Hóviharos koncert némi nézeteltéréssel

Részletek John Illsley: My life in Dire Straits című 2021. novemberében megjelent könyvéből – a zenekar  1979. február 18-i brémai fellépésének viszontagságairól 

Azon a kemény télen, amely az 1963-as nagy fagy óta a leghidegebb volt, Németországot vastag hólepel borította, és a hó sűrűn hullott, amikor északra készültünk az utolsó fellépésünkre, az iparváros Bréma folyami kikötőjébe. Kölnben azzal szembesültünk, hogy Németországban emberemlékezet óta a legsúlyosabb hóvihar tombolt, így sok utat lezártak, köztük néhány főútvonalat is.

Úgy tűnt, hogy a koncert elmarad, de mi elhatároztuk, hogy játszani fogunk, mert nem akartunk csalódást okozni annak a két és fél ezer rajongónak, akik jegyet váltottak. Hatalmas közönséget jelentett számunkra. Úgy tűnt, hogy a vonatok még közlekedtek – hóekékkel voltak felszerelve –, ezért úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk eljutni a helyszínre, és az egész zenekar segített Pete Murdoch-nak, Chas Herington-nak és Pete Granger-nek, a hangmérnöknek felpakolni a felszerelést a vasúti kocsikba. Amikor megérkeztünk Brémába, az állomás előtt olyan vastagon állt a hó, hogy a parkoló autókból semmit sem lehetett látni, és mivel az utak járhatatlanok voltak, a kihalt utcákon keresztül gyalog mentünk a szállodába.

A Stadthalle igazgatója, aki megdöbbenve és ugyanakkor örömmel tapasztalta, hogy egyáltalán megpróbáltunk eljönni, a helyi rádióban adott ki egy közleményt, hogy a koncertet megtartják. A helyszín nagy volt, és eredetileg úgy tervezték, hogy a hátsó részét majd egy függönnyel leválasztják, de a jegyek folyamatosan fogytak, és amikor odaértünk, már ötezer fős teltház várt minket.

A "Down To The Waterline"-nal kezdtünk, és rögtön észrevettük, hogy Dave játszik, de a gitárjából nem jött hang. Láttam, hogy Pete Murdoch felkúszott a színpadra, és feljebb kapcsolta az erősítőjét. A dal végén láttam, hogy Dave az erősítő gombjaival babrál, de amikor a "Six Blade Knife" következett, megint nem lehetett hallani Dave-et. Ránéztem és némi homlokráncolással kíváncsiskodva tátogtam felé: "Mi a probléma?" Bármi is volt, úgy tűnt, hogy megoldódott, de a műsor vége felé újabb kavarodás történt, amikor belekezdtünk a "Where Do You Think You're Going?" című dalba, ami egyre gyorsul és erősödik. De ahogy vége felé értünk, úgy éreztem, hogy lelassul, akár egy nagy sebességű vonat, ami az állomáshoz közeledik. A dobos kontrollálja a sebességet, de amikor Markkal visszanéztünk rá, Pick a másik irányba bámult. A dal természetellenesen lassú tempóban hömpölygött a végére, és amikor Markkal újra Pick felé fordultunk, és arckifejezésünkkel érdeklődtünk, hogy mi a fenét csinál, ő nem vett rólunk tudomást, és a saját tempójában folytatta.

Mindezek után nagyon feszült volt a hangulat az öltözőben. Minden együttesben akadnak súrlódások és viták. Ez elkerülhetetlen egy ötletgazdag vállalkozásban, különösen az élő fellépések nyomása alatt, amikor estéről estére próbáljuk meg jól csinálni. A nézetkülönbség és a vita egészséges bizonyos határokon belül, de attól függ, hogy mi az oka a feszültségnek. Egyenesen belevágtunk egy eléggé heves utójátékba, amit Pick úgy reagált le, hogy fogalma sincs, miről beszélünk, ő jól érezte a ritmust és ennek megfelelően játszotta. Aztán bejött Pete Granger, a vezető hangmérnök, aki teljesen berágott Dave-re. A rossz hangzás rossz fényt vetett rá, ezért valószínűleg joggal aggódott, hogy azt hittük, valahogy ő szúrta el. Volt egy kis balhé, Dave azt állította, hogy nem tetszik neki az erősítőből érkező hang, mire Pete azt mondta:

-       Honnan tudod? Kurvára nem hallottad, így nem tudhatod, hogyan szólt!!

Pete elég közvetlen tudott lenni. Hamarosan elfelejtettük – vagy legalábbis jegeltük – és a mély havon keresztül visszasétáltunk a szállodába, mert közel és távol se autó, se taxi nem volt, megittunk néhány sört, és összepakoltuk a csomagjainkat, készen arra, hogy reggel hazainduljunk. Bréma hatalmas előrelépés volt a zenekar számára, a fejlődésünk meghatározó pillanata, ötezer ember előtt játszani, akik mindannyian megküzdöttek a súlyos hóviharral, hogy eljöjjenek és megnézzenek minket.

A média is nagy érdeklődést mutatott irántunk, aminek nagy része elkerülhetetlenül Mark felé fordult. Az autogramvadászokat illetően is itt szereztük első tapasztalatainkat. Itt-ott már aláírtunk néhányat, de Brémában egy egész farkasfalka vett körül bennünket, akik tollakat és jegyzettömböket szorongattak, majd az orrunk alá nyomták őket. Az autogramvadászat, mint később kiderült, Németországban afféle nemzeti sport volt, így közel sem volt olyan fárasztó, mint amilyennek abban a pillanatban éreztük volna. Még ma, negyven év elteltével is hetente körülbelül egy tucat autogramkérő küldeményt kapok postán, és ezek közül néhányon általában német bélyegző van.

A hóviharhoz hasonlóan ez a hatalmas népszerűség-növekedés is a semmiből jött, és egyfajta sokk volt számunkra. Azzal szembesültünk, hogy a siker kaotikus örvényébe léptünk. A nyomás fokozódott, de bár még csak most kezdődött,  egyértelműen érezhető volt. Azzal, hogy Pick lelassította a tempót, talán ezzel azt üzente, hogy némi kontrollt akar, némi befolyást akar gyakorolni. Bréma megmutatta, hogy mindnyájunknak azonos oldalon kell állnunk, mondhatni, ugyanarról a lapról kell énekelnünk, különben az előadás zátonyra fut. Ami Dave-et illeti, nem lehetett tudni, hogy mit játszik. Furcsa volt. Egy hatalmas koncert közepén kikapcsolni a saját hangját, nagyon furcsa dolog volt, és az, hogy így kiiktatta magát, mindnyájunkra visszahatott.

Visszatérve Londonba az Államokba történő utazás előkészítése túlságosan lefoglalt minket ahhoz, hogy tovább gondolkodjunk rajta, de Bréma volt a vészcsengő. Onnantól kezdve minden másképp alakult. Az ötezer fős közönség zajos lármájában tisztán és érthetően hangzott el egy kérdés: most, hogy sikereket értünk el, megvan-e bennünk az akarat és az összetartás ahhoz, hogy mindezt kezelni tudjuk? Ez hamarosan kiderült. Az Államok volt a következő napirendi pontunk, amit már mind nagyon vártunk. Mind a "Sultans", mind a bemutatkozó album komoly sikereket ért el ott is.

(forrás: John Illsley: My life in Dire Straits - Penguin Books - London, 2021)