Slágergyár
Körülbelül
abban az időszakban, amikor Mark a „Love
Over Gold” munkálataival volt elfoglalva, egy másfajta feladat érkezett – a
„Local Hero” című film zenéje.
Az eladások szempontjából
valószínűleg ez volt a legsikeresebb lemezem, de mégis azt mondom, hogy egyik
filmzeném sem volt valami jó. Ez csak puszta üzlet – talán bérelniük kellett
volna valakit, aki jobban elvégezte volna ezt a megbízást. A filmzene-szerzés
számomra főleg azt jelenti, hogy egyik krízisből esem a másikba – abban
különbözik a dalszerzéstől, hogy nagyobb odafigyelést kíván – és ez nekem hiányzik.
A
selymes Stratocaster-dallamairól ismert Knopfler eljutott a „Brothers In Arms” legnagyobb sikeréhez, a torzított hangzású „Money For Nothing”-hoz, ami a védjegyévé
vált.
A Les Pault egy ún.
wah-pedállal használtam, egy adott pontra beállítva, ami ezt a hangzást
eredményezte. A társproducer és hangmérnök Neil
Dorfsman javasolta, hogy próbáljunk ki többféle effektet, és aztán ez a
hangzás egy bizonyos pozícióba állított pedálból érkezett. Kicsivel később már nem
emlékeztem, hogy is játszottam így – de aztán Guy Fletcher megemlítette, hogy az egyik pedált használtam. Akkor mindegyiket
végigpróbáltuk, de egyedül a wah-pedállal sikerült a lemezen is hallható
hangzást eltalálnunk.
A
gitáros-szerző Knopflernek producerként határozott elképzelései vannak, hogy a
muzsikusoknak miként kellene dolgozniuk a stúdióban.
Úgy vélem, hogy a
modern, csúcstechnikájú hangrögzítés igazából megfosztja a zenészeket attól a
joguktól, hogy ténylegesen együtt játszanak. Nagyon gyakran előfordul, hogy egy
lemez rögzítésénél tucatnyian közreműködnek, de mégsem találkoznak egymással … ezt
nem tartom jónak.
Amikor a többiekkel
együtt játszol, még a levegő is megváltozik – és ez nem is olyan régen volt, a
ma divatos multitrack-felvételek előtt. Ma már a zenészek ott ragadnak az
elkülönítőkben, egyedül játszanak – lehet, hogy ez a hangmérnököknek
kényelmesebb és könnyebb is, de én jobban szeretem a régebbi hangrögzítési
módszereket. Amikor ott találod magad egy profi lemezfelvétel kellős közepén,
tisztában vagy vele, hogy a hangmérnökök és a producerek munkája is nagyon
fontos, de mégis .. együtt zenélni a legjobb.
Ha van egy nagyon profin
felszerelt stúdiód, és egy remek zenekarod, rendkívül építő, ha minél több
mindent kipróbáltok, együttesen, összedolgozva rögzítitek az ötleteiteket úgy,
hogy közben senki nem játssza le a másikat a terepről. Ez a közös felvételi
munka mindenkit a tökéletes előadásra ösztönöz, és az időközben felmerülő hibák
korrigálására is elég idő jut. Tudom, hogy Dire Straits lemezek sem hiba nélkül
valók, de azok száma elenyésző. Most, utólag visszatekintve, szinte mindenben
találnék hibát!
Chet lucky
Amikor elkezdtük a közös
munkát Chet Atkinsszel a „Neck and
Neck” című lemezen, nagyon alacsony volt a költségvetésünk – visszautasítottam,
hogy fizessenek a lemezért, de végül megfeleztük a jogdíjakat. Az első
alkalommal számos gitáros érkezett a világ minden tájáról – talán én voltam az
egyetlen angol.
Ebben az időben már elég sok pénzt kerestem a zenéléssel és azt
is tudtam, hogy Chetnek nincs akkora anyagi forrása, hogy a sok próbafelvételt
finanszírozza. Boldog voltam, hogy engem kért fel erre a közös munkára– a lemez
anyagát két helyszínen, Nashville-ben, egy otthoni stúdióban és Londonban
rögzítettük –profi stúdióban viszont alig töltöttünk néhány napot.
A vele és másokkal való
együttműködés remek alkalom volt arra, hogy fejlesszem magam és minél többet
tapasztaljak – jó zenészektől csak tanulni lehet. Mindez maga után hozza a változás,
a változtatás lehetőségét is, amivel mindig éltem is – nem szeretek állandóan egy
helyben maradni. Úgy játszom, ahogy a szívem diktálja, nem akarok valaki más
lenni, és közben ráeszméltem arra is, hogy odakint egy egész világ játszik – de
ennek sem akarok része lenni, mert sosem lesz vége …
A bal a jobb, vagy a jobb?
Az a zenében sem utolsó,
ha valamin töröd a fejed – akár azért, hogy egy saját stílust alakíthass ki,
vagy csak azért, mert egyszerűen nem tudsz játszani megfelelően. Én balkezes
vagyok, de jobbkezesként játszom. Annak idején az iskolában két vagy három évig
próbáltak hegedűre tanítani – amit jobbkezesként használtam, ezért 15 éves
koromra szokásommá vált ily módon játszani, ami azzal az előnnyel járt hogy
később, a gitározásnál sem okozott gondot a balkezesség.
