Mark Knopfler tündöklése és .... tündöklése

Élet a csúcs után

Egykor a lábai előtt hevert a fél világ - ma ő az antisztár mintapéldája. Zenéjében angol és skót hatások keverednek - miközben ereiben magyar és zsidó vér is csörgedezik. A Dire Straitsszel hét lemezt jegyzett - sikeres szólistaként ugyanennyit. Mérlegen a június 22-én Budapesten fellépő Mark Knopfler pályafutásának két, egyaránt értékes szakasza.

A négy gombafejű óta tudjuk: a 64 éves kor egy férfi életében meghatározó. Paul McCartney emlékezetes, az öregedést megéneklő dala különösen húsba vágó dilemma a rockzenészek számára: van-e élet egy karrier csúcsán túl? A világ ugyanis kiérdemesült világsztárok tucatjainak vergődését szemlélheti, akik egykori sikereik halvány visszfényében próbálnak fürdőzni, s kevés muzsikus jelentkezik a pályafutásának vége felé is érvényes mondandóval. Ha valaki, a nyolcvanas években berobbant Dire Straits egykori frontembere utóbbiak közé tartozik. Az idén „beatlesi” korba érő Mark Knopfler - aki együttesének 1995-ös felbomlása óta hét szólólemezt készített, melyek szinte mindegyike az első tíz között volt a brit slágerlistákon - legutóbbi, Privateering című dupla albumával június 22-én lép fel Budapesten.

A gitáros először 1985-ben játszott Magyarországon, s a Dire Straits Brothers in Arms című, 30 millió példányban elkelt lemezével (minden idők ötödik legsikeresebb brit albumával) négy estén is megtöltötte az egykori Budapest Sportcsarnokot. Azóta visszatérő vendég, s a közönség mindinkább megtanulta: nem csak a régi slágereket - a Sultans of Swing, a Money for Nothing vagy a Romeo and Juliet című számokat - érdemes várni tőle. Az új, immár hegedűvel, furulyával, harmonikával, skót dudával is kísért, hol kelta motívumokra, hol countryra, hol bluesra épülő dalok ugyanis az előzményekhez méltó módon gazdagítják az életművet.

A korábbi hangos sikerek után az újabb számok jobbára Knopfler csendesebb, melankolikusabb énjét tükrözik, ezért már ritkán töltenek meg hatalmas tereket. Ha pedig igen, mint május végén a zenész szülővárosa, a skóciai Glasgow 20 ezer fős konferenciaközpontjában, akkor a kritikusok egy része arról értekezik, hogy a gitáros eltévesztette a házszámot, dalai ugyanis intimebb közegben érvényesülnek igazán. Az utóbbi két évtizedben Knopfler hazánkban egyszer a fővárosi Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán, később a 15 ezres Budapest Sportarénában koncertezett, ám utóbbi helyet 2010-ben már csak úgy sikerült megtölteni, hogy a nézőtér egy részét leválasztották. Igy persze a koncertszervezők kisebb jegyár-bevételt könyvelhettek el, a jelen lévő ínyencek viszont örülhettek a meghittebb környezetnek.

Menekülés Magyarországról

Ervin Knopfler

Ha nem tudnánk, hogy Mark Knopfler nem különösebben tartja számon magyarországi gyökereit, azt is mondhatnánk, minden budapesti koncertjén hazaérkezik. Merthogy apja, az építész Knopfler Ervin 1939-ben hazánkból vándorolt ki Skóciába, s ott vette feleségül gyermekei, Mark, David és Ruth későbbi édesanyját, az angol Louisa Maryt. Egyes életrajzok szerint a zsidóüldözések miatt menekült el, fia interjúi viszont arról tanúskodnak, hogy szocialistaként - avagy inkább kommunistaként - rendszerellenes irományok terjesztéséért rá váró börtönbüntetés elől szökött a szigetországba. Amint pedig egy skót sakkszakértő kiderítette, az ötvenes években a glasgow-i zsidó sportklub sikeres tagjaként írta be magát a játék történetébe. 

A későbbi rocksztár autodidakta módon sajátította el azt a mára védjegyévé vált technikát, amelynek köszönhetően rendre a világ tíz legjobb gitárosa között emlegetik. A fiatal Marknak egyszer a keze ügyébe került egy szólógitárra való vékony húrokkal felszerelt akusztikus hangszer. Ezt pengető nélkül könnyebbnek tetszett megszólaltatni, és addig próbálkozott, amíg ki nem kísérletezte módszerét, melyben a hüvelyk-, a mutató és a középső ujjának hármasával pengeti, simogatja, morzsolgatja a húrokat. „Mark Knopflernek megvan az a különleges képessége, hogy addig-addig sanyargasson egy Schecter Custom Stratocastert, amíg nem kezd úgy vijjogni és énekelni, mint az egész heti jó magaviseletbe belefáradt angyalok, amint szombat este valami jó erős italt követelnek” - mondta róla Douglas Adams brit humorista.

Hogy hívják a kamionsofőrt?

Knopfler a Dire Straitsszel viszonylag későn, 30 évesen futott be. Miközben ifjabb korában, egyes korszakokban szinte éhezett, együttesének neve - magyarul: a tönk szélén - kisvártatva paradoxonná vált, hiszen 120 millió eladott lemezükkel a nyolcvanas évek sztárzenekarává váltak. Vezetőjük közben filmzenéket írt - legendás ráadásszámuk, a Going Home például a Local Hero című alkotás instrumentális betétdala volt -, a Tina Turnernek szerzett Private Dancerrel szintén a slágerlisták tetejére ugrott, és a műfajban kevés olyan zenész volt a világon, akivel ne játszott volna együtt B. B. King- től Chet Atkinson, Bob Dylanen és Rod Stewarton át Stingig.

A hatalmas turnék, a világsztársággal együtt járó életkörülmények azonban Knopfler szerint egy idő után kiölték a lelket a csapatból, ezért 1995-ben együttesét, hét önálló lemezzel a hátuk mögött, megszűntnek nyilvánította. „Ez önvédelem, a túléléshez szükséges döntés volt. Az a fajta őrült pörgés ugyanis embertelen. Mindig is szerettem kamionsofőrökkel beszélgetni, mert nyitott, érdekes fickók. Emlékszem, az utolsó Straits-turnén, amikor az étkezőbe mentem, azon kaptam magam, hogy egyik sofőrünket sem ismerem - és akkor rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább” - nyilatkozta tavaly a brit The Telegraphnak.

Antisztárnak lenni

Felhagyott hát a nagyszabású koncertekkel, és új társakkal szólókarrierbe kezdett, s közben a korábbi sztárból fokozatosan antisztárrá vált. Fellépéseinek kezdetén olyan feltűnésmentesen sétál be a színpadra, mintha maga is a rakodómunkások egyike volna, dalaihoz minimális fényeffektust használ, s koncertjein az a legnagyobb show- elem, ha szertartásosan elszürcsöl egy csésze teát. Nyilatkozataiban is egyszerűségről tesz tanúbizonyságot, a Sky Channelnek pedig 2011-ben úgy tudott egy kávézó teraszán interjút adni, hogy - bár koncertjének plakátja alatt üldögélt - a környéken senki nem észlelte, kinek a szavait veszi a kamera.

„Jelenlegi zenekarom jobban játssza a Dire Straits-dalokat, mint a Dire Straits tette” - nyilatkozta egyszer. - A csapatban valószínűleg én vagyok a leggyengébb láncszem. Nagyon csodálom az igazán kiemelkedő zenészeket, hiszen tökéletesen urai a hangszerüknek, én azonban ettől fényévekre vagyok. A gitár számomra csupán olyan eszköz, amivel dalokat lehet írni” - mondta egyszer. Mármost ilyet csak az az ember mond, aki nem szégyell szerénynek lenni. Ami azt illeti, Mark Knopflernek van is mire.

Szerző: Szőnyi Szilárd

forrás: Heti Válasz – 2013.06.20. XII. évfolyam – 25. szám

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY!!!!

STAY AT HOME 

AND 
LISTEN  TO

DIRE STRAITS!

Egy születésnap margójára - 73 éves lett a Dire Straits igazi dobosa, Pick Withers

David Pick Withers 1948. április 4-én született az angliai Leicesterben. Nevét a Dire Straits tette világhírűvé, hiszen a zenekar eredeti dobosaként az első négy nagylemezen olyan dalokhoz szolgáltatta a ritmusokat, mint a Sultans of Swing, a Romeo and Juliet, vagy a Private Investigations.

Dobok mögé először a Boy’s Brigade nevezetű formációban ült, de ekkor még csak tanulta a szakmát, dobleckéket vett zenekar mesterétől, Barry Bondtól, aki civilként a helyi kerékpárbolt tulajdonosa volt. Withers hálás tanítvány volt, mert 17 évesen már jóval idősebbeket megszégyenítő módon püfölte a bőröket, ekkor csatlakozott a The Berkeley Squares nevű zenekarhoz, akikkel egy németországi turnén is részt vett.

Hat hónappal később visszatért Angliába, és úgy döntött, hogy zenei karrierjének fejlődése érdekében zenekart vált, így került a The Primitives nevű bandába, akik főként Olaszországban értek el komolyabb sikereket. 

Pick 1969-ben visszatért Londonba, s egyéb lehetőség híján a The Doc Thomas Group formációban zenélt egy rövid ideig, akikkel még az olaszországi útján haverkodott össze (ő még Mott The Hoople-nek ismerte őket) – de itt sem találta a helyét, folyton meghallgatásokra járt és Melody Maker hirdetéseit bújta. Így került a progresszív rockot játszó Spring zenekarhoz, akik eredetileg egy buli erejéig szerették volna igénybe venni. A koncert után a felek kölcsönösen elégedettek voltak egymással, így az RCA lemezcég vele is szerződést kötött arra az egyetlen lemezre, amelyet a gyűjtők és fanok ma is vigyázva őriznek – a banda nevét viselő album 1971-ben jelent meg, a felvételek a legendás Rockfield Studios-ban készültek, Monmouth-ban. 

Maga Withers is elismerően nyilatkozott a lemezről, több interjúban elmondta, máig büszke, hogy ezzel a bandával dolgozhatott. Ezzel kapcsolatban egy anekdotát is megosztott: amikor a Dire Straits az első amerikai turnéján vett részt, egy fiatal fiú lépett az öltözőjükbe - kezében a Spring-lemezzel, majd közölte, hogy őt a Dire Straits egyáltalán nem érdekli, csak Picktől szeretne egy autogramot kérni!

A Rockfield Studios a lehetőségek tárháza volt, mert a fiatal dobosnak olyan művészekkel volt alkalma találkozni, mint Michael Chapman, Andy Fairweather-Lowe, Nick Lowe, Del Shannon, The Shortwave Band, Dave Edmunds, Ian Anderson, Bob Dylan -, illetve itt hallotta először a Brewer’s Droop bandát, akikhez később Mark Knopfler is csatlakozott.

Pick szívesen emlékszik vissza erre az időszakra, ekkor érett komolyabbá zenei tudása, több időt fordított a napi próbákra, ami rendszert is vitt az életébe. Egy rövid turné erejéig beugrott a Brinsley Schwarz nevű együttesbe, amely főleg kocsmazenekarként működött, majd a neves walesi gitáros, Dave Edmunds zenekarát kísérte egy rövidebb angliai körútra, ahol az előzenekar a Dr. Feelgood volt.

Ismételten Londonba költözve Pick aktívan kapcsolódott be a rock-folk-életbe, Bert Jansch, Ralph McTell és a Magna Carta lemezein dolgozott, majd egy kis időre Rab Noakes-szel együtt segítette ki a Lindisfarne-t.

Közvetlen a Mark Knopflerrel való találkozása előtt Pick Charlie Dore Back Pocket nevű zenekarával lépett fel azokon a helyeken, ahová később a Dire Straitsszel visszatért.

A többi pedig már történelem, amit mindenki jól ismer: a Dire Straits a világ egyik legnagyobb rock-zenekara lett, Withers alapító tagként hat évig volt a tagja, négy stúdióalbumon dobolt, illetve az Alcemy Live és a Live at The BBC felvételein szerepelt, valamint a Money For Nothing című válogatásalbumon található dalokon.

De meg kell említenünk még Bob Dylan Slow Train Coming című, 1979-ben készül lemezét is, amelyen Pick és Mark Knopfler olyan remek zenészekkel dolgozott együtt, mint Barry Becket, Tim Drummond. A produceri munkálatokat Jerry Wexler, az Atlantic Records alapítója látta el. Dylan ezen albuma ma is rocktörténeti kuriózumnak számít, nemcsak a mondanivalója, de a rajta muzsikáló zenészek miatt is.

Pick Withers Dire Straits-lemezei: Dire Straits (1978), Communiqué (1979), Making Movies (1980), Love Over Gold (1982).

Stílusáról, amely Knopfler gitárjátékával együtt oly jellegzetessé tette a Dire Straits-hangzást, a Nemzetközi Zenészmagazin 1980 decemberi számában így írtak:

Pick Withers   (fotó: Nick Lauro)

„A Water of Love című Dire Straits-dal finom hangulatát Pick Withers mesterien ébreszti fel, ahogy az ütemet a kikapcsolt kisdobról áthelyezi a lábcinre, mialatt a tamok alapritmusát végig tartja – majd a kórusvokál alatt újból a lábcin kap nagyobb hangsúlyt – mely által az egész dalt átitatja egyfajta sodródó, örvénylő hatás.”

A Dire Straits-korszak után Pick számos nagyszerű zenésszel dolgozott együtt, mint például Gerry Rafferty, Joan Baez, Robert Plant, Phil Carmen, a The Blues Band (Paul Jones), Dennis LeCorriere, Dave Kelly Band, Gary Fletcher Band és még sorolhatnánk.

forrás:
https://direstraitsblog.com/blog/the-story-for-the-drummer-of-dire-straits-pick-withers/?fbclid=IwAR2VkikdZ_Y0WQkmoJNc3fVdYjsc-O2MyI_Sm7oqy9TOE26rM1ACVBOx_AU