezét több hónapos, gondos stúdiómunka előzte meg, ami igényességét,
maximalizmusát ismerve egyáltalán nem meglepő. A lemezen kulcsszerepet kaptak
azok a muzsikusok - a gitáros Richard
Bennett, a billentyűs Jim Cox, a
basszugitáros Glenn Worf és a dobos Chad Cromwell -, akikkel már a Golden
Heart albumon is együtt dolgozott, sőt a társproducer, Chuck Ainlay személye sem változott.
Kuriózumnak számít viszont a legendás Van Morrison énekesi közreműködése a The Last Laugh című dalban, illetve a
hegedűt, mandolint, szárnykürtöt, marimbát is foglalkoztató hangszerelés
különös változatossága. Összességében a Sailing to Philadelphia kellemes,
egységes stílusú, szélsőségektől mentes lemez – nem kifejezetten tinédzsereknek,
inkább a harmincas-negyvenes korosztálynak.
Szerző: Retkes Attila
forrás:
Magyar Hírlap – 2000. október 28.
fotó: 45worlds.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése