Amikor a Dire Straits felpörgette a rockzene kerekét - 43 éves a Love Over Gold

Az alábbi cikk  2022.09.20-án a www.ultimateclassicrock.com oldalán jelent meg, a szerző: Gary Graff

A negyedik stúdióalbum, a „Love Over Gold” valamiféle vihar előtti csendet jelentett a Dire Straits és a rajongóik számára is.

Az 1982. szeptember 20-án megjelent nagylemez megalapozta a hírnevét a mainstream rock leghitelesebb képviselőinek - három évvel azelőtt, hogy a többszörös platinalemezes „Brothers In Arms” valódi szupersztárra tette őket.

Ezen a lemezen nagyon sok „üres” hely, vagy ha úgy tetszik, „szabad tér” volt a zenében, ezért a hangminőségnek tökéletesnek kellett lennie – emlékezik vissza a zenekar basszusgitárosa és társalapítója John Illsley a „My Life In Dire Straits” című memoárjában.

Amikor a teljes album elkészült, a hangzás tisztasága és a csendek annyira tökéletesek voltak, hogy az Egyesült Királyság egész területén az összes elektronikai üzlet a "Private Investigations"-t használta a hifi rendszerek és hangszórók minőségének bemutatására. Az erre specializálódott szakemberek az akkori idők egyik legtisztább hangfelvételeként jellemezték a dalt (…)  Minden bizonnyal egy teljesen másféle stúdiómunka volt, mint bármi, amit addig tapasztaltunk, és ezért jobban meg voltunk vele elégedve.

A lemez anyaga öt, viszonylag hosszú szerzeményt ölel fel, közülük a legrövidebb a kicsit csípős, ironikusan incselkedő „Industrial Disease”, amely 5.50 perces időtartamú. Azonban különösen figyelemre méltó a „Telegraph Road”, egy bonyolultan megkomponált és hangszerelt darab, amelyet a zenekar vezetője, Mark Knopfler a „Making Movies” világkörüli turnéja (On Location) alatt kezdett el kidolgozni a hangbeállások közben.

A végleges verzió több mint 14 perc hosszú, ezidő alatt a zenekar egy epikus történetet mesél, amit a címadó, Michigan-től Coloradoig húzódó útszakaszon (más néven U. S. 24) tett utazás ihletett. A Telegraph Road ugyanis egy közel 70 mérföldes, észak-déli átjáró az USA Michigan államában.  A zenekar éppen itt utazott végig, Knopfler a turnébusz elején ült, és a norvég Nobel-díjas Knut Hamsun Áldott anyaföld című könyvét olvasta.

Az utazás, illetve az olvasottak élményeiből született meg talán a legzseniálisabb Dire Straits-dal, amelyben egyik oldalon ott van az emberi civilizáció, az ipari-gazdasági fejlődés metaforája – legfőképpen Amerika vonatkozásában - a másik oldalon pedig egyetlen ember álmainak összeomlása a fejlődés hanyatlása miatti  munkanélküliség következtében.

Tulajdonképpen apránként írta meg, amikor úton voltunk – emlékszik Alan Clark, a zenekar billentyűse, aki épp a „Love Over Gold” lemezzel debütált a zenekarral.

Minden egyes hangpróbán, illetve a koncertek után Mark és én összeültünk, hogy megalkossuk a dal következő részét. Megírta, hogy hová jussunk el, majd elkezdtük közösen kialakítani a billentyűs és gitárrészeket – aztán ezekből a darabokból épült fel a teljes szerzemény.

John Illsley közben megjegyzi:

Általában a dalokat egyetlen, megszakítás nélküli felvételen rögzítettük, vagy még inkább újra és újra felvettük, amíg olyan jó változatokat nem kaptunk, amikből válogathattunk. A "Telegraph Road"-on viszont Pick csörgődobja hét-nyolc percnyi ütés után kezdte elveszíteni a feszességét. Ez nem annyira számított, amikor élőben játszottunk, de otthon a hifin észrevehető volt. Szerencse, hogy Neil Dorfsman élvezte a kihívásokat, mert a "Telegraph Road" felvételénél bőven volt mit túlszárnyalnia. Az egyetlen megoldás az volt, hogy „megfeleztük”, vagyis két részletben vettük fel a dalt, és a két felét összeillesztettük a szalagon. De ezt senki észre nem vette volna, amikor meghallgatta.

A „Private Investigations”, amely a Love Over Gold első kislemeze lett, szintén a Making Movies turnéja alatt készült, míg más szerzemények végül nem kerültek fel a lemezre, vagyis máshol landoltak: A „Private Dancer” Tina Turner 1984-es, azonos címet viselő visszatérő albumán, a „The Way It Always Starts” pedig Knopfler 1983-as Local Hero című filmzenéjének anyagában kapott helyet, Gerry Rafferty előadásában. A Love Over Gold egyben Knopfler első produceri munkáját is jelentette, miután korábban korábban Muff Winwood, Barry Beckett és Jerry Wexler, illetve Jimmy Iovine voltak a Dire Straits producerei.

Nagyon világos elképzelései voltak arról, hogy milyen hangzást és formát szeretne elérni a zenekarral – írja könyvében Illsley.

Knopfler maga választotta a már fentebb említett Neil Dorfsmant, akivel már együtt dolgoztak a „Local Hero”-n. Dorfsman Illsley szerint szórakoztató figura volt, és a kemény munkát minden egyes nap abszolút élvezetessé tette.

A „Love Over Gold” a Dire Straits első slágerlista-győztes albumát jelentette az Egyesült Királyságban, ahol dupla platina minősítést is kapott. A „Private Investigations” szintén második helyezést ért el a brit listákon. Az album amerikai teljesítménye azonban kissé kiábrándító volt: a lemez arany minősítésével a Billboard 200-as listáján csak a 19. helyen végzett a „Making Movies” mellett. Ez azonban alacsonyabb helyezés volt, mint az előző két albumé, ezért a Dire Straits úgy döntött, hogy az új lemezzel nem turnéznak Észak-Amerikában. 

Sajnálatos viszont, hogy ez lett a dobos Pick Withers utolsó lemeze a zenekarral. A felvételek után távozott, és helyére kezdetben Terry Williams, a Rockpile tagja került.

Az album hazai sikere azonban meghozta a Dire Straits számára az 1983-as Brit Awards-on a legjobb brit együttesnek járó első díjat, amely megalapozta az elkövetkezendő, még nagyobb elismeréseket.

 

forrás:

https://ultimateclassicrock.com/dire-straits-love-over-old/?fbclid=IwAR3xiEfFzcK85Ggzd0PFoa8-4L-3d8bbmAhTgDwCTi0JKxqFLyevhPi61fA

A legörömtelibb zenei visszatérés, ami búcsú is volt egyben - 1991. szeptember 9-én jelent meg az „On Every Street”

Annak az évnek az őszén már nagyon sokan várták az új Dire Straits lemez megjelenését, majd később a rajongók arról is értesülhettek, hogy a Dire Straits ismét felkerült az amerikai slágerlistákra új lemezével, a szeptember 9-én megjelent „On Every Street” pedig rögtön az első helyet foglalta el a brit listákon. Ekkor még senki sem tudta, hogy a sorban a hatodik album egyben az utolsó lemeze lesz Knopfler csapatának és hogy a zenekar utoljára ostromolja meg a slágerlistákat.

A nagylemez 6 évvel és 4 hónappal később látott napvilágot az 1985-ös, rekordokat döntögető, több milliós példányszámban eladott „Brothers In Arms” megjelenését és az azt követő kimerítő világkörüli turnét követően. Knopfler az egy évig tartó állandó utazás alatt ébredt rá, hogy a stadion-showk, az óriási arénák, és a hatalmas turnék mókuskerék-világa nem az, amiben ő élni akar.

Közismert, hogy a Dire Straits soha nem adott ki hivatalos nyilatkozatot a feloszlásukról, de amikor 1990-ben Mark és Notting Hillbillies megjelentette a „Missing … Presumed Having A Good Time” című lemezt, ez egyértelmű jelzés volt a Dire Straits nem túl rózsás jövőjét illetően. És amikor elérkezett az 1995-ös év, Knopfler addigra már teljesen új utakat keresett a zenei karrierje vonatkozásában, és csakhamar (1996-ban) vadonatúj zenei anyaggal jelentkezett a „Golden Heart”-tal, amely ezúttal nem filmzene volt.

Sokak szerint az „On Every Street” nem éppen tökéletes befejezése a Dire Straits történetének, azonban számos emlékezetes dal került fel a korongra, mint például a „Calling Elvis”, ami kislemezen is megjelent, hiszen a slágerlistákon a 21. helyet foglalta el, valamint még három szerzemény – a „Heavy Fuel” (55. hely), az „On Every Street” (42. hely), és a „The Bug” (67. hely) a legjobbak közé.

Az album az amerikai megjelenése előtti héten debütált a brit lista élén, felváltva Paul Young „From Time To Time” című kislemez-gyűjteményét az élen. A Dire Straits lemez további négy hétig volt a brit top 10-ben, és a lista első fellépésén a 27. helyen végzett. Mindössze tíz nappal a zenekar hazájában való debütálása után az album dupla platinalemez lett ott. Eközben az Államokban a 12. helyre kúszott fel, és újabb milliós példányszámmal vonult be a Dire Straits történetébe.

Kár, hogy az „On Every Street” lett végül a Dire Straits hattyúdala, bár bizakodásra adott okot, hogy a lemez megjelenését követően lenyomtak egy nagyon sikeres, mindenhol teltházas turnét – mégis, néhány évvel később a zenekar végleg búcsút intett a közönségnek, de azt nem mondhatjuk, hogy a búcsújuk dicstelen volt.

 

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/dire-straits-on-every-street-album/

 

Kincsek a múltból - 30 éves a Live At The BBC

Már 15 éve nincs velünk Charlie Gillett, akinek világszerte zenerajongók milliói lehettek hálásak - különösen a Dire Straits követői - hiszen rádiós műsorai  a világ legtávolabbi sarkairól hozták össze a zene és a rádió szerelmeseit. Ahogy ő fogalmazott: "Olyan ez, mint egy álom, és mindig arra várok, hogy felébredjek. Egyre ritkább kiváltság, ha egy műsorvezető megválaszthatja, hogy mit játsszon a rádióban és soha nem szűnök meg hálás lenni azoknak, akik mindezt  megengedték nekem…”

1995 - ebben az évben jelentette be Mark Knopfler hivatalosan is a Dire Straits feloszlását, de hogy a rajongók mégse érezzék túl csalódottnak magukat, június 26-án dobták piacra a zenekar korai felvételeit, amit a BBC részére készítettek, még 1978 júliusában. A belső lemezborító Charlie Gillett papírra vetett gondolatait tartalmazza, amiket az album megjelenése után 30 évvel később is jó újra olvasni: 

Az elmúlt 20 év során a brit könnyűzene sikeres előadói közül kevesen őrizték meg a Dire Straits sértetlenségét; talán csak az UB40 határozott úgy, hogy kimarad a showbiznisz reflektorfényéből, és egyszerűen azt csinálja, amit mindig is akart, minél több emberhez eljuttatni azt a zenét, amit kezdetektől fogva játszanak és szeretnek. Amikor 1977-ben a Dire Straits elindult, mondhatni légüres térbe került  – semmi nem volt bennük a punk vagy az újhullám agresszivitásából, és még csak nem is voltak olyan kocsmai rockerek, mint a Dr. Feelgood. A zenekar vezetője, Mark Knopfler a fellépéseiken mindig azt kérte a hangtechnikusoktól, vegyék halkabbra a zenét, hogy a közönség tagjai beszélgethessenek egymással. 

Amikor először találkoztunk, Mark szófukar énekhangja Bob Dylanre és Lou Reedre emlékeztetett, látszólag könnyed, varázsos gitárjátéka pedig J.J. Cale és Barry Burton játékát idézte az Amazing Rhythm Aces-ből. Abban az időben volt egy műsorom a BBC Radio Londonnál, azon kevesek egyike, amiben könnyűzenék forogtak, és amikor 1977 júliusában lejátszottam a banda demószalagját, a telefonok egy hétig csörögtek. A telefonálók között több lemezcég fejvadásza is volt, akik mindannyian tudni akarták, hogy miféle zenekar ez: „ …tudod, az, amelyik annyira amerikainak hangzik!” Habár többen is imádták a zenekar hangzását, sokan mégsem tudták meggyőzni feletteseiket arról, hogy a világ többi része is imádná őket.

Mire egy évvel később felvették ezt a koncertet a BBC Radio One számára, a Dire Straits elkészítette első albumát a Phonogram kiadásában. A producerük Muff Winwood volt, aki egyszerűen csak dokumentálta a banda hangzását anélkül, hogy megkísérelte volna bármilyen védjeggyel ellátni őket. Az Egyesült Királyságban siralmas volt a fogadtatás, amint az a tárgyszerű ismertetőkből és a közönség tompa reakcióiból is érezhető volt. A „Sultans of Swing” kislemezként jelent meg az Egyesült Királyságban, ahol nyomtalanul elsüllyedt; az album felkerült a legjobb 50-es listára – nem nagy ügy. Mivel nálunk annyira popmániás légkör uralkodott, a világ többi részén elért sikerre volt szükség ahhoz, hogy meggyőzzék az Egyesült Királyság rádióműsorait arról, hogy ez az antipop, szerény muzsika megérdemli a napközbeni sugárzást. Hollandia volt az első, aki ráharapott, majd Németország, Ausztrália és végül az Egyesült Államok, ahol a rádiósok annyira szerették az albumot, hogy a Warner tehetségkutatója, Jerry Wexler így nyilatkozott: „Nagyon korán kellett volna felkelnünk reggel és rendkívül keményen kellett volna dolgoznunk, hogy megakadályozzuk  ennek a lemeznek az eladását – már az is nagy siker lett volna, ha csak élelmiszerboltokban lehetett volna hozzájutni.”

