"Ezek a dalok időtlenek"

Interjú John Illsley-vel az ikonikus „Brothers In Arms” megjelenésének 40. évfordulója kapcsán

A „Brothers In Arms” a zenei világ egyszeri alkalma – állítja a Dire Straits egykori basszusgitárosa az 1985-ben megjelent album címadó daláról. Egyfelől mély és magával ragadó megfigyelése az emberi lét sajátosságainak, felvillantva hogy egyesekben még akad némi tisztesség, másfelől pedig a nemzetközi lemezpiac óriási sikerévé vált szinte rögtön a megjelenése után. Ez az ellentét akkoriban sokakat meglepett. A skót népzenei hatásokkal, valamint a Charles Wolfe-ihlette szöveggel a dal hamarosan háborúellenes himnusszá vált.  Számtalan alkalommal játszottam élőben – mondja Illsley. Negyven évvel később is mindig megható pillanat a közönség reakciója, és van-e ennél jobb bizonyítéka a minőségi dalszerzésnek …

Illsley 1977-ban társalapítója volt a Dire Straits zenekarnak, és ekkor kötött életre szóló barátságot Mark Knopflerrel (dalszerző, ének, gitár). Az alapítók között ott találjuk Mark öccsét, Davidet (ritmusgitár, ének), valamint Pick Witherst (dob). Miután David 1980-ban elhagyta őket, a zenekar több tagcserén is átesett, azonban Mark és John oszlopos tagjai maradtak az együttes 1995-ben bekövetkezett felbomlásáig. A beszélgetés során John Illsley visszatekint az idén 40. évfordulóját ünneplő album megjelenésére, annak hatalmas kereskedelmi sikereire, Knopfler dalszerző-varázslatára, illetve kifejti véleményét, hogyan változott a zene helye kultúránkban. Az interjút a jobb érthetőség kedvéért szerkesztve közölte a Quillette magazin 2025.12.17-én, a zenésszel Hannah Gal beszélgetett.

Quillette: A „Brothers In Arms” azokban az országokban, ahol megjelent, szinte rögtön a slágerlisták elejére ugrott. 14 héten át vezette a brit listát, ebből 10 héten át szinte folyamatosan, valamint 9 hétig trónolt az amerikai Billboard listáján. Továbbá ez volt az első CD-formátumban megjelent nagylemez, amelyből több mint 1 millió példány fogyott, és számos zenei díjat, elismerő kritikákat is bezsebelt.

John Illsley: A siker mértéke és gyorsasága hihetetlen volt. Adódtak olyan pillanatok, amikor megálltunk és próbáltuk felfogni, hogy mindez tényleg velünk történik-e.

Q.: Önéletrajzi könyvében arról ír, hogy amikor a Roxy-ban léptek fel – Neil Young, Frank Zappa, Bob Marley, Van Morrison és B.B. King nyomdokaiba lépve – nem igazán hitte el, hogy ez tényleg megtörténhet és próbálta megérteni ennek a helyzetnek az abszurditását. És amikor mindezt közölte Mark Knopflerrel, akkor ő csak annyit válaszolt erre, hogy ez még mindig jobb hely, mint a londoni Dog and Duck pub, ahol a darts meccsek után könyörögniük kellett egy hétközbeni fellépésért. 

JI.: Nos, az a négy srác Deptfordból tényleg messzire jutott. S most 40 évvel később a „Brothers In Arms” megjelenésének évfordulóján néhány koncertet adok Hollandiában, egy ottani szervező meghívására. Imádom ünnepelni a zenét, a dalokat, amiket közösen alkottunk. És nem kérdés, hogy megpróbáljuk életben tartani őket, hiszen a közönség újra és újra hallani akarja. Az elmúlt néhány hétben az Egyesült Királyságban ugyanilyen koncerteket bonyolítottunk le és a visszajelzések tényleg nagyon jók voltak.

A Dire Straits 1991-ben adta ki utolsó nagylemezét, az emberek azonban továbbra is érdeklődnek a zenéink iránt – és ez máris sokat elárul a dalokról.

Q.: Mark Knopfler dalait gyakran nevezik ikonikusnak és elmondhatjuk, hogy ez nem véletlenül van így…

JI.: Mark dalai hihetetlenül narratívak és közérthetőek. Zseniális történetmesélő, akinek minden dala egy-egy remekmű – egy festményhez hasonlítanám, amit újra és úja látni akar az ember. A „Sultans of Swing, a „Romeo and Juliet” vagy a „Down To The Waterline” mind örökzöldek. 

A „Brothers In Arms” albumról a „Money For Nothing, a „Walk Of Life” és a „Why Worry”, illetve a címadó dal az én személyes kedvencem. Ezek a dalok időtlenek, akárcsak Leonard Cohen, a Beatles, Neil Young, vagy Dylan szerzeményei – figyelemre méltó megfigyelése az általunk, vagy a szerző által megélt, átélt élményeknek, a környezetünknek – valójában ez a művészet lényege. Válasz arra, ami körülöttünk történik, és arra is, hogy azt mi hogyan éljük meg és hogyan osztjuk meg másokkal.

Q.: A „Brothers In Arms” szerzeményei tökéletesen megmutatják a dalszerzés Ön által említett aspektusait.

JI.: Igen. Mark a „Money For Nothing” dalt egy new york-i háztartási boltban tett látogatása után írta. A bolt hátsó részében egy sor tévékészülék állt és mindegyik az MTV-re volt beállítva. Néhány munkás is a boltban tartózkodott, akik a képernyőket bámulva megtárgyalták egymás között, hogy „ez nem munka, csak pénz semmiért”. A lemez címadó szerzeménye pedig egy mély, komoly háborúellenes himnusz, amiről még nagyon sokat lehetne beszélni.

Q.: Négy évtizeddel ezelőtt egy nagylemez megjelenése jelentős kulturális eseménynek számított, és volt egyfajta konszenzus, hiszen csak néhány csatorna létezett és mindenki ugyanazt hallgatta, azonban a mai viszonyok között mindez már lehetetlenség lenne.

JI.: Ez igaz, azonban vegyük figyelembe azt a csalódottság-érzetet is, amit az a néhány, egy-két zenei csatorna generál, ahol nagyon kevés ember dönti el, hogy mit játszanak a brit hallgatóságnak. Amikor a „Sultans” megjelent, akkor a BBC fejesei úgy döntöttek, hogy nem küldik az éterbe, mert a 6 perces időtartama túl hosszú, valamint a szövegezése túl bonyolult ahhoz, hogy mindenki megértse – vagyis mi sem lehettünk próféták a saját hazánkban egészen addig, amíg Amerikában és Európa más országaiban hatalmas sikereket nem aratott. 

Amerikában a ’70-es évek végén több száz rádióállomás működött, míg nálunk csak kettő. Ma már rengeteg mainstream csatorna működik, de mindegyik ugyanazt sugározza – a BBC Wiltshire, a BBC Shropshire, a BBC Leicester – és hasonlók, amelyek még mindig a BBC iránymutatásait követik. Csak a magánrádióknál lehet Bob Dylant vagy Leonard Cohent hallgatni, és most nem is emlékszem, mikor hallottam őket utoljára a rádióban.

Q.: Akkor mindezekből már tovább is léphetünk egy másik fontos kérdésre, hogy a zene milyen helyet foglal el a nyugati kultúrákban – hogyan vált az ember intellektuális és érzelmi középpontjából a mindennapi élet történéseinek hátterévé. Ön is úgy látja, hogy a zene már nem tölt be központi szerepet a kultúránkban?

JI.: Sajnos igen, és ezt nem tudom megcáfolni. Úgy is mondhatnám, hogy őrület, ami mostanság zajlik.  Annyiféle zene jelenik meg napjainkban – 50-60 ezer számot töltenek fel a Spotify-ra – és ennek a nagy része sohasem jut el a szélesebb közönséghez.  De az egész életünk is megváltozott. A gyerekek már nem a szabadban játszanak, nem építenek tutajokat, nem bicikliznek, hanem a számítógép, meg az iPhone képernyője előtt ülnek. Nem tudom, mennyi zenét írtunk volna és mennyit gitároztunk volna, ha a mi gyerekkorunkban már létezett volna a számítógép és az internet.

Q.: A „Brothers In Arms” turnéja 366 napig tartott, 248 koncerttel. 23 országban összesen 118 városban lépett fel a Dire Straits, ebből 14 egymást követő koncertjük a Wembley Arena-ban volt.

JI.: Ez nagyon intenzív időszaka volt az életünknek – de gyakorlatilag 1977 eleje óta megállás nélkül zenéltünk és a nyugodtabb időszak a ’80-as évek végére köszöntött be. Vagyis 10-12 éven át folyamatosan turnéztunk, lemezeket készítettünk. Imádok turnézni, de nem gondolom, hogy mindent úgy csinálnék, ahogy annak idején a Dire Straits tette.

Q.: A világ nagyon hálás a zenekarnak – ha csak az online megtekintések számát nézzük – a Live Aid-en előadott „Money For Nothing” több tízmillió megtekintést tudhat magáénak.

JI.: Az egy elég őrült, de ugyanakkor rendkívüli nap volt. Őszintén szólva elképesztő, hogy Bob Geldof és Harvey Goldsmith hatalmas elszántságának és energiájának köszönhetően végül sikerült összehozni azt a fellépést, amit világszerte közvetítettek a tévécsatornák. Negyven évvel ezelőtt ez hihetetlen volt – mert ma már nagyon könnyű dolog a világ bármely szegletében bármit is közvetíteni, de 1985-ben ez elég nagy feladat volt.

Q.: És Sting is ott volt Önökkel a színpadon …

JI.: Igen, együtt lépett fel velünk, a saját műsorát ő már korábban lezavarta, majd a királyi páholyban ült és nézte a többi előadót, amikor is a turnémenedzserünk megkérdezte tőle, szeretné-e énekelni velünk a „Money For Nothing”-ot… és mivel ott volt velünk Montserraton is, amikor a felvételeket készítettük – nyaralása közben ugrott be hozzánk, és aztán „ottragadt”. Miután meghallgatta a már felvett anyagot, azonnal kijelentette, hogy ez világsiker lesz, és ekkor Mark megkérte, hogy csatlakozzon hozzánk. Ő pedig odasétált a mikrofonhoz és felénekelte azt a híres MTV-s sort.

Geldof azt szerette volna, hogy mi legyünk a Live Aid fő attrakciója, de akkoriban benne voltunk egy 12-13 teltházas koncertsorozat lebonyolításában a szomszédos Arena-ban, ezért csak a délutáni fellépést tudtuk megcsinálni.

 

Q.: A közöség őrjöngött, amikor megjelent a Dire Straits a színpadon. A hangulat izzott, hiszen az élőzene varázsához semmi sem hasonlít.

JI.: Szerintem azért, mert az emberek valami valódit, igazit akartak látni – látják, ahogy a kedvenceik ott állnak a porondon, hogy előadják, amit előzőleg egy hangstúdióban rögzítettek. Mi pedig látjuk, hogy mennyien jöttek el csak azért, hogy lássanak, halljanak bennünket – ezt a csodás pillanatot az előadók és a közönség is nagyra értékeli. Olyan élményben van részünk, ami egyszeri, egy pillanat, ami megismételhetetlen. S ugyanezt éli meg a hallgatóság, amikor a Coldplay-t, a U2-t, vagy Springsteent látják, akik valódi zenét produkálnak. Bámulhatjuk a Youtube-ot vagy a Twittert, amennyit csak akarjuk, de az nem lehet ugyanaz, mert eltávolít az élőzene élményétől. A zene összehozza az embereket – én is ott vagyok, te is ott vagy, mindenki ott van és ugyanazt érezzük…

Az emberek imádják az élőzenét – mindig is imádni fogják. Ez egy velünk született szükséglet, egyidős az emberiséggel – amióta az emberek dobokat püföltek, vagy húrokat feszítettek valamire, vagy csak összeütöttek két fadarabot.

Nemrég Kubában jártunk, ahol megismerkedtünk az ottani zene fejlődésével. Az egész azzal kezdődött, hogy a cukornád-ültetvényeken dolgozó rabszolgák botokkal doboltak, majd megérkeztek a spanyolok a húros hangszereikkel, így már a dobok és a botok kiegészültek a húrosokkal, majd őket követték – más országokból persze – a fúvósok és a billentyűsök – és mindez összeolvadt azzá, amit ma kubai zeneként ismerünk. Valódi leckéje a véletlen nemzetközi együttműködésnek.

Q.: Ön sokszor nyilatkozott úgy, hogy a legkedvesebb Dire Straits dala a „Brothers In Arms”, amit egy interjúban úgy írt le, hogy egyszerűen tökéletes. 

JI.: Ez Mark, a mesemondó érdeme, aki felnyitja az emberek szemét a háború borzalmaira. Akkor írta, amikor beállt a Falkland-szigeteki krízis, és egy sebesült katona szemszögéből meséli el a történetet. Azt hiszem a dal címét Mark az édesapja egyik megjegyzése után vette, amely szerint az argentin és az orosz katonák fegyvertársak. A szöveghez pedig Charles Wolfe  ír költő egyik verse, az 1817-ben írt „The Burial of Sir John Moore, after Corunna” adott ihletet. A „Brothers In Arms” üzenete mindig aktuális és örökre fontos marad. A zenei világban ez a dal igazi ritkaságnak számít a magával ragadó szépsége és az erkölcsi értelemben vett teljessége miatt – olyan mint egy szép festmény, vagy szobor, amely minden alkalommal megállítja az embert.

Q.: A SkyArts Guitar Stories dokumentumfilmben Mark Knopfler azt nyilatkozta, hogy szerinte a mai tizenévesek ugyanúgy járnak hangszerboltokba, mint ahogy ő is tette tinédzserként és hogy sokuknak van lemezjátszója, amin Dylan, a Rolling Stones vagy a Beatles dalait hallgatják.

JI.: Ezek olyan alapok, amikre mindannyian építettünk. A Beatles zenéje a blues, a folk, a rock and roll és sok más amerikai zenei stílus alapjaira épült. A zene világszerte hatalmas erő, úgymond összekötő elem és ez részben az angol nyelvnek kis köszönhető. Emellett nagyon sok zenekar indult Angliában. A Beatles volt az első olyan együttes, amely világszerte sikert aratott és ezt senki nem felejtheti el.

Ezért nem lep meg, hogy a tinédzserek őket (is) hallgatják. Ez a zene megszólítja őket, akár a melódiát, akár a szöveget nézzük, vagy esetleg mindkettőt. Amikor először hallottam Elvis Presley-t, csatlakozni akartam ahhoz a világhoz, amelyben ő, Chuck Berry, és Muddy Waters élt. Meg akartam érteni, hogyan kell játszani a bluest. Ma más a helyzet. Tetszik vagy sem, hatalmas zenei választék áll rendelkezésünkre és az embereknek nagyon nehéz átlátnia ezt a sokféleséget.

Q.: Mark Knopfler az Ön önéletrajzának előszavában a következőket írja: „Ez az út nem mindenki számára járható, mert vannak, akik bármely okból nem bírják a nyomást és a tempót.”

JI.: 1985-ben szinte minden változófélben volt. A digitalizáció már a szárnyát bontogatta – a lemezt is így vettük fel a CD-forradalom kellős közepén és elvárás volt tőlünk, hogy mi is népszerűsítsük. Az amerikai MTV ekkor kezdte meghódítani Európát, ahol szinte minden országban hatalmas sikert aratott és az MTV Europe csatornán a „Money For Nothing” állandóan műsoron volt. Emlékszem, hogy a zenekar nagy várakozással és reményekkel tekintett az új nagylemez megjelenésére, amikor a new york-i Power Station Studios-ban az utolsó simításokkal is végeztünk. Olyan albumot tartottunk a kezünkben, amivel több mint elégedettek voltunk.

Személy szerint számomra úgy tűnt, hogy a „Brothers In Arms” magán viseli a korábbi, összes lemezeink elemeit – visszatükrözte Mark dalszerzői stílusának fejlődését az optimista „Walk Of Life”-tól a komorabb „Your Latest Trick”-en át a reflektív „Brothers In Arms”-ig. Mark és Neil Dorfsman csodálatosan szép, közös produceri munkája. Bár Neil-nek nem volt kedvence a „Walk Of Life”, szerintem adott némi könnyedséget a lemez hangulatához és emellett óriási slágerré is vált, ami szintén előrébb vitte a zenekart a világsiker felé. Számomra a „Brothers In Arms” az előző négy album kerek egységbe foglalását jelenti – ha úgy tetszik, a Dire Straits kilenc évének a csúcspontját.

 

forrás: https://quillette.com/2025/12/17/these-songs-are-timeless-dire-straits-john-illsley-brothers-in-arms/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

Amikor a Dire Straits felpörgette a rockzene kerekét - 43 éves a Love Over Gold

Az alábbi cikk  2022.09.20-án a www.ultimateclassicrock.com oldalán jelent meg, a szerző: Gary Graff

A negyedik stúdióalbum, a „Love Over Gold” valamiféle vihar előtti csendet jelentett a Dire Straits és a rajongóik számára is.

Az 1982. szeptember 20-án megjelent nagylemez megalapozta a hírnevét a mainstream rock leghitelesebb képviselőinek - három évvel azelőtt, hogy a többszörös platinalemezes „Brothers In Arms” valódi szupersztárra tette őket.

Ezen a lemezen nagyon sok „üres” hely, vagy ha úgy tetszik, „szabad tér” volt a zenében, ezért a hangminőségnek tökéletesnek kellett lennie – emlékezik vissza a zenekar basszusgitárosa és társalapítója John Illsley a „My Life In Dire Straits” című memoárjában.

Amikor a teljes album elkészült, a hangzás tisztasága és a csendek annyira tökéletesek voltak, hogy az Egyesült Királyság egész területén az összes elektronikai üzlet a "Private Investigations"-t használta a hifi rendszerek és hangszórók minőségének bemutatására. Az erre specializálódott szakemberek az akkori idők egyik legtisztább hangfelvételeként jellemezték a dalt (…)  Minden bizonnyal egy teljesen másféle stúdiómunka volt, mint bármi, amit addig tapasztaltunk, és ezért jobban meg voltunk vele elégedve.

A lemez anyaga öt, viszonylag hosszú szerzeményt ölel fel, közülük a legrövidebb a kicsit csípős, ironikusan incselkedő „Industrial Disease”, amely 5.50 perces időtartamú. Azonban különösen figyelemre méltó a „Telegraph Road”, egy bonyolultan megkomponált és hangszerelt darab, amelyet a zenekar vezetője, Mark Knopfler a „Making Movies” világkörüli turnéja (On Location) alatt kezdett el kidolgozni a hangbeállások közben.

A végleges verzió több mint 14 perc hosszú, ezidő alatt a zenekar egy epikus történetet mesél, amit a címadó, Michigan-től Coloradoig húzódó útszakaszon (más néven U. S. 24) tett utazás ihletett. A Telegraph Road ugyanis egy közel 70 mérföldes, észak-déli átjáró az USA Michigan államában.  A zenekar éppen itt utazott végig, Knopfler a turnébusz elején ült, és a norvég Nobel-díjas Knut Hamsun Áldott anyaföld című könyvét olvasta.

Az utazás, illetve az olvasottak élményeiből született meg talán a legzseniálisabb Dire Straits-dal, amelyben egyik oldalon ott van az emberi civilizáció, az ipari-gazdasági fejlődés metaforája – legfőképpen Amerika vonatkozásában - a másik oldalon pedig egyetlen ember álmainak összeomlása a fejlődés hanyatlása miatti  munkanélküliség következtében.

Tulajdonképpen apránként írta meg, amikor úton voltunk – emlékszik Alan Clark, a zenekar billentyűse, aki épp a „Love Over Gold” lemezzel debütált a zenekarral.

Minden egyes hangpróbán, illetve a koncertek után Mark és én összeültünk, hogy megalkossuk a dal következő részét. Megírta, hogy hová jussunk el, majd elkezdtük közösen kialakítani a billentyűs és gitárrészeket – aztán ezekből a darabokból épült fel a teljes szerzemény.

John Illsley közben megjegyzi:

Általában a dalokat egyetlen, megszakítás nélküli felvételen rögzítettük, vagy még inkább újra és újra felvettük, amíg olyan jó változatokat nem kaptunk, amikből válogathattunk. A "Telegraph Road"-on viszont Pick csörgődobja hét-nyolc percnyi ütés után kezdte elveszíteni a feszességét. Ez nem annyira számított, amikor élőben játszottunk, de otthon a hifin észrevehető volt. Szerencse, hogy Neil Dorfsman élvezte a kihívásokat, mert a "Telegraph Road" felvételénél bőven volt mit túlszárnyalnia. Az egyetlen megoldás az volt, hogy „megfeleztük”, vagyis két részletben vettük fel a dalt, és a két felét összeillesztettük a szalagon. De ezt senki észre nem vette volna, amikor meghallgatta.

A „Private Investigations”, amely a Love Over Gold első kislemeze lett, szintén a Making Movies turnéja alatt készült, míg más szerzemények végül nem kerültek fel a lemezre, vagyis máshol landoltak: A „Private Dancer” Tina Turner 1984-es, azonos címet viselő visszatérő albumán, a „The Way It Always Starts” pedig Knopfler 1983-as Local Hero című filmzenéjének anyagában kapott helyet, Gerry Rafferty előadásában. A Love Over Gold egyben Knopfler első produceri munkáját is jelentette, miután korábban korábban Muff Winwood, Barry Beckett és Jerry Wexler, illetve Jimmy Iovine voltak a Dire Straits producerei.

Nagyon világos elképzelései voltak arról, hogy milyen hangzást és formát szeretne elérni a zenekarral – írja könyvében Illsley.

Knopfler maga választotta a már fentebb említett Neil Dorfsmant, akivel már együtt dolgoztak a „Local Hero”-n. Dorfsman Illsley szerint szórakoztató figura volt, és a kemény munkát minden egyes nap abszolút élvezetessé tette.

A „Love Over Gold” a Dire Straits első slágerlista-győztes albumát jelentette az Egyesült Királyságban, ahol dupla platina minősítést is kapott. A „Private Investigations” szintén második helyezést ért el a brit listákon. Az album amerikai teljesítménye azonban kissé kiábrándító volt: a lemez arany minősítésével a Billboard 200-as listáján csak a 19. helyen végzett a „Making Movies” mellett. Ez azonban alacsonyabb helyezés volt, mint az előző két albumé, ezért a Dire Straits úgy döntött, hogy az új lemezzel nem turnéznak Észak-Amerikában. 

Sajnálatos viszont, hogy ez lett a dobos Pick Withers utolsó lemeze a zenekarral. A felvételek után távozott, és helyére kezdetben Terry Williams, a Rockpile tagja került.

Az album hazai sikere azonban meghozta a Dire Straits számára az 1983-as Brit Awards-on a legjobb brit együttesnek járó első díjat, amely megalapozta az elkövetkezendő, még nagyobb elismeréseket.

 

forrás:

https://ultimateclassicrock.com/dire-straits-love-over-old/?fbclid=IwAR3xiEfFzcK85Ggzd0PFoa8-4L-3d8bbmAhTgDwCTi0JKxqFLyevhPi61fA

A legörömtelibb zenei visszatérés, ami búcsú is volt egyben - 1991. szeptember 9-én jelent meg az „On Every Street”

Annak az évnek az őszén már nagyon sokan várták az új Dire Straits lemez megjelenését, majd később a rajongók arról is értesülhettek, hogy a Dire Straits ismét felkerült az amerikai slágerlistákra új lemezével, a szeptember 9-én megjelent „On Every Street” pedig rögtön az első helyet foglalta el a brit listákon. Ekkor még senki sem tudta, hogy a sorban a hatodik album egyben az utolsó lemeze lesz Knopfler csapatának és hogy a zenekar utoljára ostromolja meg a slágerlistákat.

A nagylemez 6 évvel és 4 hónappal később látott napvilágot az 1985-ös, rekordokat döntögető, több milliós példányszámban eladott „Brothers In Arms” megjelenését és az azt követő kimerítő világkörüli turnét követően. Knopfler az egy évig tartó állandó utazás alatt ébredt rá, hogy a stadion-showk, az óriási arénák, és a hatalmas turnék mókuskerék-világa nem az, amiben ő élni akar.

Közismert, hogy a Dire Straits soha nem adott ki hivatalos nyilatkozatot a feloszlásukról, de amikor 1990-ben Mark és Notting Hillbillies megjelentette a „Missing … Presumed Having A Good Time” című lemezt, ez egyértelmű jelzés volt a Dire Straits nem túl rózsás jövőjét illetően. És amikor elérkezett az 1995-ös év, Knopfler addigra már teljesen új utakat keresett a zenei karrierje vonatkozásában, és csakhamar (1996-ban) vadonatúj zenei anyaggal jelentkezett a „Golden Heart”-tal, amely ezúttal nem filmzene volt.

Sokak szerint az „On Every Street” nem éppen tökéletes befejezése a Dire Straits történetének, azonban számos emlékezetes dal került fel a korongra, mint például a „Calling Elvis”, ami kislemezen is megjelent, hiszen a slágerlistákon a 21. helyet foglalta el, valamint még három szerzemény – a „Heavy Fuel” (55. hely), az „On Every Street” (42. hely), és a „The Bug” (67. hely) a legjobbak közé.

Az album az amerikai megjelenése előtti héten debütált a brit lista élén, felváltva Paul Young „From Time To Time” című kislemez-gyűjteményét az élen. A Dire Straits lemez további négy hétig volt a brit top 10-ben, és a lista első fellépésén a 27. helyen végzett. Mindössze tíz nappal a zenekar hazájában való debütálása után az album dupla platinalemez lett ott. Eközben az Államokban a 12. helyre kúszott fel, és újabb milliós példányszámmal vonult be a Dire Straits történetébe.

Kár, hogy az „On Every Street” lett végül a Dire Straits hattyúdala, bár bizakodásra adott okot, hogy a lemez megjelenését követően lenyomtak egy nagyon sikeres, mindenhol teltházas turnét – mégis, néhány évvel később a zenekar végleg búcsút intett a közönségnek, de azt nem mondhatjuk, hogy a búcsújuk dicstelen volt.

 

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/dire-straits-on-every-street-album/

 

Kincsek a múltból - 30 éves a Live At The BBC

Már 15 éve nincs velünk Charlie Gillett, akinek világszerte zenerajongók milliói lehettek hálásak - különösen a Dire Straits követői - hiszen rádiós műsorai  a világ legtávolabbi sarkairól hozták össze a zene és a rádió szerelmeseit. Ahogy ő fogalmazott: "Olyan ez, mint egy álom, és mindig arra várok, hogy felébredjek. Egyre ritkább kiváltság, ha egy műsorvezető megválaszthatja, hogy mit játsszon a rádióban és soha nem szűnök meg hálás lenni azoknak, akik mindezt  megengedték nekem…”

1995 - ebben az évben jelentette be Mark Knopfler hivatalosan is a Dire Straits feloszlását, de hogy a rajongók mégse érezzék túl csalódottnak magukat, június 26-án dobták piacra a zenekar korai felvételeit, amit a BBC részére készítettek, még 1978 júliusában. A belső lemezborító Charlie Gillett papírra vetett gondolatait tartalmazza, amiket az album megjelenése után 30 évvel később is jó újra olvasni: 

Az elmúlt 20 év során a brit könnyűzene sikeres előadói közül kevesen őrizték meg a Dire Straits sértetlenségét; talán csak az UB40 határozott úgy, hogy kimarad a showbiznisz reflektorfényéből, és egyszerűen azt csinálja, amit mindig is akart, minél több emberhez eljuttatni azt a zenét, amit kezdetektől fogva játszanak és szeretnek. Amikor 1977-ben a Dire Straits elindult, mondhatni légüres térbe került  – semmi nem volt bennük a punk vagy az újhullám agresszivitásából, és még csak nem is voltak olyan kocsmai rockerek, mint a Dr. Feelgood. A zenekar vezetője, Mark Knopfler a fellépéseiken mindig azt kérte a hangtechnikusoktól, vegyék halkabbra a zenét, hogy a közönség tagjai beszélgethessenek egymással. 

Amikor először találkoztunk, Mark szófukar énekhangja Bob Dylanre és Lou Reedre emlékeztetett, látszólag könnyed, varázsos gitárjátéka pedig J.J. Cale és Barry Burton játékát idézte az Amazing Rhythm Aces-ből. Abban az időben volt egy műsorom a BBC Radio Londonnál, azon kevesek egyike, amiben könnyűzenék forogtak, és amikor 1977 júliusában lejátszottam a banda demószalagját, a telefonok egy hétig csörögtek. A telefonálók között több lemezcég fejvadásza is volt, akik mindannyian tudni akarták, hogy miféle zenekar ez: „ …tudod, az, amelyik annyira amerikainak hangzik!” Habár többen is imádták a zenekar hangzását, sokan mégsem tudták meggyőzni feletteseiket arról, hogy a világ többi része is imádná őket.

Mire egy évvel később felvették ezt a koncertet a BBC Radio One számára, a Dire Straits elkészítette első albumát a Phonogram kiadásában. A producerük Muff Winwood volt, aki egyszerűen csak dokumentálta a banda hangzását anélkül, hogy megkísérelte volna bármilyen védjeggyel ellátni őket. Az Egyesült Királyságban siralmas volt a fogadtatás, amint az a tárgyszerű ismertetőkből és a közönség tompa reakcióiból is érezhető volt. A „Sultans of Swing” kislemezként jelent meg az Egyesült Királyságban, ahol nyomtalanul elsüllyedt; az album felkerült a legjobb 50-es listára – nem nagy ügy. Mivel nálunk annyira popmániás légkör uralkodott, a világ többi részén elért sikerre volt szükség ahhoz, hogy meggyőzzék az Egyesült Királyság rádióműsorait arról, hogy ez az antipop, szerény muzsika megérdemli a napközbeni sugárzást. Hollandia volt az első, aki ráharapott, majd Németország, Ausztrália és végül az Egyesült Államok, ahol a rádiósok annyira szerették az albumot, hogy a Warner tehetségkutatója, Jerry Wexler így nyilatkozott: „Nagyon korán kellett volna felkelnünk reggel és rendkívül keményen kellett volna dolgoznunk, hogy megakadályozzuk  ennek a lemeznek az eladását – már az is nagy siker lett volna, ha csak élelmiszerboltokban lehetett volna hozzájutni.”

Mindig lehetetlen feltárni az okokat, hogy egy előadó miért marad évekig a köztudatban, amikor egy másik eltűnik, de Mark Knopfler céljai és elképzelései világosak voltak és mindig volt mondanivalója – a legtöbb dal szól „valamiről”, és ezt a valamit gyakran láthatjuk szokatlan nézőpontból. Sokszor az is lehetséges, hogy a hallgatóknak keresgélniük kell a dal jelentését – nem mindig kínálják tálcán –, de általában megéri az erőfeszítést.

Végül a brit hallgatók felzárkóztak a világ többi részéhez, és a Dire Straits „Brothers In Arms” című albuma az Egyesült Királyság minden idők egyik legkelendőbb albuma lett.

De ez jóval később történt, azután, hogy ezt a lemezt felvették és a zenekar számos koncertet bonyolított. Eltekintve a "Tunnel of Love" felvételtől, amelyet a BBC-TV The Old Grey Whistle Test című műsorában rögzítettek, miután Nagy-Britanniát végre magával ragadta a Dire Straits  varázsa. A lemez többi felvétele a BBC Radio One részére került rögzítésre, amikor még ismeretlenek voltak. Így most visszamegyünk az időben, és hallgassuk meg, ahogy a zenekar leszállítja nekünk az árut, semmi pompa, semmi önteltség, csak négy mesterember végzi a dolgát; muzsikálnak.

 

Charlie Gillett, London, 1995 márciusa 

A 40. évforduló margójára – talán aktuálisabb, mint 1985-ben volt.

Igazi manna a rajongótábornak, amely egyre kevésbé reménykedik abban, hogy kedvenc zenekarának tagjai együtt lépnek ismét színpadra.

A Dire Straits 30 millió példányban eladott „Brothers In Arms” albuma a 40. születésnapját ünnepli, néhány élénkítő extrával. Bár vannak olyanok, akik úgy vélik, mindez nem más, mint Mark Knopfler pályafutásának megkoronázása: kissé régimódi, a múltat visszaidéző, egyetlen koncerttel kiegészített alkotás. 

Valóban csillagok fényében íródott? Mark Knopfler zenekara, amely a newcastle-i kocsmazenekarok közül indult és egészen a teltházas stadionokig jutott, 1985-re már valóban tekintélyes rajongótáborral rendelkezett, köszönhetően a bemutatkozó kislemezen megjelent „Sultans of Swing”-nek, Knopfler kénköves, de mégis ambróziával ízesített gitárjátékának, a „Making Movies” lélegzetelállító dallamszépségeinek, és az 1982-ben megjelent „Love Over Gold” magával ragadó mini dalfilmjeinek. De hogyan jött össze mindezekből a 30 millió eladott lemez, nem is beszélve a további, 1 millió példányszámban elkelt CD-ről? Ám mégis, úgy alakult, hogy a szűkös kis karibi stúdió fölött, ahol a lemez készült, a bolygók szerencsés együttállása következett be.

A „Brothers In Arms” az együttes ötödik nagylemeze most újból a polcokra került – 5 LP és 3 CD formátumban és bátran kijelenthető, hogy négy évtized elteltével is még ugyanazt a magabiztos, magával ragadó melegséget sugározza, ami miatt először a Mazdájuk határait az M11-es autópályán tesztelő ingatlanügynökök körében aratott nagy sikert.

A „So Far Away” úgy csúszik lefelé, mint a malátasör, amiben nincs semmi extra, de mégis finom és alapvetően elégíti ki a fogyasztó igényeit – pontosan idézi fel a ’80-as éveket, amelyek szinte langyos és illatos lágy fuvallatként sodródtak el mellettünk. A „Walk of Life” -ban még mindig elevenen él a vásártéri lebujok vidámsága, a „Why Worry” nyugalmas, balladáját a 2022-es Dolby Atmos keverése még hatásosabbá teszi.

Néhány szerzemény azonban már muzeális értékű: a „One World” válltöméses blues-a, és a „Money For Nothing”, amely a teljes, nyolcperces változatban szerepel és picit elavultnak hat a hétköznapi homokos szidalmaival és a Bruce Springsteen „Glory Days”-ére emlékeztető érzéseivel.

Viszont még mindig érezhető az a jutalmazóan szuggesztív hatás az olyan dalok esetében, mint a „Your Latest Trick”, amely Sade-t, Al Jarreau dzsesszbár hangulatú „Moonlighting”-ját, valamint Christopher Cross „Arthur’s Theme” című szerzeményét idézi fel.  A „Ride Across The River” latin-amerikai zsoldosairól szóló dal pánsípokkal, reggae rézfúvósokkal és mexikói trombitákkal átszőtt, itt-ott Peter Gabriel elektro-világzenéjére hajazó dal.

A lemez második részének közel fele háborús témájú – a csodálatos címadó dal és a „The Man’s Too Strong” bluegrass-vallomásának drámai hatásai egy olyan időszakra emlékeztetnek, amikor az aréna-rock egyik törekvése az volt, hogy a világpolitikai jó döntéseket szolgáló erő legyen.

Az újrakiadás vonzerejének kulcsa azonban a kétórás, 1985-ös San Antonio-i élő show, amely igazi csemege a rajongóknak – a „Ride Across The River”, a „Sultans”, valamint a „Tunnel of Love” sűrű és lendületes 20 perce, így újra gyönyörködhetünk Knopfler akusztikus refrénjében, amely balettszerűen emelkedik ki a „Romeo and Juliet” utolsó akkordjaiból –talán ez a legcsodálatosabb pillanata ennek a koncertnek. A műsort az eufórikus „Going Home” zárja – négy évtizeddel később hallgatva inkább tűnik végső megérkezésnek. 

forrás:

https://www.loudersound.com/reviews/dire-straits-brothers-in-arms-40th-anniversary?fbclid=IwY2xjawKWVfNleHRuA2FlbQIxMQBicmlkETBVSDJITkxkTW03a1YybUJrAR6_de2HHMhMbnlOxV0eanxJG95CT1AMVQH-pt569hzP6pOjlY3QG2Zewv-elQ_aem_HI_2iSaM26DmfvDYucPtaQ

 

A nagymama örökségétől a slágerlistákig - az utolsó pillanatban érkezett 500 font

1977-78 fordulópont volt a Dire Straits életében, bár úgy tetszett, a kezdeti szárnypróbálgatások, a klubokban, kocsmákban ad hoc jelleggel adott koncertek nem elegendőek ahhoz, hogy lemezszerződéshez jutva kilépjenek a nagyvilágba. De az ösztönük azt súgta, egyszer csak eljön az ő idejük is – amelynek előhírnöke – bármilyen furcsa is – John Illsley nagymamájának a halála volt, 1977 januárjában. Minden unokájára – így Johnra is – 500 fontot hagyományozott. A csekket John édesapja postán küldte meg a nyár végén a Farrer House-ba …. s hogy mi történt ezután…

Bérleti díj: 9.40 font. Egy évben ötvenkét hét van. S egyszer csak váratlanul jön egy csekk: 500 fontról. 9.40 font X 52 = 488.80 font. Az 500 fontból kivonjuk a 488.80 fontot, s akkor marad annyi, ami kifutja kétheti reggeli árát és némi pénz sörre is marad. De nem így számoltam. Az egyenlet ennél sokkal egyszerűbb volt. Azt az öt dalt szerettük volna rögzíteni, amelyeket a legerősebbnek éreztünk.

A fő tényező ez volt: valódi esélyt akartunk-e adni magunknak, hogy bekerüljünk a zenei világba? De ehhez egy demószalagra volt szükségünk. Miközben a csekket a kezemben tartottam, egy pici remény fuvallatát éreztem.

Azon a héten, amikor egy próba után a lakásban találkoztunk, a fiúk megígérték, hogy visszafizetik, amint… nos, amint… hamarosan… kösz, John. Őszintén szólva,  nem érdekelt, ha egy fillért sem látok viszont, így csak annyit mondtam, hogy valószínűleg a többiek is így tettek volna. (A félreértés elkerülése végett, az összeget visszakaptam, amikor megkaptuk az első jogdíjcsekkünket).

Fektess be egy demókazettába és az elkövetkező években soha nem kell sóhajtoznod a söröskorsód fölött azon siránkozva, hogy elszalasztottad az egyetlen esélyt a lemezszerződésre.

Bármi is történt ott és akkor, a dolgok a sors szándéka szerint alakultak. Ha szegény öreg nagyi nem halt volna meg, mint ahogy mégis meghalt és én soha nem veszem a kezembe azt az ötszáz fontot, ki tudja, hogyan alakult volna az egész? Valószínűleg még egy ideig a kocsma-klub körforgásában maradtunk volna, Pick átment volna egy másik bandába, vagy visszatért volna a session-munkáihoz, egyikünk munkát kapott volna és aztán csak minden második hétvégén játszhattunk volna, és a zenekar hamarosan szétment volna. A nyomor okozta stressz, az örökös kocsmai zenélés lassú demoralizációja – öt éjszakán keresztül ugyanazok a helyek, ugyanazok az arcok – végül érezteti a hatását. Minden zenekar fejlődésében eljön az a pont, amikor fel kell hagynia a reménykedéssel, abba kell hagynia a gyakorlást, és szembe kell néznie a valósággal, hogy egy másik életet kell élnie. Ez a sorsa a legtöbb feltörekvő zenekarnak.

Ezzel a szalaggal most már volt valamink, amit le lehetett játszani a rádióban, vagy meg lehetett hallgatni egy lemezcégnél. A kocsmában játszva arra vártunk, hogy felfigyeljenek ránk, csak úgy, mint egy agilis modell, aki egy szupermarketben csak azt várja, hogy egy ügynökségnél dolgozó valaki felfigyeljen rá. 

Bár ritkán, de ez is előfordulhat. Telefonálgattunk és kérdezősködtünk, jó stúdiókat kerestünk, amik belefértek a költségvetésünkbe. Az ötszáz font nem vitt túl messzire bennünket, már ami felvételt illeti – az összes extra-beállítást el is felejthettük. A név, amely folyamatosan felbukkant, a Pathway Studios volt, London északkeleti részén, Newington Green-ben. Lemezkészítéssel nem annyira foglalkozott, fő profilja leginkább a demokészítés volt és némi nevet is szerzett magának ezen a téren. A The Police, Elvis Costello, Nick Lowe, The Damned, Madness, Sham 69 – egyikük sem volt nagy név akkoriban – mind a Pathway-t használta. 1977 nyarának végén mi is lefoglaltunk egy hétvégét.

Mire a Grosvenor Avenue lépcsőin baktattunk felfelé, zeneileg elég jó formában voltunk. Sem időnk, sem pénzünk, és szükségünk sem volt arra, hogy valamennyi dalunkat rögzítsük. Csak azt akartuk, hogy az általunk kiválasztottaknak a lehető legjobb verziója készüljön el: „Sultans of Swing”, „Wild West End”, „Water of Love”, „Down To The Waterline" és még egy, Dave szerzeménye, aminek a címe "Sacred Loving".

Keményen próbáltunk, feszes volt a tempónk és magam is úgy láttam, hogy elég jól teljesítek, mint játékos. Korábban úgy éreztem, hogy ahol előre kell tolnom magamat és be kell töltenem az összes teret, hogy minél jobban bekapcsolódjak a dalba, mostanra azonban megtanultam, hogy a basszusgitáros számára a kevesebb néha több, és hogy esetenként jobb valamit kihagyni, mint beletenni.

Pick mellett az én feladatom volt, hogy lerakjam azokat az alapokat, amelyre a gitár és ének építkezett. Rájöttem, hogy a jó játék alapvetően az érzéstől függ. Felhagytam azzal, hogy minden hangot pontosan ugyanúgy játsszak; elkezdtem úgy játszani, ahogy abban a pillanatban a dalhoz igazodónak éreztem. Nagyon egyszerűen tartottam ezt és azóta is így csinálom. 

A hangstúdió kicsi volt, alig nagyobb, mint a Farrer House hálószobája, de még mindig elég szűkösen voltunk az összes felszerelésünkkel együtt, viszont egészen otthon éreztük magunkat. A sarokban volt a vezérlőhelyiség pultja, ahol összesen három ember fért el végszükség esetén. Producer nem volt, csak hangmérnök, egy kedves srác, akit Chas Heringtonnak hívtak. A felszerelése tökéletesen megfelelt a zenénk egyszerűségének. Volt neki egy Brenell típusú, egy hüvelykes orsós magnója; a végleges verzió sávszélessége viszont már negyed hüvelyk maradt.

A nyolc mikrofonból hármat Pick dobjára rögzítettünk, egy-egy volt a gitároknak  és egy pár jutott az énekhanghoz. Én egy újonnan beszerzett Fender 59 Precision-t használtam – csodálatos ajándék volt ez Marktól, aki tudta, hogy már régóta vágytam rá, de sosem volt elég pénzem, hogy megvegyem. Ő a piros Stratját használta a Vibrolux erősítővel, Dave pedig Telecasteren játszott.

Viszonylag gyorsan kellett dolgoznunk, s mindkét napon tíz órát voltunk bent, amíg boldogan nem konstatáltuk, hogy végeztünk. Vasárnap esete a stúdió feletti lakásban várakoztunk, miközben Chas az utolsó simításokon dolgozott a vezérlőben. Nem volt túl sok tennivalója, a dalokat kitűnően rögzítettük, csak egy kis keverésre volt szükség.

Azon túlmenően, hogy az akkori felszerelés nagyon egyszerű volt, a felvételek után már nagyon keveset lehetett változtatni. Jó verziók készültek, s ezt tudtuk is, de a légkör várakozással teli volt és arra ácsingóztunk, hogy hallhassuk a végeredményt. Soha nem hallottunk magunkról felvételt, semmit, amit élőben játszottunk, vagy azokról sem, amiket a próbákon játszottunk. Az általunk készített dalok egyfajta függő állapotban voltak, mert csak akkor keltek életre, ha összejöttünk, hogy eljátsszuk őket. Kellemes érzés volt tudni, hogy az utókor részére már volt nyoma az erőfeszítéseinknek, bármi is történjék a bandával – a zenénk örökké itt lesz, legalábbis, ezen a szalagon. Még ha a brit rockzene történetének legkisebb lábjegyzeteként is, de kitörölni már soha nem lehetne.

Nagy volt az izgalmunk, amikor Chas behívott bennünk, hogy hallgassuk meg, amit alkottunk. Bezsúfolódtunk a takarítószekrény nagyságú vezérlőjébe, néhányunknak csak a feje fért el az ajtóban. Furcsa élmény volt magunkat hallani a hangszórókból – mintha nem is mi, hanem egy másik zenekar játszott volna. A hangminőség kiváló volt, különösen a „Sultans” verziója sikerült a legjobban. Nagyon tisztán szólt. Sokan hiszik azt, hogy ez a valaha készített legjobb változata a dalnak és én hajlok arra, hogy egyetértsek velük. Ki tudja? Én akkor is szeretem. Egy dal mindig furcsa jelenség. Ezerszer lejátszhatod és minden egyes alkalommal egy kicsit más és más. Ez megint csak az érzéshez tér vissza, ahogy a zenekar sajátos módon pulzál és harmonizál ugyanabban a lelkiállapotban és hangulatban.

Nem sokkal ezelőtt egy doboz alján rábukkantam ennek a demószalagnak egy másolatára és azon melegében elküldtem Londonba Marknak, a British Grove Studios-hoz, hogy megbizonyosodjak arról, hogy még nem mállott szét, bár azóta hosszú idő telt el. Amikor újra meghallgattam, újra áthatott a nosztalgia, s eszembe jutott az a teljesen új, friss arcú zenekar, amint benyomul abba az apró vezérlőbe, hogy először hallgassa vissza magát. Ez a pici kazetta volt útlevelünk a jövőbe, lehetővé téve, hogy belépjünk a professzionális zene világába, alkalmat szerezve, hogy meghallgassanak minket.

Forrás:  John Illsley: My Life in Dire Straits – Penguin Books, London, 2021

A legtávolabbra hallatszó, és mégis hazavezető filmzene

Gondolatok a Local Hero 42 évvel ezelőtti megjelenéséről

Mark Knopfler „hivatalos” szólókarrierjét a szakma az 1996-os Golden Heart megjelenésével datálja, és kiemeli az ezt megelőző Dire Straitsszel töltött időszakot is – viszont jó néhányszor előfordul, hogy a gitáros által szerzett filmzenék valahogy elsikkadnak a nagy kavarodásban, pedig nem egy-két alkotásról van szó.

Szóval. Az első filmes projekthez – amely nemcsak a rajongók, de Knopfler szívének is oly kedves – 37 év múltán tért vissza friss inspirációkkal, megújítva azt. A Local Hero-t 2020 júniusában mutatták volna be a londoni Old Vic Theatre-ben, miután az edinburghi Royal Lyceum színházban teltházas sikert aratott 2019-ben.

Dire Straits lemezek közötti pihenő

A 2018-2019. években Knopfler nemigen unatkozott; elkészítette kilencedik stúdióalbumát, a Down The Road Wherever-t, valamint megírta a filmzene musical-változatát és nem mellesleg végigkoncertezett  egy félévet.

Annak idején a legelső filmes felkérés pont akkor érkezett, mikor a Dire Straits javában azon dolgozott, hogy a legjobb brit rock-zenekarok között is az első legyen – a Love Over Gold már készen volt, a Brothers In Arms megjelenésére azonban még egy kicsit várni kellett.

Aztán elérkezett 1983. április 16. – amikor is a Bill Forsyth által rendezett film zenéje megjelent az Államokban, így a sárga borítójú nagylemezt nemcsak a rajongó, de maga a szerző is, mint első filmzenei munkájaként vehette kezébe.

A próbafelvételek, illetve a végső, lemezre került változat a new yorki Power Station Studios-ban, illetve – a ma már nem létező – nyugat-londoni (Chiswick) Eden Studio-ban készültek. Utóbbi helyszín megközelítőleg egy 10 perces autóútra van Mark Knopfler jelenlegi, saját stúdiójától.

A nagylemez boltokba kerülését megelőzően megjelent az a kislemez, amely szinte eggyé forrt a glasgow-i születésű, Newcastle-ben felnevelkedett muzsikus nevével. A rendkívül fülbemászó, bájos instrumentális darab, a Going Home, amelynek hangzását még különlegesebbé tette az amerikai jazzmuzsikus, Michael Brecker szaxofonja.

A Going Home nemcsak a zenerajongók, hanem a foci szerelmesei – különösen a Newcastle United helyi csapata körében is nagyon népszerű, mert minden helyben játszott meccsük előtt felcsendül. És persze ne feledjük, hogy az évek során a Dire Straits és Mark Knopfler-koncertek gyönyörű búcsújaként is sokszor hallgathattuk.

A Going Home – miután 1983 márciusában megjelent Angliában, szerény sikereket ért el annak ellenére, hogy a nagylemezen ott szerepelt akusztikus változata, a Wild Theme. És valóban, a téma végigvonul az egész hanganyagon - The Ceilidh and The Northern Lights és a Smooching szerzeményeken. Vendég-előadóként Gerry Rafferty énekel a The Way It Always Starts című műben.

A Forsyth-rendezte film forgatókönyvét David Puttnam írta. A BAFTA-díjas film főszereplői Burt Lancaster, Peter Riegert, Denis Lawson és Fulton Mackay voltak. A történet jeleneteit Aberdeenshire, valamint a nyugat-skóciai Morar és Aisaig homokos partjain vették fel.

A film képeit nézve Knopfler tökéletesen megragadta a hozzájuk pontosan illeszkedő kísérő darabok hangulatát, érzéseit – így a zene önmagában hallgatva is teljesen magával ragadja hallgatóit, szemük elé varázsolva a gyönyörű skót tájakat, az ott élő emberek mindennapjait. Már itt érezhető volt, hogy Knopfler komolyabban beleássa magát a kelta és skót népzene forrásaiba – és ez kutatás még nem ért véget – igaz, az ezzel kapcsolatos teendőket a gitáros sikeresen abszolválta.

A Local Hero – egyes kritikusok szerint – akár a Dire Straits-album is lehetett volna, mert a felvételeken Knopfler mellett John Illsley, Hal Lindes, Alan Clark,  és a dobos, Terry Williams zenélt.

Ez áll hozzám a legközelebb

Az  időszakban a gitáros többször is úgy nyilatkozott, hogy bár sosem írt musicalt, vállalta a felkérést, hogy új szerzeményekkel egészítse ki az eredeti anyagot:

Mindenki tudja, hogy nagyszerű film – megtiszteltetésnek vettem és örültem, hogy részt vehettem az elkészítésében. Az eddigi filmes projektjeim közül ez áll hozzám a legközelebb – nagyon szeretem. Azonban a musical-változathoz olyan zenei anyagot kellett készítenünk, ami önmagában is megállta a helyét a színpadon, hogy a nézők ne csak a film másolatát lássák benne.

Miután a színpadi bemutató 2019-ben Edinburgh-ben lezajlott, a The Times rövid, de pozitív kritikát írt az előadásról: a kelta népzene és a blues mágikus keveréke, elbűvölő történet Knopfler megújult inspirációival.

forrás:

https://www.udiscovermusic.com/stories/mark-knopfler-local-hero-album/