Ujjal és pengetővel is
játszottam, sokszor a kettő összemosódott, de aztán egyre inkább tapasztaltam,
hogy ujjal pengetni jobb, ritmusosabb, kényelmesebb és finomabb hangzást eredményez
- a pengető általában felerősíti a hangokat. Ez még jóval a Dire
Straits-korszak előtt történt és bár ismertem az ujjstílust, csak akkor jöttem
rá ennek a jelentőségére, amikor valami buliba hívtak zenélni a Turnpike
Lane-en. A kezembe nyomtak egy olcsó, akusztikus Gibson Dove utánzatot,
puhakönnyű húrozással – azóta tudom, hogy a pengető teljesen felesleges.
Amikor utazom, szinte
alig játszom – persze, a koncerteket leszámítva. Két turné között viszont
szükségesnek tartom a rendszeres gyakorlást – valójában egy jól kialakított
rutin kidolgozására törekszem. Néhány éve már elég sok időt töltök zenei szakkönyvek és kották tanulmányozásával is, hogy ha újból jön egy felkérés, közös munka,
filmzene vagy bármi egyéb, ne legyek felkészületlen.
Szólóban
Amikor egyedül dolgozom,
nem tudom előre megmondani, hogy az majd hogyan alakul. Úgy értem, hogy ha nem
lennék képes énekelni – a gitár mégsem pótolhatja azt - nálam a kettő együtt működik.
Lehet, hogy aki nem énekel, kicsit erősebben kezeli a hangszert, vagy egyéb
módon kompenzálja az ének hiányát, de én ilyenekről sosem gondolkodtam. Számos gitáros
és zenész rendelkezik óriási eszköztárral, lehetőségekkel – de én mégsem
nevezném őket csak zenészeknek – mert ez egy sokrétű fogalom, ami a zenélésen
kívül még sok egyéb dolgot magába foglal.
Van Morrison remek
énekhanggal megáldott művész – amely adottság nem ugyanaz a zongora vagy a
gitár esetén – de mégsem ez számít. Érti és átérzi a zene lényegét,
visszanyúlva egészen a blues és a kelta népzene gyökeréig. Tehetségét és
technikai tudását képes a nagy pillanatokban egyesíteni, amely szintén olyan
képesség, amit nem lehet zenei szakkönyvekből elsajátítani. A jól belőtt irány
mindig segít, de nem ez a lényeg …
Country-szerelem
Manapság a gyerekek
könnyen tanulnak átiratokból, meg mindenféle feldolgozásokból, de úgy vélem,
hogy a zenetanulás egyik legjobb módszere, ha minél több régi lemezt hallgatsz.
Segít, ha valami újat akarsz megtanulni, egy teljesen más érzelmi síkra kerülni.
B.B. King sem játszana úgy most, ha annak
idején nem hallotta volna [1]Lonnie Johnsont.
A Chet Atkinsszel való közös munka során hamar rájöttem, hogy nem
kell mindent ugyanúgy csinálnom, ahogyan ő – így plusz-energiákat sem kellett
ráfordítani. A közös zenélés óriási megtiszteltetés volt számomra, mert
sikerült ellopnom néhány dolgot, amit felhasználtam a későbbi munkáim során.
Erre a „When It Comes To You”-t említeném, amelyben van egy jellegzetes [2]frázis
(lick), amit egy hangpróba során mutatott meg. Nagyon megfogott és fel is
használtam az utolsó Dire Straits-lemezen. Chet azon kevés gitárosok egyike,
akinek a tarsolyában egy sor hasonló, kis szólam, dallamocska bújik meg. Aki
vele készít lemezt, szerencsésnek érezheti magát, mert az ilyen apróságokból is
sokat lehet tanulni.
Country-zenét mindig is
hallgattam, sokszor megfordultam Nashville-ben – ennek eredménye hallható is az
utolsó albumon. Elég sok felvételt készítettünk ott az évek során, amiből
összeállhat egy lemeznyi anyag. Mindig szerettem a bluest és a countryt - talán
nem véletlenül hallgattam nagyon sokat az „On Every Street” rögzítése idején is.
A country egyfajta felüdülést jelent a ma divatos, semmitmondó szarságok
között.
Mark
Knopfler valóban imádja hivatását és amikor újra visszatér a stúdióba – nem hagyja
ott a járt utat a járatlanért – egy másfajta feladat viszont mindig nagy kihívást
jelent.
Éppen most kezdtük el a
következő Dire Straits koncertlemez munkálatait – és őszintén szólva már nagyon
unalmasnak tartom … ugyanazokat a
dalokat hallgatjuk újra és újra, hogy kiválasszuk a legjobb előadásokat. Szomorú
– de alig várom, hogy valami mást csináljak.
forrás:
[1]
Alonzo „Lonnie” Johnson (1899-1970) – amerikai blues- és jazz-muzsikus, énekes,
gitáros-szerző , de hegedűn és zongorán
is mesterfokon játszott.
[2] Közbeiktatott
rövid zenei gondolat, szólam, ami akár egy egész dallam alapja is lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése