Hátországok mindenhol vannak

Interjú David Knopflerrel a „Heartlands” 2020-as turnéja kapcsán - 1. rész

2020 januárjában Dirk Ballarin készített egy elég terjedelmes interjút a gitárossal, amelynek fő csapásvonala a „Heartlands” idei európai turnéja, de szó esett új lemezekről, zenei üzletről és Jimi Hendrixről is. Természetesen kérdezték a múltról is: a Dire Straits megalapításáról, a kilépésről, a Rock & Roll Hall of Fame-ről.

A 2017-es turnéja befejeztével idén márciusban lép újra színpadra. Elmondaná, mi történt Önnel az elmúlt három évben, mik a legfontosabb események?

Úgy éreztem, hogy sokkal több időt kell fordítanom a dalszerzésre – és ez néhány kompozíció vonatkozásában igencsak kifizetődő volt. Készítettem két új albumot, és a harmadik felvételei is folyamatban vannak – a „Heartlands” már megjelent, a „Last Train Leaving” hamarosan követi.

Egy közösségi oldal bejegyzésében azt olvastam, 2017-ben vissza akart vonulni …. most hogyan látja ezt?

Nem akartam nyugdíjazni magam, de mint az köztudott, közbejött a Brexit-cirkusz, ami 2016 óta egyre inkább megbonyolította az életet az Egyesült Királyságban. Attól tartottam, hogy ha a britek kilépnek az Unióból, akkor a turnék szervezése és lebonyolítása túlságosan nehézkes és problematikus vállalkozás lesz, ezért tartottam egy kis szünetet, hogy meglássam, mi fog történni. A nemzetközi vámútlevelekkel, a Visa-kártyákkal való rendkívül nehézkes papírmunka újbóli alkalmazása miatt a zenészek is fontolóra vették, hogy belevágjanak egy turnéba. Egy USA-beli  koncertsorozat előkészületeinek összköltsége kb. 1000 euro – ha ugyanezt nézzük az Egyesült Királyság/EU-s országok vonatkozásában, akkor ez mindenki számára többletköltséggel jár, kivéve persze az olyan nagy stadion-zenekarokat, mint  a The Who.

Új lemez:

2019 nyarán megjelent a 13. stúdióalbuma, a „Heartlands”. Mi adta az ötletet a lemez címéhez?

Némi kettősség van a dologban. Egyrészt egy belső, érzelmi tájképet jeleníti meg – az élet dolgait, a szív üzelmeit, érzéseit. És persze egy szó szerinti helyet is jelent – ami ott van Amerikában és Angliában is – s úgy hiszem, ilyen hely minden országban létezik. Közel öt évet töltöttem utazgatással Amerika közép-nyugati részén, ahol házam is volt – így néhány dal politikai, földrajzi vagy érzelmi szempontból is érinti ezt a témát … és ott van a lemez címét viselő szerzemény, amelyben összeszedetten, de mégis természetes módon jelenik meg az album mondanivalója.

Igaz, hogy a zenei anyag nagy részét otthonában rögzítette?

Valójában egy francia stúdióban kezdtem el a felvételeket a már megszokott zenésztársaimmal (Harry Bogdanovs, Pete Shaw, Martin Ditcham) – felvettünk néhány dalt, majd ezeket a felvételeket hazavittem a saját stúdiómba, hogy tovább dolgozzam rajtuk. Egyébként egy szerencsés véletlennek köszönhetően egy francia étteremben megismerkedhettünk egy ottani, nagyon híres harmonikással, akit közreműködésre kértünk fel egy dal erejéig. Nagylelkűen még pénzt sem akart érte elfogadni. Persze, a Brexit-őrület miatt most az emberek szabad mozgása, a munkavállalás – így a lemezkészítés is – nehézkesebbé válhat.

Ön azon művészek egyike, akik magánéletüket egészen őszintén jelenítik meg a dalszövegeikben – gondolok itt a „Waiting For The Call” című szerzeményre, ami egy nagyon személyes hangvételű dal. Nem tart attól, hogy ez túlságosan nyilvános?

Ha nem vállalunk kockázatot, nem tudjuk megragadni a pillanat varázsát. Anyám közelgő halála nagyon fájdalmas érzés volt, ugyanakkor egy régi barátom is épp akkor veszítette el az édesanyját – és az ezzel kapcsolatos érzéseim hangokba kívánkoztak. Ha a munkánk egy költő tisztességének, őszinteségének van alárendelve, az néha – ha úgy tetszik – kincsekkel is megjutalmazhat.  Olyan folyamat ez, amelyen minden művész keresztülmegy. A szövegeim talán valóban személyesek, de ha ez tényleg egy jó dal, együtt kell rezonálnia a hallgatókkal, az ő saját élettapasztalataikkal, érzéseikkel … Ez egyike azoknak a csodáknak, amik világra segítenek egy dalt, és amit mindenki egyénileg tapasztal meg.

És a koncerteken fogja játszani ezt a dalt?

Talán … ezt most még nem döntöttem el véglegesen. Hamarosan megjelenik a másik, a „Last Train Leaving” című lemez és így a rajta szereplő dalok közül is bekerül néhány a turné műsorába. Aztán a régebbi dalaim közül is beválogatok néhányat .. úgy vélem, nem mindig szerencsés, ha a közönséget csak az újdonságokkal próbáljuk szórakoztatni.

Olvastam, hogy a lemezeit egy ideje mindig ugyanazokkal a muzsikusokkal készíti: Martin Ditcham – dobok (Chris Rea, Tina Turner, Rolling Stones), Pete Shaw – basszusgitár (Chris Rea, Mary Black) …. Hogyan zajlottak a próbafelvételek?

Mindig nagyon hasznosan telt az idő. Olyan kaliberű zenészekkel együtt játszani, mint Harry Bogdanovs és Pete Shaw – a lélek számára is ajándék. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy nemcsak munkatársaim, hanem a barátaim is egyben, akikkel találkozni mindig nagy öröm.

Turné:

Lesz valami újdonsága, meglepetése a „Heartlands” 2020-as turnéjának?  Az új programban számíthat-e a közönség valami különlegességre?

Egy jól felépített előadáshoz a minél több összetevő változatos egyvelege szükséges. A túl sok lassú, balladisztikus dalokat nem kell erőltetni, de kell némi komolyság, ünnepélyesség is, ugyanakkor az öröm és a humor sem maradhat el – igazából a zenei hangulatok széles skálájának segítségével lehet előkészíteni egy jól lekerekített koncertet. A lényeg, hogy a közönség végig feldobott legyen, és ugyanilyen hangulatban is távozzon. Ha közülük sokan ott vannak egy újabb koncerten is, akkor a feladatot sikeresen teljesítettük.

És mennyire jelent izgalmakat a koncertezés az Ön számára?

Sosem éreztem a muzsikálást fárasztónak – akkor sem, ha stúdióban dolgoztam, és akkor sem, ha koncerteztem. Inkább mindkettő szórakoztató és ezen a téren szerencsésnek érezhetjük magunkat, mert csodálatos közönségünk van, amely igazán értékeli a dalainkat. Talán most mondhatom el magamról, hogy megkaptam azt, amit mindig is szerettem volna elérni.  Igaz, hogy nincsenek mögöttem zajos sikerek, de az elmúlt évtizedek során én is letettem valamit az asztalra. 67 évesen úgy érzem, hogy minden nap valami jót kell tennem, és minden koncertet ajándéknak tekintek – mert sosem tudhatom, hogy mikor jön el az utolsó fellépés ideje.

Zenei üzlet – ma:

Mit gondol a mai lemezpiacról?

Csak annyit tennék hozzá ehhez, hogy akik a jelenleg perifériára szorult, hagyományos muzsikálással foglalkoznak, egyre szűkebb keretek között kell mozogniuk. Talán a ’80-as években volt igazán könnyű a helyzet, mert simán megélhettünk a lemezeladásokból, ma már ennek kicsi lenne az esélye. Mostanság már egyre divatosabbak a video-streamek, és az egyéb digitális dolgok, de ezek jóval kevesebbet fizetnek, mint a cd-k. Személy szerint nem rajongok sem az mp3-fájlokért, sem olyan más médiumokért, amivel a szerzői jogokat szégyenteljesen megsértik. A ’80-as években egy zenész tisztes jövedelemhez jutott a hagyományosan megjelent lemezeiből – de ezek a dolgok már a múltba vesztek. 1994-ben írtam egy könyvet, (a Bluffers” Guide sorozat egyik kötete, a címe: “Bluff Your Way in the Rock Music Business) ami a rockzene üzleti aspektusait taglalja, de amit akkor megírtam, abból ma már semmi sem aktuális – az internet ugyanis mindent megváltoztatott.

fotó: Dirk Ballarin

forrás:

https://www.ballarin-music.com/artists/david-knopfler/interview-2020-english/?fbclid=IwAR0K_cQdRTdyQYDMk5o-iFuCXTEed19YugzFGrX5VisQ-mRqpGKd-SaUVeE