Mindig lehetetlen feltárni az okokat, hogy egy előadó miért marad évekig a köztudatban, amikor egy másik eltűnik, de Mark Knopfler céljai és elképzelései világosak voltak és mindig volt mondanivalója – a legtöbb dal szól „valamiről”, és ezt a valamit gyakran láthatjuk szokatlan nézőpontból. Sokszor az is lehetséges, hogy a hallgatóknak keresgélniük kell a dal jelentését – nem mindig kínálják tálcán –, de általában megéri az erőfeszítést.

Végül a brit hallgatók felzárkóztak a világ többi részéhez, és a Dire Straits „Brothers In Arms” című albuma az Egyesült Királyság minden idők egyik legkelendőbb albuma lett.

De ez jóval később történt, azután, hogy ezt a lemezt felvették és a zenekar számos koncertet bonyolított. Eltekintve a "Tunnel of Love" felvételtől, amelyet a BBC-TV The Old Grey Whistle Test című műsorában rögzítettek, miután Nagy-Britanniát végre magával ragadta a Dire Straits  varázsa. A lemez többi felvétele a BBC Radio One részére került rögzítésre, amikor még ismeretlenek voltak. Így most visszamegyünk az időben, és hallgassuk meg, ahogy a zenekar leszállítja nekünk az árut, semmi pompa, semmi önteltség, csak négy mesterember végzi a dolgát; muzsikálnak.

 

Charlie Gillett, London, 1995 márciusa 

A 40. évforduló margójára – talán aktuálisabb, mint 1985-ben volt.

Igazi manna a rajongótábornak, amely egyre kevésbé reménykedik abban, hogy kedvenc zenekarának tagjai együtt lépnek ismét színpadra.

A Dire Straits 30 millió példányban eladott „Brothers In Arms” albuma a 40. születésnapját ünnepli, néhány élénkítő extrával. Bár vannak olyanok, akik úgy vélik, mindez nem más, mint Mark Knopfler pályafutásának megkoronázása: kissé régimódi, a múltat visszaidéző, egyetlen koncerttel kiegészített alkotás. 

Valóban csillagok fényében íródott? Mark Knopfler zenekara, amely a newcastle-i kocsmazenekarok közül indult és egészen a teltházas stadionokig jutott, 1985-re már valóban tekintélyes rajongótáborral rendelkezett, köszönhetően a bemutatkozó kislemezen megjelent „Sultans of Swing”-nek, Knopfler kénköves, de mégis ambróziával ízesített gitárjátékának, a „Making Movies” lélegzetelállító dallamszépségeinek, és az 1982-ben megjelent „Love Over Gold” magával ragadó mini dalfilmjeinek. De hogyan jött össze mindezekből a 30 millió eladott lemez, nem is beszélve a további, 1 millió példányszámban elkelt CD-ről? Ám mégis, úgy alakult, hogy a szűkös kis karibi stúdió fölött, ahol a lemez készült, a bolygók szerencsés együttállása következett be.

A „Brothers In Arms” az együttes ötödik nagylemeze most újból a polcokra került – 5 LP és 3 CD formátumban és bátran kijelenthető, hogy négy évtized elteltével is még ugyanazt a magabiztos, magával ragadó melegséget sugározza, ami miatt először a Mazdájuk határait az M11-es autópályán tesztelő ingatlanügynökök körében aratott nagy sikert.

A „So Far Away” úgy csúszik lefelé, mint a malátasör, amiben nincs semmi extra, de mégis finom és alapvetően elégíti ki a fogyasztó igényeit – pontosan idézi fel a ’80-as éveket, amelyek szinte langyos és illatos lágy fuvallatként sodródtak el mellettünk. A „Walk of Life” -ban még mindig elevenen él a vásártéri lebujok vidámsága, a „Why Worry” nyugalmas, balladáját a 2022-es Dolby Atmos keverése még hatásosabbá teszi.

Néhány szerzemény azonban már muzeális értékű: a „One World” válltöméses blues-a, és a „Money For Nothing”, amely a teljes, nyolcperces változatban szerepel és picit elavultnak hat a hétköznapi homokos szidalmaival és a Bruce Springsteen „Glory Days”-ére emlékeztető érzéseivel.

Viszont még mindig érezhető az a jutalmazóan szuggesztív hatás az olyan dalok esetében, mint a „Your Latest Trick”, amely Sade-t, Al Jarreau dzsesszbár hangulatú „Moonlighting”-ját, valamint Christopher Cross „Arthur’s Theme” című szerzeményét idézi fel.  A „Ride Across The River” latin-amerikai zsoldosairól szóló dal pánsípokkal, reggae rézfúvósokkal és mexikói trombitákkal átszőtt, itt-ott Peter Gabriel elektro-világzenéjére hajazó dal.

A lemez második részének közel fele háborús témájú – a csodálatos címadó dal és a „The Man’s Too Strong” bluegrass-vallomásának drámai hatásai egy olyan időszakra emlékeztetnek, amikor az aréna-rock egyik törekvése az volt, hogy a világpolitikai jó döntéseket szolgáló erő legyen.

Az újrakiadás vonzerejének kulcsa azonban a kétórás, 1985-ös San Antonio-i élő show, amely igazi csemege a rajongóknak – a „Ride Across The River”, a „Sultans”, valamint a „Tunnel of Love” sűrű és lendületes 20 perce, így újra gyönyörködhetünk Knopfler akusztikus refrénjében, amely balettszerűen emelkedik ki a „Romeo and Juliet” utolsó akkordjaiból –talán ez a legcsodálatosabb pillanata ennek a koncertnek. A műsort az eufórikus „Going Home” zárja – négy évtizeddel később hallgatva inkább tűnik végső megérkezésnek. 

forrás:

https://www.loudersound.com/reviews/dire-straits-brothers-in-arms-40th-anniversary?fbclid=IwY2xjawKWVfNleHRuA2FlbQIxMQBicmlkETBVSDJITkxkTW03a1YybUJrAR6_de2HHMhMbnlOxV0eanxJG95CT1AMVQH-pt569hzP6pOjlY3QG2Zewv-elQ_aem_HI_2iSaM26DmfvDYucPtaQ

 

A nagymama örökségétől a slágerlistákig - az utolsó pillanatban érkezett 500 font

1977-78 fordulópont volt a Dire Straits életében, bár úgy tetszett, a kezdeti szárnypróbálgatások, a klubokban, kocsmákban ad hoc jelleggel adott koncertek nem elegendőek ahhoz, hogy lemezszerződéshez jutva kilépjenek a nagyvilágba. De az ösztönük azt súgta, egyszer csak eljön az ő idejük is – amelynek előhírnöke – bármilyen furcsa is – John Illsley nagymamájának a halála volt, 1977 januárjában. Minden unokájára – így Johnra is – 500 fontot hagyományozott. A csekket John édesapja postán küldte meg a nyár végén a Farrer House-ba …. s hogy mi történt ezután…

Bérleti díj: 9.40 font. Egy évben ötvenkét hét van. S egyszer csak váratlanul jön egy csekk: 500 fontról. 9.40 font X 52 = 488.80 font. Az 500 fontból kivonjuk a 488.80 fontot, s akkor marad annyi, ami kifutja kétheti reggeli árát és némi pénz sörre is marad. De nem így számoltam. Az egyenlet ennél sokkal egyszerűbb volt. Azt az öt dalt szerettük volna rögzíteni, amelyeket a legerősebbnek éreztünk.

A fő tényező ez volt: valódi esélyt akartunk-e adni magunknak, hogy bekerüljünk a zenei világba? De ehhez egy demószalagra volt szükségünk. Miközben a csekket a kezemben tartottam, egy pici remény fuvallatát éreztem.

Azon a héten, amikor egy próba után a lakásban találkoztunk, a fiúk megígérték, hogy visszafizetik, amint… nos, amint… hamarosan… kösz, John. Őszintén szólva,  nem érdekelt, ha egy fillért sem látok viszont, így csak annyit mondtam, hogy valószínűleg a többiek is így tettek volna. (A félreértés elkerülése végett, az összeget visszakaptam, amikor megkaptuk az első jogdíjcsekkünket).

Fektess be egy demókazettába és az elkövetkező években soha nem kell sóhajtoznod a söröskorsód fölött azon siránkozva, hogy elszalasztottad az egyetlen esélyt a lemezszerződésre.

Bármi is történt ott és akkor, a dolgok a sors szándéka szerint alakultak. Ha szegény öreg nagyi nem halt volna meg, mint ahogy mégis meghalt és én soha nem veszem a kezembe azt az ötszáz fontot, ki tudja, hogyan alakult volna az egész? Valószínűleg még egy ideig a kocsma-klub körforgásában maradtunk volna, Pick átment volna egy másik bandába, vagy visszatért volna a session-munkáihoz, egyikünk munkát kapott volna és aztán csak minden második hétvégén játszhattunk volna, és a zenekar hamarosan szétment volna. A nyomor okozta stressz, az örökös kocsmai zenélés lassú demoralizációja – öt éjszakán keresztül ugyanazok a helyek, ugyanazok az arcok – végül érezteti a hatását. Minden zenekar fejlődésében eljön az a pont, amikor fel kell hagynia a reménykedéssel, abba kell hagynia a gyakorlást, és szembe kell néznie a valósággal, hogy egy másik életet kell élnie. Ez a sorsa a legtöbb feltörekvő zenekarnak.

Ezzel a szalaggal most már volt valamink, amit le lehetett játszani a rádióban, vagy meg lehetett hallgatni egy lemezcégnél. A kocsmában játszva arra vártunk, hogy felfigyeljenek ránk, csak úgy, mint egy agilis modell, aki egy szupermarketben csak azt várja, hogy egy ügynökségnél dolgozó valaki felfigyeljen rá. 

Bár ritkán, de ez is előfordulhat. Telefonálgattunk és kérdezősködtünk, jó stúdiókat kerestünk, amik belefértek a költségvetésünkbe. Az ötszáz font nem vitt túl messzire bennünket, már ami felvételt illeti – az összes extra-beállítást el is felejthettük. A név, amely folyamatosan felbukkant, a Pathway Studios volt, London északkeleti részén, Newington Green-ben. Lemezkészítéssel nem annyira foglalkozott, fő profilja leginkább a demokészítés volt és némi nevet is szerzett magának ezen a téren. A The Police, Elvis Costello, Nick Lowe, The Damned, Madness, Sham 69 – egyikük sem volt nagy név akkoriban – mind a Pathway-t használta. 1977 nyarának végén mi is lefoglaltunk egy hétvégét.

Mire a Grosvenor Avenue lépcsőin baktattunk felfelé, zeneileg elég jó formában voltunk. Sem időnk, sem pénzünk, és szükségünk sem volt arra, hogy valamennyi dalunkat rögzítsük. Csak azt akartuk, hogy az általunk kiválasztottaknak a lehető legjobb verziója készüljön el: „Sultans of Swing”, „Wild West End”, „Water of Love”, „Down To The Waterline" és még egy, Dave szerzeménye, aminek a címe "Sacred Loving".

Keményen próbáltunk, feszes volt a tempónk és magam is úgy láttam, hogy elég jól teljesítek, mint játékos. Korábban úgy éreztem, hogy ahol előre kell tolnom magamat és be kell töltenem az összes teret, hogy minél jobban bekapcsolódjak a dalba, mostanra azonban megtanultam, hogy a basszusgitáros számára a kevesebb néha több, és hogy esetenként jobb valamit kihagyni, mint beletenni.

Pick mellett az én feladatom volt, hogy lerakjam azokat az alapokat, amelyre a gitár és ének építkezett. Rájöttem, hogy a jó játék alapvetően az érzéstől függ. Felhagytam azzal, hogy minden hangot pontosan ugyanúgy játsszak; elkezdtem úgy játszani, ahogy abban a pillanatban a dalhoz igazodónak éreztem. Nagyon egyszerűen tartottam ezt és azóta is így csinálom. 

A hangstúdió kicsi volt, alig nagyobb, mint a Farrer House hálószobája, de még mindig elég szűkösen voltunk az összes felszerelésünkkel együtt, viszont egészen otthon éreztük magunkat. A sarokban volt a vezérlőhelyiség pultja, ahol összesen három ember fért el végszükség esetén. Producer nem volt, csak hangmérnök, egy kedves srác, akit Chas Heringtonnak hívtak. A felszerelése tökéletesen megfelelt a zenénk egyszerűségének. Volt neki egy Brenell típusú, egy hüvelykes orsós magnója; a végleges verzió sávszélessége viszont már negyed hüvelyk maradt.

A nyolc mikrofonból hármat Pick dobjára rögzítettünk, egy-egy volt a gitároknak  és egy pár jutott az énekhanghoz. Én egy újonnan beszerzett Fender 59 Precision-t használtam – csodálatos ajándék volt ez Marktól, aki tudta, hogy már régóta vágytam rá, de sosem volt elég pénzem, hogy megvegyem. Ő a piros Stratját használta a Vibrolux erősítővel, Dave pedig Telecasteren játszott.

Viszonylag gyorsan kellett dolgoznunk, s mindkét napon tíz órát voltunk bent, amíg boldogan nem konstatáltuk, hogy végeztünk. Vasárnap esete a stúdió feletti lakásban várakoztunk, miközben Chas az utolsó simításokon dolgozott a vezérlőben. Nem volt túl sok tennivalója, a dalokat kitűnően rögzítettük, csak egy kis keverésre volt szükség.

Azon túlmenően, hogy az akkori felszerelés nagyon egyszerű volt, a felvételek után már nagyon keveset lehetett változtatni. Jó verziók készültek, s ezt tudtuk is, de a légkör várakozással teli volt és arra ácsingóztunk, hogy hallhassuk a végeredményt. Soha nem hallottunk magunkról felvételt, semmit, amit élőben játszottunk, vagy azokról sem, amiket a próbákon játszottunk. Az általunk készített dalok egyfajta függő állapotban voltak, mert csak akkor keltek életre, ha összejöttünk, hogy eljátsszuk őket. Kellemes érzés volt tudni, hogy az utókor részére már volt nyoma az erőfeszítéseinknek, bármi is történjék a bandával – a zenénk örökké itt lesz, legalábbis, ezen a szalagon. Még ha a brit rockzene történetének legkisebb lábjegyzeteként is, de kitörölni már soha nem lehetne.

Nagy volt az izgalmunk, amikor Chas behívott bennünk, hogy hallgassuk meg, amit alkottunk. Bezsúfolódtunk a takarítószekrény nagyságú vezérlőjébe, néhányunknak csak a feje fért el az ajtóban. Furcsa élmény volt magunkat hallani a hangszórókból – mintha nem is mi, hanem egy másik zenekar játszott volna. A hangminőség kiváló volt, különösen a „Sultans” verziója sikerült a legjobban. Nagyon tisztán szólt. Sokan hiszik azt, hogy ez a valaha készített legjobb változata a dalnak és én hajlok arra, hogy egyetértsek velük. Ki tudja? Én akkor is szeretem. Egy dal mindig furcsa jelenség. Ezerszer lejátszhatod és minden egyes alkalommal egy kicsit más és más. Ez megint csak az érzéshez tér vissza, ahogy a zenekar sajátos módon pulzál és harmonizál ugyanabban a lelkiállapotban és hangulatban.

Nem sokkal ezelőtt egy doboz alján rábukkantam ennek a demószalagnak egy másolatára és azon melegében elküldtem Londonba Marknak, a British Grove Studios-hoz, hogy megbizonyosodjak arról, hogy még nem mállott szét, bár azóta hosszú idő telt el. Amikor újra meghallgattam, újra áthatott a nosztalgia, s eszembe jutott az a teljesen új, friss arcú zenekar, amint benyomul abba az apró vezérlőbe, hogy először hallgassa vissza magát. Ez a pici kazetta volt útlevelünk a jövőbe, lehetővé téve, hogy belépjünk a professzionális zene világába, alkalmat szerezve, hogy meghallgassanak minket.

Forrás:  John Illsley: My Life in Dire Straits – Penguin Books, London, 2021

A legtávolabbra hallatszó, és mégis hazavezető filmzene

Gondolatok a Local Hero 42 évvel ezelőtti megjelenéséről

Mark Knopfler „hivatalos” szólókarrierjét a szakma az 1996-os Golden Heart megjelenésével datálja, és kiemeli az ezt megelőző Dire Straitsszel töltött időszakot is – viszont jó néhányszor előfordul, hogy a gitáros által szerzett filmzenék valahogy elsikkadnak a nagy kavarodásban, pedig nem egy-két alkotásról van szó.

Szóval. Az első filmes projekthez – amely nemcsak a rajongók, de Knopfler szívének is oly kedves – 37 év múltán tért vissza friss inspirációkkal, megújítva azt. A Local Hero-t 2020 júniusában mutatták volna be a londoni Old Vic Theatre-ben, miután az edinburghi Royal Lyceum színházban teltházas sikert aratott 2019-ben.

Dire Straits lemezek közötti pihenő

A 2018-2019. években Knopfler nemigen unatkozott; elkészítette kilencedik stúdióalbumát, a Down The Road Wherever-t, valamint megírta a filmzene musical-változatát és nem mellesleg végigkoncertezett  egy félévet.

Annak idején a legelső filmes felkérés pont akkor érkezett, mikor a Dire Straits javában azon dolgozott, hogy a legjobb brit rock-zenekarok között is az első legyen – a Love Over Gold már készen volt, a Brothers In Arms megjelenésére azonban még egy kicsit várni kellett.

Aztán elérkezett 1983. április 16. – amikor is a Bill Forsyth által rendezett film zenéje megjelent az Államokban, így a sárga borítójú nagylemezt nemcsak a rajongó, de maga a szerző is, mint első filmzenei munkájaként vehette kezébe.

A próbafelvételek, illetve a végső, lemezre került változat a new yorki Power Station Studios-ban, illetve – a ma már nem létező – nyugat-londoni (Chiswick) Eden Studio-ban készültek. Utóbbi helyszín megközelítőleg egy 10 perces autóútra van Mark Knopfler jelenlegi, saját stúdiójától.

A nagylemez boltokba kerülését megelőzően megjelent az a kislemez, amely szinte eggyé forrt a glasgow-i születésű, Newcastle-ben felnevelkedett muzsikus nevével. A rendkívül fülbemászó, bájos instrumentális darab, a Going Home, amelynek hangzását még különlegesebbé tette az amerikai jazzmuzsikus, Michael Brecker szaxofonja.

A Going Home nemcsak a zenerajongók, hanem a foci szerelmesei – különösen a Newcastle United helyi csapata körében is nagyon népszerű, mert minden helyben játszott meccsük előtt felcsendül. És persze ne feledjük, hogy az évek során a Dire Straits és Mark Knopfler-koncertek gyönyörű búcsújaként is sokszor hallgathattuk.

A Going Home – miután 1983 márciusában megjelent Angliában, szerény sikereket ért el annak ellenére, hogy a nagylemezen ott szerepelt akusztikus változata, a Wild Theme. És valóban, a téma végigvonul az egész hanganyagon - The Ceilidh and The Northern Lights és a Smooching szerzeményeken. Vendég-előadóként Gerry Rafferty énekel a The Way It Always Starts című műben.

A Forsyth-rendezte film forgatókönyvét David Puttnam írta. A BAFTA-díjas film főszereplői Burt Lancaster, Peter Riegert, Denis Lawson és Fulton Mackay voltak. A történet jeleneteit Aberdeenshire, valamint a nyugat-skóciai Morar és Aisaig homokos partjain vették fel.

A film képeit nézve Knopfler tökéletesen megragadta a hozzájuk pontosan illeszkedő kísérő darabok hangulatát, érzéseit – így a zene önmagában hallgatva is teljesen magával ragadja hallgatóit, szemük elé varázsolva a gyönyörű skót tájakat, az ott élő emberek mindennapjait. Már itt érezhető volt, hogy Knopfler komolyabban beleássa magát a kelta és skót népzene forrásaiba – és ez kutatás még nem ért véget – igaz, az ezzel kapcsolatos teendőket a gitáros sikeresen abszolválta.

A Local Hero – egyes kritikusok szerint – akár a Dire Straits-album is lehetett volna, mert a felvételeken Knopfler mellett John Illsley, Hal Lindes, Alan Clark,  és a dobos, Terry Williams zenélt.

Ez áll hozzám a legközelebb

Az  időszakban a gitáros többször is úgy nyilatkozott, hogy bár sosem írt musicalt, vállalta a felkérést, hogy új szerzeményekkel egészítse ki az eredeti anyagot:

Mindenki tudja, hogy nagyszerű film – megtiszteltetésnek vettem és örültem, hogy részt vehettem az elkészítésében. Az eddigi filmes projektjeim közül ez áll hozzám a legközelebb – nagyon szeretem. Azonban a musical-változathoz olyan zenei anyagot kellett készítenünk, ami önmagában is megállta a helyét a színpadon, hogy a nézők ne csak a film másolatát lássák benne.

Miután a színpadi bemutató 2019-ben Edinburgh-ben lezajlott, a The Times rövid, de pozitív kritikát írt az előadásról: a kelta népzene és a blues mágikus keveréke, elbűvölő történet Knopfler megújult inspirációival.

forrás:

https://www.udiscovermusic.com/stories/mark-knopfler-local-hero-album/ 

Komor történések New Yorkban - A szakítás

A fenti cím alapján néhányan arra gondolhatnak, hogy ismét Mark Knopfler és Holly Vincent románcának nem túl boldog befejezése lesz a téma, de nem – egy sokkal fájdalmasabb történésről lesz szó, ami a ’70-es évek végére a feloszlás szélére sodorta az egyre nagyobb sikereket elérő zenekart. Ekkorra már teljesen világossá vált, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában, és mivel a Knopfler-testvérek egyike sem volt hajlandó engedményeket tenni egymásnak, a következményeket is pontosan lehetett tudni. Ezt a nehéz időszakot John Illsley sem hagyhatta ki a visszaemlékezéseiből, hiszen a munkakapcsolaton túl is szoros barátságot ápolt a testvérekkel.

Ezt a fejezetet nehéz lesz megírnom, így óvatosnak kell lennem. Két testvér marakodása senki másra nem tartozik, csak rájuk. De elkerülhetetlenül a zenekar problémájává is vált. Mindkettőjük nagy barátjaként fájdalmas volt ezt végignézni és kezelni. Mindkettőjükkel barátok maradtam, egyikükkel jobban, mint a másikkal, részben azért, mert egy utcányira lakom tőle, és valószínűleg ő lett a legjobb az évek során a magam köré gyűjtött barátok közül. De mindannyian testvérek vagyunk valahol, afféle testvérek, egy zenekar szűk, néha klausztrofóbiás, családjellegű egységében. A széthullás fájdalmát mindenki érzi, mindenki osztozik benne, és ez nem múlik el. New Yorkban nem voltak győztesek. Miután megszólalt az utolsó menet csengője, és a küzdelem véget ért, ahogy annak véget kellett érnie, csak fájdalmas szomorúság, üresség maradt.

Azt mondom, hogy nem voltak győztesek, de ami a zenekart illeti - és ez egy elég nagy "de" - a vihar friss levegőt, kék eget, egy jobb, másfajta ürességet hagyott maga után. S most itt egy kicsit megállva, a hivatásunk folytatása szempontjából is pozitív fejlemény volt. Súrlódásoktól mentesen, súlyos feszültségektől megszabadulva, boldogabb egységként haladtunk előre, mert véget vetettünk egy olyan kellemetlenségnek, amely aláásta a fejlődésünket. Mark írt egy csomó nagyszerű dalt, és erősen érezhető volt, hogy valami nagyon különlegeset készülünk létrehozni. A kreativitásunk csúcspontján voltunk, és az új lemez elkészítésének határideje ott lebegett a fejünk fölött. A nyomás így is nagy volt. Talán ennek a tudatalatti jelenléte váltotta ki a szakítást, a tudat, hogy a következő album és turné eltörpül az előző kettő mellett; újabb egyévnyi turnézás, egy újabb év távol az otthonunktól, még nagyobb médiafigyelem, nagyobb tömegek, még nagyobb nyomás.

Ki tudja - talán Dave feláldozta magát a nagyobb ügyért anélkül, hogy tudta volna, ezt teszi? Határozottan volt egyfajta előre elrendelt sorsszerűség abban, ami történt, és bizonyos értelemben Dave valószínűleg a saját kardjába dőlt. Mivel a büszkesége forgott kockán, ami szintén nyomasztotta, ez volt az egyetlen módja, hogy ezt tegye. Egy gyors kézfogás, némi jókívánságcsere, és egy taxi a repülőtérre, bizonyos értelemben rosszabb lett volna. Dave nem állhatott volna fel csak úgy, és nem mondhatta volna: „Srácok, semmiben sem vagyok biztos.  Visszamegyek Londonba, egy kicsit lazítok és az egészet átgondolom”, és aztán lazán elslisszol. Ahhoz, hogy a tettet véghezvigyük, drámainak és látványosnak kellett lennie. Kétségtelen, hogy a siker okozta stressz és a turnézás okozta kimerültség sokkal jobban megviselte őt, mint minket. Néhányan szeretik, néhányan tűrik, sokan ki nem állhatják. Dave egyszerre szerette és gyűlölte.

Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha valaki kerüli a felhajtást meg a rivaldafényt. Mindannyian más és más személyiségűek vagyunk, egyik karakter sem jobb a másiknál; egyeseknek jobban fekszik a középpont, másoknak az árnyék. A probléma az volt, hogy a Dire Straits mostanra nagyon sikeres lett, így még nagyobb volt a nyilvánosság, a figyelem és a nyomás. Talán túlzás olyan kijelentést tennem, de talán részben arról is szó lehetett, hogy az egyik testvér a másik árnyékában élt. 

Könnyű megérteni, milyen nehéz lehetett a tehetséges muzsikus Dave-nek, hogy nyilvánosan és zeneileg is egy nagyszerű dalszerző-gitáros másodhegedűsének kellett lennie. De másrészt, mit tehetett volna Mark? Beleadni apait-anyait, hogy az öccse jól érezze magát? Persze, hogy nem. A shakespeare-i tragédiák alapanyaga is mindig ez volt: két egymást kizáró különleges jóság – vagy legalábbis két egymást kizáró kivételes álláspont – összeütközése, amelynek nem lehetett más a vége, mint szenvedés; két testvér, akik szerették és csodálták egymást, de a körülmények egymás ellen fordították őket. És ebből született meg ez a sötét new york-i történet (...)

Júniusban érkeztünk két hónapra, és hogy megspóroljuk a szállodai számlákat, apartmanokat béreltünk egy Central Parkra néző háztömbben. Nem csak Bronx volt veszélyes, egész New York annak számított akkoriban, és ezt az állapotot a kilencvenes években egy tömeges rendvédelmi kampánynak kellett megszüntetnie, miután a kokain-járvány miatt még jobban megugrott a bűnözés. Napnyugtát követően a Central Park az általa mutatott gazdagság ellenére sem volt sokkal biztonságosabb, mint a Hell's Kitchen. Gyilkosságok és erőszakos cselekmények történtek a parkban, amíg ott voltunk, alig néhány száz méterre onnan, ahol sétáltunk vagy aludtunk. Reggel a stúdióba menni olyan volt, mintha egy Starsky & Hutch vagy egy Kojak epizód forgatásán sétáltunk volna keresztül. Csavargók álldogáltak a bejáratoknál, lepusztult bérházak mocskos ablakaiban csupasz villanykörték lógtak, bandák gyülekeztek az elkerített, zárt kosárlabdapályákon, és szirénák bömböltek a nap 24 órájában (...)

A Power Station, amelyet azért hívtak így, mert valószínűleg régebben is ez volt a neve, egy viszonylag új hangstúdió volt, amely a nyugati 53. utcán, a 9. és a 10. sugárút között, Manhattan belvárosának Hell's Kitchen néven ismert negyedében található. Gyönyörűen felújították, a falakat faburkolat fedte, minden helyiségében nagy kanapékat állítottak be, és ez valóban nagyon távol állt a Whood Wharf-tól, de a két környék történelmi múltja is hasonló – mindkettő lent van a vízparton – volt. A Hell's Kitchen évtizedeken át szegény ír bevándorlók ezreinek adott otthont, akiket a Hudson folyó kikötőinek rakpartjai és dokkjai által kínált munka vonzott, ahogyan egykor a deptfordiak is a Temzén találtak munkát. Otthon éreztük magunkat a Power Station-ben, amely még szinte félig kész állapotban volt. A Woolf's nevű étteremben elfogyasztott hatalmas reggeli után minden reggel megtettük odáig a húszperces sétát, de mindig taxival mentünk vissza, vagy négy-öt fős csoportokban gyalogoltunk.

Az albumon (Making Movies) mindössze hét dal szerepelt volna, és ezek közül csak egy – a "Solid Rock" – volt rövidebb négy percnél. Nem volt meglepő, hogy a legkedveltebb szerzemények a "Romeo and Juliet" és a "Tunnel of Love" lettek. Gyönyörűen kidolgozott művek, dalszerzés a javából. Sosem untam meg játszani őket, még ma, negyven év elteltével, szólókarrierem során sem. Talán a "Hand in Hand" mára már nem annyira ismert és nem annyira játszott, de mégis megérdemli helyét az első polcon, a "Solid Rock"-ot pedig nagyszerű élőben előadni.

A "Les Boys" című szám egyfajta excentrikus rendellenesség, egy könnyed komikus dal, amelyet egy eredetileg birminghami meleg kabaré előadás ihletett. Az előadást egy koncert után késő este a müncheni szállodánk bárjában láttuk. A hetvenes évek végén az Egyesült Királyságban a meleg birminghami kabarék nem tartoztak a kocsmai vagy szállodai szórakoztatás alapfelszereltségéhez, így ezek a srácok Németországba mentek munkát keresni, ahol sokkal elfogadóbbak voltak irányukban. A bárban ülő tucatnyi köpcös, középkorú német vezetőnek és néhány kurvának nem, de nekünk bizarr és nagyon mulatságos volt figyelni, ahogy beszéltek és énekeltek a súlyos közép-angliai akcentusukkal. Előadásuk után csatlakoztak hozzánk, és rendkívül szórakoztató volt a társaságuk. 

A "Les Boys" könnyed komédiája bizonyosan nem a megfelelő hangsáv volt a stúdióban a felvételek első heteiben kialakult hangulathoz. Dave egyre növekvő elégedetlensége megmutatkozott testbeszédében, a mormolt panaszaiban és abban, hogy nem volt hajlandó megtenni, amit kértek tőle. Ez nagyon is negatív, feszült légkört teremtett. Hihetetlen, izgalmas energiák rejlettek a lemez készítésében, de a feszültség felemésztette mindezt. Mint régi barátommal, megpróbáltam nyíltan, őszintén és együttérzően beszélni vele a hangulatáról. (Hála Istennek, a menedzserünk, Ed Bicknell nem volt túl sokat a közelben. Az ő tanácsai Dave-nek nagyon rövidek és lényegre törőek lettek volna!)  

Nem így kellett volna lennie – mondta Dave, a siker nagyságára és az ezzel járó összes nyomásra gondolva.

Erre én csak annyit tudtam mondani:

Hát, pedig ez így alakult! Ez van, úgyhogy csak bele kell törődnünk. Nem tudjuk meg nem történtté tenni. Nem tudjuk visszaforgatni az idő kerekét, és nem mehetünk vissza a Hope and Anchorhoz.

De nem volt boldog ember. Csak egyféleképpen lehetett vége – és ez nem a zenekar feloszlását, vagy a kocsmákban történő zenéléshez való visszatérést és a deptfordi nyugodt életet jelentette. Markkal nem sokat beszélgettek, és a nyílt vita elkerülése érdekében egyszerűbb volt, ha a producer, Jimmy Iovine mondta meg neki, hogy mit tegyen, én pedig bátorítottam. Nem egyetlen esemény volt az, ami a szakításhoz vezetett. Már legalább egy éve húzódott az ügy.

Mark nagyon is a zenekar vezetője volt, és jogosan, így Dave-nek, a fiatalabbik testvérnek ezt nehéz volt megélnie. Ezt megértettem, de a harag és a rosszkedv mindnyájunkat magával rántott, és egy nap a stúdióban csúcsosodott ki ez az egész. Volt egy elég egyszerű gitárszólam, amit Dave-nek kellett játszania a "Romeo and Juliet"-ben, és amikor bejött a stúdióba, miután nem dolgozott rajta, Jimmy, mint producer, elég élesen közölte vele, hogy menjen el, tanulja meg, és másnap már  fel is vesszük. A vita akkor robbant ki, amikor Dave másnap visszajött, de még mindig nem csinálta meg, amire kérték. Mindannyian kifakadtunk:  

Gyerünk Dave, haladnunk kéne!

Ezt viccelődve mondtuk neki, de volt benne némi türelmetlenség és bosszúság is, hiszen három ember erőfeszítéseit hátráltatta, mert ő nem tette a dolgát, mint a többiek. Mindannyian fáradtak voltunk és egy kicsit morcosak.

Mark egész idő alatt tartotta a száját, de egyre frusztráltabb volt – több forgott kockán, mint a lemezfelvétel. Ők egy család voltak, ugyanazzal a szerető anyával és apával, és egy szakítás mindnyájuk számára kétségbeesést okozna. De most mégis durván ráförmedt és elég hevesen kritizálta Dave-et. Elég nagy égiháború volt, és végül Dave visszament a lakásba, hogy a barátnőjével, Chrisszel legyen. Visszatérve a stúdióba, mindannyian egyetértettünk abban, hogy a helyzet tarthatatlanná vált, és ultimátumot kell adnunk Dave-nek – én pedig önként jelentkeztem erre, és elindultam a Central Parkba. Nem kiabált. Csak nagyon szomorú volt. Ültünk és beszélgettünk. Kipakolt, elmondta, milyen nehéz neki, és elismerte, hogy a démonai mindannyiunk démonaivá váltak. Azt mondtam: 

Kétféleképpen lehet ezt megoldani. Visszajössz a stúdióba, elásod a csatabárdot Markkal, és továbblépünk – vagy hazautazol... 

Dave azt felelte: Akkor hazamegyek.

Ahogy visszasétáltam a stúdióba, a düh, amit addig éreztem, mélységes csüggedéssé változott. Dave a barátom volt, és az ő barátsága indított el erre az izgalmas zenei utazásra. Ami még ennél is fontosabb, Mark testvére volt, és kizárt, hogy a veszekedésüket egy korsó sör mellett elsimítsam Londonban. 

Dave hazamegy – mondtam, miközben beléptem a vezérlőterembe. 

A hírt üres arcok fogadták, és körülbelül tíz percig csendben forgolódtunk a stúdióban.

Aztán Jimmy azt mondta: 

Jól van, folytassuk!

Mi pedig felvettük a hangszereinket, és visszamentünk dolgozni. Azt a néhány apró megnyilvánulást, amit Dave tett a felvételhez, levettük, és Mark újra rögzítette őket. Sid McGinnis-t, egy nagyon tapasztalt session zenészt, aki számos top zenekarral és előadóval dolgozott már együtt, Jimmy szervezte be. Őszintén szólva nyomasztólag hatott ránk, de elkerülhetetlen volt, ahogyan a dolgok alakultak, viszont szakmai szempontból, utána nagy megkönnyebbülés volt a stúdióban. Mark nagyon zárkózott ember, és biztos vagyok benne, hogy nagyon nehezen tudta feldolgozni a történteket. Tudtuk, békén kell őt hagynunk, hogy ezt megtehesse. Tökéletesen profi, és mindannyian visszatértünk a zenéhez, az egyetlen elterelő hadművelethez.

Egy nagyszerű lemez valamiféle vigaszt jelentett, de az érzelmi ára magas volt. Örök dicsőségére legyen mondva, Dave egy kis kihagyás után újra belevetette magát a muzsikálásba, és keményen dolgozott, mint billentyűs, és mint gitáros. Már akkor is jól játszott, lassan kiváló zenésszé vált, és 1983-ban elkészítette első szólóalbumát, amelyen nekem is volt szerencsém játszani. Azóta két-három évente ad ki egy-egy albumot, és világszerte turnézik. A Straits-hez hasonlóan ő egész jól befutott Németországban. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, de soha nem említjük a „háborút”!

(Forrás: John Illsley: My Life in Dire Straits – Penguin Books, London, 2021)

 

Ismét egy szülinap - 77 éves lett a Dire Straits dobosa

David Pick Withers 1948. április 4-én született az angliai Leicesterben. Nevét a Dire Straits tette világhírűvé, hiszen a zenekar eredeti dobosaként az első négy nagylemezen olyan dalokhoz szolgáltatta a ritmusokat, mint a Sultans of Swing, a Romeo and Juliet, vagy a Private Investigations.

Dobok mögé először a Boy’s Brigade nevezetű formációban ült, de ekkor még csak tanulta a szakmát, dobleckéket vett zenekar mesterétől, Barry Bondtól, aki civilként a helyi kerékpárbolt tulajdonosa volt. Withers hálás tanítvány volt, mert 17 évesen már jóval idősebbeket megszégyenítő módon püfölte a bőröket, ekkor csatlakozott a The Berkeley Squares nevű zenekarhoz, akikkel egy németországi turnén is részt vett.

Hat hónappal később visszatért Angliába, és úgy döntött, hogy zenei karrierjének fejlődése érdekében zenekart vált, így került a The Primitives nevű bandába, akik főként Olaszországban értek el komolyabb sikereket. 

Pick 1969-ben visszatért Londonba, s egyéb lehetőség híján a The Doc Thomas Group formációban zenélt egy rövid ideig, akikkel még az olaszországi útján haverkodott össze (ő még Mott The Hoople-nek ismerte őket) – de itt sem találta a helyét, folyton meghallgatásokra járt és Melody Maker hirdetéseit bújta. Így került a progresszív rockot játszó Spring zenekarhoz, akik eredetileg egy buli erejéig szerették volna igénybe venni. A koncert után a felek kölcsönösen elégedettek voltak egymással, így az RCA lemezcég vele is szerződést kötött arra az egyetlen lemezre, amelyet a gyűjtők és fanok ma is vigyázva őriznek – a banda nevét viselő album 1971-ben jelent meg, a felvételek a legendás Rockfield Studios-ban készültek, Monmouth-ban. 

Maga Withers is elismerően nyilatkozott a lemezről, több interjúban elmondta, máig büszke, hogy ezzel a bandával dolgozhatott. Ezzel kapcsolatban egy anekdotát is megosztott: amikor a Dire Straits az első amerikai turnéján vett részt, egy fiatal fiú lépett az öltözőjükbe - kezében a Spring-lemezzel, majd közölte, hogy őt a Dire Straits egyáltalán nem érdekli, csak Picktől szeretne egy autogramot kérni!

A Rockfield Studios a lehetőségek tárháza volt, mert a fiatal dobosnak olyan művészekkel volt alkalma találkozni, mint Michael Chapman, Andy Fairweather-Lowe, Nick Lowe, Del Shannon, The Shortwave Band, Dave Edmunds, Ian Anderson, Bob Dylan -, illetve itt hallotta először a Brewer’s Droop bandát, akikhez később Mark Knopfler is csatlakozott.

Pick szívesen emlékszik vissza erre az időszakra, ekkor érett komolyabbá zenei tudása, több időt fordított a napi próbákra, ami rendszert is vitt az életébe. Egy rövid turné erejéig beugrott a Brinsley Schwarz nevű együttesbe, amely főleg kocsmazenekarként működött, majd a neves walesi gitáros, Dave Edmunds zenekarát kísérte egy rövidebb angliai körútra, ahol az előzenekar a Dr. Feelgood volt.

Ismételten Londonba költözve Pick aktívan kapcsolódott be a rock-folk-életbe, Bert Jansch, Ralph McTell és a Magna Carta lemezein dolgozott, majd egy kis időre Rab Noakes-szel együtt segítette ki a Lindisfarne-t.

Közvetlen a Mark Knopflerrel való találkozása előtt Pick Charlie Dore Back Pocket nevű zenekarával lépett fel azokon a helyeken, ahová később a Dire Straitsszel visszatért.

A többi pedig már történelem, amit mindenki jól ismer: a Dire Straits a világ egyik legnagyobb rock-zenekara lett, Withers alapító tagként hat évig volt a tagja, négy stúdióalbumon dobolt, illetve a Live at The BBC felvételein szerepelt, valamint a Money For Nothing című válogatásalbumon található dalokon.

De meg kell említenünk még Bob Dylan Slow Train Coming című, 1979-ben készül lemezét is, amelyen Pick és Mark Knopfler olyan remek zenészekkel dolgozott együtt, mint Barry Becket, Tim Drummond. A produceri munkálatokat Jerry Wexler, az Atlantic Records alapítója látta el. Dylan ezen albuma ma is rocktörténeti kuriózumnak számít, nemcsak a mondanivalója, de a rajta muzsikáló zenészek miatt is.

Pick Withers Dire Straits-lemezei:

Dire Straits (1978), Communiqué (1979), Making Movies (1980), Love Over Gold (1982). Stílusáról, amely Knopfler gitárjátékával együtt oly jellegzetessé tette a Dire Straits-hangzást, a Nemzetközi Zenészmagazin 1980 decemberi számában így írtak:

Pick Withers   (fotó: Nick Lauro)

„A Water of Love című Dire Straits-dal finom hangulatát Pick Withers mesterien ébreszti fel, ahogy az ütemet a kikapcsolt kisdobról áthelyezi a lábcinre, mialatt a tamok alapritmusát végig tartja – majd a kórusvokál alatt újból a lábcin kap nagyobb hangsúlyt – mely által az egész dalt átitatja egyfajta sodródó, örvénylő hatás.”

A Dire Straits-korszak után Pick számos nagyszerű zenésszel dolgozott együtt, mint például Gerry Rafferty, Joan Baez, Robert Plant, Phil Carmen, a The Blues Band (Paul Jones), Dennis LeCorriere, Dave Kelly Band, Gary Fletcher Band és még sorolhatnánk.

forrás:
https://direstraitsblog.com/blog/the-story-for-the-drummer-of-dire-straits-pick-withers/?fbclid=IwAR2VkikdZ_Y0WQkmoJNc3fVdYjsc-O2MyI_Sm7oqy9TOE26rM1ACVBOx_AU