Mark Knopfler tündöklése és .... tündöklése

Élet a csúcs után

Egykor a lábai előtt hevert a fél világ - ma ő az antisztár mintapéldája. Zenéjében angol és skót hatások keverednek - miközben ereiben magyar és zsidó vér is csörgedezik. A Dire Straitsszel hét lemezt jegyzett - sikeres szólistaként ugyanennyit. Mérlegen a június 22-én Budapesten fellépő Mark Knopfler pályafutásának két, egyaránt értékes szakasza.

A négy gombafejű óta tudjuk: a 64 éves kor egy férfi életében meghatározó. Paul McCartney emlékezetes, az öregedést megéneklő dala különösen húsba vágó dilemma a rockzenészek számára: van-e élet egy karrier csúcsán túl? A világ ugyanis kiérdemesült világsztárok tucatjainak vergődését szemlélheti, akik egykori sikereik halvány visszfényében próbálnak fürdőzni, s kevés muzsikus jelentkezik a pályafutásának vége felé is érvényes mondandóval. Ha valaki, a nyolcvanas években berobbant Dire Straits egykori frontembere utóbbiak közé tartozik. Az idén „beatlesi” korba érő Mark Knopfler - aki együttesének 1995-ös felbomlása óta hét szólólemezt készített, melyek szinte mindegyike az első tíz között volt a brit slágerlistákon - legutóbbi, Privateering című dupla albumával június 22-én lép fel Budapesten.

A gitáros először 1985-ben játszott Magyarországon, s a Dire Straits Brothers in Arms című, 30 millió példányban elkelt lemezével (minden idők ötödik legsikeresebb brit albumával) négy estén is megtöltötte az egykori Budapest Sportcsarnokot. Azóta visszatérő vendég, s a közönség mindinkább megtanulta: nem csak a régi slágereket - a Sultans of Swing, a Money for Nothing vagy a Romeo and Juliet című számokat - érdemes várni tőle. Az új, immár hegedűvel, furulyával, harmonikával, skót dudával is kísért, hol kelta motívumokra, hol countryra, hol bluesra épülő dalok ugyanis az előzményekhez méltó módon gazdagítják az életművet.

A korábbi hangos sikerek után az újabb számok jobbára Knopfler csendesebb, melankolikusabb énjét tükrözik, ezért már ritkán töltenek meg hatalmas tereket. Ha pedig igen, mint május végén a zenész szülővárosa, a skóciai Glasgow 20 ezer fős konferenciaközpontjában, akkor a kritikusok egy része arról értekezik, hogy a gitáros eltévesztette a házszámot, dalai ugyanis intimebb közegben érvényesülnek igazán. Az utóbbi két évtizedben Knopfler hazánkban egyszer a fővárosi Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán, később a 15 ezres Budapest Sportarénában koncertezett, ám utóbbi helyet 2010-ben már csak úgy sikerült megtölteni, hogy a nézőtér egy részét leválasztották. Igy persze a koncertszervezők kisebb jegyár-bevételt könyvelhettek el, a jelen lévő ínyencek viszont örülhettek a meghittebb környezetnek.

Menekülés Magyarországról

Ervin Knopfler

Ha nem tudnánk, hogy Mark Knopfler nem különösebben tartja számon magyarországi gyökereit, azt is mondhatnánk, minden budapesti koncertjén hazaérkezik. Merthogy apja, az építész Knopfler Ervin 1939-ben hazánkból vándorolt ki Skóciába, s ott vette feleségül gyermekei, Mark, David és Ruth későbbi édesanyját, az angol Louisa Maryt. Egyes életrajzok szerint a zsidóüldözések miatt menekült el, fia interjúi viszont arról tanúskodnak, hogy szocialistaként - avagy inkább kommunistaként - rendszerellenes irományok terjesztéséért rá váró börtönbüntetés elől szökött a szigetországba. Amint pedig egy skót sakkszakértő kiderítette, az ötvenes években a glasgow-i zsidó sportklub sikeres tagjaként írta be magát a játék történetébe. 

A későbbi rocksztár autodidakta módon sajátította el azt a mára védjegyévé vált technikát, amelynek köszönhetően rendre a világ tíz legjobb gitárosa között emlegetik. A fiatal Marknak egyszer a keze ügyébe került egy szólógitárra való vékony húrokkal felszerelt akusztikus hangszer. Ezt pengető nélkül könnyebbnek tetszett megszólaltatni, és addig próbálkozott, amíg ki nem kísérletezte módszerét, melyben a hüvelyk-, a mutató és a középső ujjának hármasával pengeti, simogatja, morzsolgatja a húrokat. „Mark Knopflernek megvan az a különleges képessége, hogy addig-addig sanyargasson egy Schecter Custom Stratocastert, amíg nem kezd úgy vijjogni és énekelni, mint az egész heti jó magaviseletbe belefáradt angyalok, amint szombat este valami jó erős italt követelnek” - mondta róla Douglas Adams brit humorista.

Hogy hívják a kamionsofőrt?

Knopfler a Dire Straitsszel viszonylag későn, 30 évesen futott be. Miközben ifjabb korában, egyes korszakokban szinte éhezett, együttesének neve - magyarul: a tönk szélén - kisvártatva paradoxonná vált, hiszen 120 millió eladott lemezükkel a nyolcvanas évek sztárzenekarává váltak. Vezetőjük közben filmzenéket írt - legendás ráadásszámuk, a Going Home például a Local Hero című alkotás instrumentális betétdala volt -, a Tina Turnernek szerzett Private Dancerrel szintén a slágerlisták tetejére ugrott, és a műfajban kevés olyan zenész volt a világon, akivel ne játszott volna együtt B. B. King- től Chet Atkinson, Bob Dylanen és Rod Stewarton át Stingig.

A hatalmas turnék, a világsztársággal együtt járó életkörülmények azonban Knopfler szerint egy idő után kiölték a lelket a csapatból, ezért 1995-ben együttesét, hét önálló lemezzel a hátuk mögött, megszűntnek nyilvánította. „Ez önvédelem, a túléléshez szükséges döntés volt. Az a fajta őrült pörgés ugyanis embertelen. Mindig is szerettem kamionsofőrökkel beszélgetni, mert nyitott, érdekes fickók. Emlékszem, az utolsó Straits-turnén, amikor az étkezőbe mentem, azon kaptam magam, hogy egyik sofőrünket sem ismerem - és akkor rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább” - nyilatkozta tavaly a brit The Telegraphnak.

Antisztárnak lenni

Felhagyott hát a nagyszabású koncertekkel, és új társakkal szólókarrierbe kezdett, s közben a korábbi sztárból fokozatosan antisztárrá vált. Fellépéseinek kezdetén olyan feltűnésmentesen sétál be a színpadra, mintha maga is a rakodómunkások egyike volna, dalaihoz minimális fényeffektust használ, s koncertjein az a legnagyobb show- elem, ha szertartásosan elszürcsöl egy csésze teát. Nyilatkozataiban is egyszerűségről tesz tanúbizonyságot, a Sky Channelnek pedig 2011-ben úgy tudott egy kávézó teraszán interjút adni, hogy - bár koncertjének plakátja alatt üldögélt - a környéken senki nem észlelte, kinek a szavait veszi a kamera.

„Jelenlegi zenekarom jobban játssza a Dire Straits-dalokat, mint a Dire Straits tette” - nyilatkozta egyszer. - A csapatban valószínűleg én vagyok a leggyengébb láncszem. Nagyon csodálom az igazán kiemelkedő zenészeket, hiszen tökéletesen urai a hangszerüknek, én azonban ettől fényévekre vagyok. A gitár számomra csupán olyan eszköz, amivel dalokat lehet írni” - mondta egyszer. Mármost ilyet csak az az ember mond, aki nem szégyell szerénynek lenni. Ami azt illeti, Mark Knopflernek van is mire.

Szerző: Szőnyi Szilárd

forrás: Heti Válasz – 2013.06.20. XII. évfolyam – 25. szám