Nagyító helyett gitár - a nyomozati munka legújabb módszere

Gazdag muzikalitás, finom mélységek – új zenei utak felfedezése Mark Knopfler Tracker című lemezén

Miközben a gitáros rendületlenül járja saját útját az 1996-os Golden Heart megjelenése óta, egy sereg, hozzá hasonló gondolkodású zenész csatlakozott hozzá zenei utazásai közben. Igaz, hogy ma már csendesebb vizeken egy jóval kisebb hajót kell irányítania azok után, hogy a Dire Straits-korszak zajos sikerhullámai egyre inkább összecsaptak a feje fölött. De a közben eltelt közel két évtized és a most megjelent Tracker egyértelműen azt bizonyítja, hogy kedvenc gitárosunk ugyanolyan lelkesen kutatja a zene mélységeit, akár egy kezdő muzsikus.

A dalszerzés vicces nyomon követése az idő múlásának

Minden új projekt Knopfler életének, környezetének és élményeinek olyan sajátos aspektusaira támaszkodik, amik jelenleg is foglalkoztatják – csak néha tekint vissza a stadionkoncertek őrületeire és a még korábbi, egyszál-gitáros-napokra.

Amikor 2015. március 16-án megjelent a Tracker, vele együtt megjelent egy fiatalember, aki a ’60-as évek közepén kezdi megszerezni szerző-előadói tapasztalatait, saját zenei útját keresve.

A Tracker sok szempontból az idő múlását követi nyomon. Számomra fura módon, kicsit viccesen ment végbe az a változás, ahogyan egyre idősebb lettem, dalokat írtam, és körbeutaztam néhányszor a világot. Az idő – ahogyan múltak az évek – úgy vált nekem is egyre fontosabbá, most máshogyan szemlélem a dolgokat, mint fiatalkoromban.

Mint ahogyan azt megszokhattuk, a lemez megjelenését egy nagyobb koncertkörút követte, de Knopfler és társai tudatosan inkább a kisebb helyszíneket preferálta annak ellenére, hogy a nagyobb koncerttermek is tárt karokkal várták. Ennek talán az lehetett az oka, hogy a 70 napos Privateering-turnén 2013 áprilisa és júliusa között végigutazták egész Európát – Bukaresttől Brémáig, Stuttgarttól San Sebastianig.

Észak-Amerika nem véletlenül maradt le a listáról, mert ott az előző év őszén Knopfler régi barátját és mesterét, Bob Dylant kísérte el egy turné erejéig.

A Bobbal való közös fellépés lehetősége váratlanul ért, nem számítottam rá …ezért a Tracker munkálatait is át kellett ütemeznünk, valamint a lemez anyagán is változtattam itt-ott, mikor visszatértünk a stúdióba. De végül örültem, hogy ez így alakult, mert a lemez végleges hanganyának kialakításához ez a kis kitérő segített hozzá.

Finoman adagolt színes történetek

Knopfler nyolcadik lemezét a saját stúdiójában készítette, eredetileg 11 dallal, de a deluxe- és a boxset-változatok még további hat szerzeményt is tartalmaznak. A nyitódal a vidám hangvételű, hamar fülbemászó Beryl amely picit valószínűtlen címe egy dalnak, de a gitáros ezzel adózott az általa csodált liverpooli írónőnek, Beryl Bainbridge-nek.

Beryl Bainbridge csodálatos író volt – ahogyan ezt sokan tudják is  –  egy nagyon öntudatos liverpooli munkásosztálybeli lány. A kiadója viszont olyan valaki, aki egyáltalán nem értékelte az írásait. A Booker-díjra ötször jelölték, de a fenti szerencsétlen körülmények miatt sohasem kaphatta meg. Sosem járt egyetemre, nem szerzett hivatalos képesítést, és úgy hiszem, hogy az irodalmi életet nagyban befolyásolók inkább azokat részesítették előnyben, akik más, jóval képzettebb közegből érkeztek.

A közreműködő muzsikusokat illetően számosan megfordultak a British Grove Studios termeiben, mint például a Dire Straits egykori billentyűse Guy Fletcher, a hegedűn és lanton játszó John McCusker, Mike McGoldrick sípos-fuvolás, Richard Bennett gitáros, a basszusgitáros Glenn Worf, valamint a szaxofonos Nigel Hitchcock. A sokoldalúan tehetséges, hegedűn, bendzsón és ritmusgitáron játszó Bruce Molsky az Appalache-hagyományait követő zenéjével üdítő színfoltja a lemeznek, csakúgy mint az énekes Ruth Moody, aki remek énekhangjával  teszi sejtelmes-bársonyossá a Wherever I Go-t.

Ruth Moodyt először a saját formációjában, a The Wailin Jennys-ben hallottam énekelni, amely egy háromtagú kanadai női zenekar. A lemezeit hallgatva szinte azonnal megfogott a hangja, mert van benne valami egészen éteri.

A nyomozás izgalma

A Tracker elég jó sajtókritikákat kapott, az American Songwriter Magazin egyik szakírója, Hal Horowitz szerint: a kelta, a jazz, a country és a folk stílusjegyeit viselő csodás dallamok finoman keverednek a rock-hangzással, miközben a hallgatót egy kényelmes sétára invitálják. A 11 dal egy órácskára kikapcsol az időből … és a kicsit szomorkás hangulat végig átitatja Knopfler beszélgetős-énekmondos történeteit, amikkel nem siet, inkább készakarva, finoman adagolja hallgatóinak.

A The Boston Globe munkatársa, Ken Capobianco még kiegészíti a fentieket azzal, hogy: Mark Knopfler nem csinál semmit, csak amihez a legjobban ért: finoman kimunkált, elegánsan elrendezett, az érzelmek mélységeibe lenyúló dalokat ír, amelyek közül sokan - túl az ötperces időtartamon -  jóval tovább bennünk maradnak.

A Tracker az Egyesült Királyságban a listák harmadik helyére, míg az európai országok közül, Németországban, Hollandiában, Dániában, Norvégiában és Ausztriában az első helyen végzett.

Knopfler az egyik interjúban elismerte, hogy a címválasztás tulajdonképpen a saját nyomozati munkája, amellyel életének és pályafutásának egy-egy apró mozzanatát villantotta fel.

Nincs ebben semmi különös. Mindenki kutatja a múltját, ötleteket, emlékeket, tárgyakat keresve, amely során az eset teljes kivizsgálásra kerül – mint egy krimiben – de persze az is előfordul, hogy nem vagyunk biztosak abban, hogy mit szeretnénk megtudni, így végül néha  teljesen más konklúzióhoz jutunk – ez a nyomozás izgalma.

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/mark-knopfler-tracker-album/