Élet
a csúcs után
Egykor a lábai előtt hevert a fél világ -
ma ő az antisztár mintapéldája. Zenéjében angol és skót hatások keverednek -
miközben ereiben magyar és zsidó vér is csörgedezik. A Dire Straitsszel hét
lemezt jegyzett - sikeres szólistaként ugyanennyit. Mérlegen a június 22-én
Budapesten fellépő Mark Knopfler
pályafutásának két, egyaránt értékes szakasza.
A négy gombafejű óta tudjuk: a 64 éves kor
egy férfi életében meghatározó. Paul McCartney emlékezetes, az öregedést
megéneklő dala különösen húsba vágó dilemma a rockzenészek számára: van-e élet
egy karrier csúcsán túl? A világ ugyanis kiérdemesült világsztárok tucatjainak
vergődését szemlélheti, akik egykori sikereik halvány visszfényében próbálnak
fürdőzni, s kevés muzsikus jelentkezik a pályafutásának vége felé is érvényes
mondandóval. Ha valaki, a nyolcvanas években berobbant Dire Straits egykori
frontembere utóbbiak közé tartozik. Az idén „beatlesi” korba érő Mark
Knopfler - aki együttesének 1995-ös felbomlása óta hét szólólemezt készített,
melyek szinte mindegyike az első tíz között volt a brit slágerlistákon -
legutóbbi, Privateering című dupla
albumával június 22-én lép fel Budapesten.
A gitáros először 1985-ben játszott
Magyarországon, s a Dire Straits Brothers
in Arms című, 30 millió példányban elkelt lemezével (minden idők ötödik
legsikeresebb brit albumával) négy estén is megtöltötte az egykori Budapest
Sportcsarnokot. Azóta visszatérő vendég, s a közönség mindinkább megtanulta:
nem csak a régi slágereket - a Sultans
of Swing, a Money for Nothing
vagy a Romeo and Juliet című
számokat - érdemes várni tőle. Az új, immár hegedűvel, furulyával,
harmonikával, skót dudával is kísért, hol kelta motívumokra, hol countryra, hol
bluesra épülő dalok ugyanis az előzményekhez méltó módon gazdagítják az
életművet.
A korábbi hangos sikerek után az újabb
számok jobbára Knopfler csendesebb, melankolikusabb énjét tükrözik, ezért már
ritkán töltenek meg hatalmas tereket. Ha pedig igen, mint május végén a zenész
szülővárosa, a skóciai Glasgow 20 ezer fős konferenciaközpontjában, akkor a
kritikusok egy része arról értekezik, hogy a gitáros eltévesztette a házszámot,
dalai ugyanis intimebb közegben érvényesülnek igazán. Az utóbbi két évtizedben
Knopfler hazánkban egyszer a fővárosi Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán,
később a 15 ezres Budapest Sportarénában koncertezett, ám utóbbi helyet
2010-ben már csak úgy sikerült megtölteni, hogy a nézőtér egy részét
leválasztották. Igy persze a koncertszervezők kisebb jegyár-bevételt
könyvelhettek el, a jelen lévő ínyencek viszont örülhettek a meghittebb
környezetnek.
Menekülés
Magyarországról
Ervin Knopfler |
Ha nem tudnánk, hogy Mark
Knopfler nem különösebben tartja számon magyarországi gyökereit, azt is
mondhatnánk, minden budapesti koncertjén hazaérkezik. Merthogy apja, az építész
Knopfler Ervin 1939-ben hazánkból
vándorolt ki Skóciába, s ott vette feleségül gyermekei, Mark, David és
Ruth későbbi édesanyját, az angol Louisa Maryt. Egyes életrajzok szerint
a zsidóüldözések miatt menekült el, fia interjúi viszont arról tanúskodnak,
hogy szocialistaként - avagy inkább kommunistaként - rendszerellenes irományok
terjesztéséért rá váró börtönbüntetés elől szökött a szigetországba. Amint
pedig egy skót sakkszakértő kiderítette, az ötvenes években a glasgow-i zsidó
sportklub sikeres tagjaként írta be magát a játék történetébe.
A későbbi rocksztár autodidakta módon
sajátította el azt a mára védjegyévé vált technikát, amelynek köszönhetően
rendre a világ tíz legjobb gitárosa között emlegetik. A fiatal Marknak
egyszer a keze ügyébe került egy szólógitárra való vékony húrokkal felszerelt
akusztikus hangszer. Ezt pengető nélkül könnyebbnek tetszett megszólaltatni, és
addig próbálkozott, amíg ki nem kísérletezte módszerét, melyben a hüvelyk-, a
mutató és a középső ujjának hármasával pengeti, simogatja, morzsolgatja a
húrokat. „Mark Knopflernek megvan az a
különleges képessége, hogy addig-addig sanyargasson egy Schecter Custom
Stratocastert, amíg nem kezd úgy vijjogni és énekelni, mint az egész heti jó
magaviseletbe belefáradt angyalok, amint szombat este valami jó erős italt
követelnek” - mondta róla Douglas
Adams brit humorista.
Hogy hívják a kamionsofőrt?
Knopfler a Dire Straitsszel viszonylag későn, 30 évesen futott be. Miközben ifjabb korában, egyes korszakokban szinte éhezett, együttesének neve - magyarul: a tönk szélén - kisvártatva paradoxonná vált, hiszen 120 millió eladott lemezükkel a nyolcvanas évek sztárzenekarává váltak. Vezetőjük közben filmzenéket írt - legendás ráadásszámuk, a Going Home például a Local Hero című alkotás instrumentális betétdala volt -, a Tina Turnernek szerzett Private Dancerrel szintén a slágerlisták tetejére ugrott, és a műfajban kevés olyan zenész volt a világon, akivel ne játszott volna együtt B. B. King- től Chet Atkinson, Bob Dylanen és Rod Stewarton át Stingig.
A hatalmas turnék, a világsztársággal együtt járó életkörülmények azonban Knopfler szerint egy idő után kiölték a lelket a csapatból, ezért 1995-ben együttesét, hét önálló lemezzel a hátuk mögött, megszűntnek nyilvánította. „Ez önvédelem, a túléléshez szükséges döntés volt. Az a fajta őrült pörgés ugyanis embertelen. Mindig is szerettem kamionsofőrökkel beszélgetni, mert nyitott, érdekes fickók. Emlékszem, az utolsó Straits-turnén, amikor az étkezőbe mentem, azon kaptam magam, hogy egyik sofőrünket sem ismerem - és akkor rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább” - nyilatkozta tavaly a brit The Telegraphnak.
Antisztárnak lenni
Felhagyott hát a nagyszabású koncertekkel, és új társakkal szólókarrierbe kezdett, s közben a korábbi sztárból fokozatosan antisztárrá vált. Fellépéseinek kezdetén olyan feltűnésmentesen sétál be a színpadra, mintha maga is a rakodómunkások egyike volna, dalaihoz minimális fényeffektust használ, s koncertjein az a legnagyobb show- elem, ha szertartásosan elszürcsöl egy csésze teát. Nyilatkozataiban is egyszerűségről tesz tanúbizonyságot, a Sky Channelnek pedig 2011-ben úgy tudott egy kávézó teraszán interjút adni, hogy - bár koncertjének plakátja alatt üldögélt - a környéken senki nem észlelte, kinek a szavait veszi a kamera.
„Jelenlegi zenekarom jobban játssza a Dire Straits-dalokat, mint a Dire Straits tette” - nyilatkozta egyszer. - A csapatban valószínűleg én vagyok a leggyengébb láncszem. Nagyon csodálom az igazán kiemelkedő zenészeket, hiszen tökéletesen urai a hangszerüknek, én azonban ettől fényévekre vagyok. A gitár számomra csupán olyan eszköz, amivel dalokat lehet írni” - mondta egyszer. Mármost ilyet csak az az ember mond, aki nem szégyell szerénynek lenni. Ami azt illeti, Mark Knopflernek van is mire.
Szerző: Szőnyi Szilárd
forrás: Heti Válasz – 2013.06.20. XII.
évfolyam – 25. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése