Annak ellenére, hogy a világ
egyik legjobb zenekarának a vezetője, Mark
Knopfler saját magát inkább alulteljesítőnek tartja. A Dire Straits egykori
gitárosa többek között erről is beszélt ebben az 1993-ban készült interjúban, de
persze szó esett dalszerzésről, koncertekről és a legendás Chet Atkinsszel való közös munkáról.
Emlékszem, ahogy egy
bárban ücsörögve hallgattam a „Telegraph Road”-ot - mondja Mark Knopfler – és közben arra gondoltam, hogy ez nem más, mint egy rakás, élettelen
hangok zaja.”
Egy
olyan rendkívül elismert és sikeres muzsikus, mint ő, joggal lehetne büszke
saját zenei teljesítményére, ennek ellenére neki teljesen más a véleménye –
ismerjük is az „On Every Street”
egyik sorából – „minden győzelem
keserédes ízű”.
Amint lement a dal,
rögtön utána következett Buddy Holly
„Rave On”-ja –
folytatja a visszaemlékezést -, ami teljesen
lesöpörte a „Telegraph Road”-ot, mint ahogy a gyomnövényt szokás kitépni a földből
- nos, ez lenne én muzsikám! A „Rave On” sokkal nagyszerűbb, sokkal jobb a maga
három hangszerével, a belőle áradó életörömmel. Nekem ez volt az igazi lecke,
és úgy vélem, hogy ez hallható is az utolsó Dire Straits-lemezen.”
A
zenekar szinte alig tért vissza Londonba az „On Every Street” világkörüli turnéjáról, Mark boldogan számol be
róla:
Sokkal jobban szervezett
volt, mint a „Brothers In Arms”-é. Elégséges szabadidőnk volt az utazások alatt
és úgy próbáltunk változtatni az előzőekhez képest, hogy az egyes helyszíneken
mindig más-más dalokat játszottunk. Ezt főként az európai közönség díjazta, ami
magasabb szintre emelte az előadások színvonalát. És persze, ahogy a turné
haladt előre, mi is egyre jobban játszottunk, de próbáltunk arra is figyelni,
hogy ne játsszuk túl magunkat.
A „Brothers In
Arms”-koncertek alatt a közönséggel együtt egyre nagyobb tereket töltöttünk be
és visszahallgatva őket úgy találtam, hogy sokszor estünk túlzásokba. Ezúttal
most figyeltünk erre és ez nem következett be. Viszont nem igazán tudom, hogy
tényleg varázsos estéket prezentáltunk-e a közönségnek vagy sem … mindenki maximálisan tette a dolgát, és
bizonyos daloknál talán túlszárnyaltuk saját magunkat … de ezt talán a
többiektől kellene megkérdezni …
Nem tudom, hogy az a
fajta, mindent felülmúló koncert gyakran megvalósulhat-e, de felteszem, hogy
megtörténhet – ha a fogólapon megtalálom a megfelelő irányt és az előcsalt
hangok még tetszenek is, akkor már rossz dolgok nem történhetnek …
A banda túl erős
A
színpadi sikereket egy zenekar számára soha nem a nagy gesztusok és a túltolt
látványelemek eredményezik; a Dire Straits-bulik alkalmával Mark inkább
preferálta a kevésbé látványos, de maximális zenei teljesítményt nyújtó
koncerteket.
Mindig arra kell
vigyáznod, hogy a dolgok ne csússzanak ki a kezedből, de ugyanakkor, ha minél
nagyobb közönség előtt kell játszanod, nem tudod elkerülni azt, hogy kicsivel
jobban megtervezd magad. Ez nem valami tantárgy, amit be kell magolni, de mégis
egy tanulási folyamat, ahogy a füstös kiskocsmákból eljutsz a stadionokat
megtöltő tömegig. Kölyökként a newcastle-i City Hall óriási nagy térnek tűnt,
most viszont ha ott vagyok, nem nagyobb, mint a menedzserem irodájának
előszobája.
Amikor egy
lemez anyaga letisztázott és rendben van, akkor ahhoz ragaszkodunk inkább, de azért általánosságban elmondható, hogy a koncerteken a dalok nagy része
kisebb-nagyobb mértékben változik .. ahogyan például a „Sultans” is …
A színpadon és a próbák
során, amikor mindannyian együtt vagyunk, a köztünk lévő kölcsönhatás egyre
intenzívebb. Újabb és újabb dolgokat találunk a másikban, amikből a dalok
hangzása szépen kiforr. Mindenki bedobja a közösbe a saját énjét, ötleteit,
érzéseit és aztán majd ezekből alakul ki - feltehetően egy jó - végeredmény. A
színpadon nincsen dirigens, vezető – időnként ugyan fel kell vennem a dobok
ritmusát, de máskor meg a ritmusszekciónak kell a gitárt követnie. Ezekre az
ellentétekre nagyon jó példák a „Heavy Fuels” és a „Two Young Lovers” – első
esetben a dobok diktálják az iramot, míg a másodiknál a gitárok határozzák meg
az ütemezést.
Ha számba veszem az
összes zenekart és zenészt, akikkel a pályám során játszottam – a korai
próbálkozásaimat és mások együtteseit is beleértve – a Dire Straits jelenlegi felállása
játszik a leghangosabban. Lehet, hogy ez
egy picit zavaró lehet, de ha megfelelően van kiválasztva a színpad magassága,
akkor az erősebb hangzás is valahogy kiegyenlítődik.
Terry Williams volt a
zenekar leghangosabban játszó dobosa – legalábbis én azt hittem, mert Chris Whitten most sokszor játszik úgy,
mintha sosem lenne holnap, ezért a koncerteken az ő helyét a színpad leghátsó
és legmagasabb részén alakítottuk ki.
Lehet persze füldugókkal
is kísérletezni – ha például billentyűsként ott állsz a lárma kellős közepén,
mögötted az átlagosnál jóval hangosabban játszó dobossal és ütőssel, közben három
gitáros rohangál előtted, akkor neked is kell egy külön szint, hogy hallhasd
saját magadat. Beletelt egy kis időbe, amíg ezt sikerült rendeznünk és mindenki
a helyére került. De ehhez kellett egy fantasztikus hangtechnikusi gárda, akik
csak ezzel foglalkoznak és némi hírnévre is szert tettek e téren – te csak a
problémát tálalod nekik és ők majd megoldják - ennek eredményeképpen nem
kellett minden nap hangpróbákkal és hangbeállásokkal bajlódnunk. Azért fontos
megemlítenem ezt, mert ha nem túl jó akusztikájú helyszínen játszottunk, akkor
ott mindig megvolt a soundcheck – de egyébként nem volt rá szükségünk még úgy
sem, hogy a kilencfős zenekar tagjai sokszor több hangszeren is játszottak: Paul Franklin háromféle steelgitáron, Chris White négyféle fúvóson és néha
ütősön, Phil Palmer és jómagam
tucatnyi gitáron – vagyis rengeteg cuccot kellett volna ellenőrizni, illetve
ezen kívül öt fő még énekelt is …
A technika ördöge
A fülmonitoron általában
mindig a lábcin ütemeire figyelek jobban, mert az egy kicsit hangosabb a normál
keverésnél, de így hamarabb fel tudom venni a ritmust. Próbáltam
megbizonyosodni róla, hogy ez a többieknél is így működik-e, különösen a pörgősebb
daloknál – ha ugyanis az összhang hiányzik, az eredmény élvezhetetlen. Danny Cummings személyében ütősünk is
volt, így a ritmusszekció fokozottabb jelenléte nagyobb odafigyelést kívánt.
A fülmonitorral vigyázni
kell, hogy nagyon ne mozdítsd el – mint már az előbb is említettem, ha nincs is
vezető, mégis hasznos átlátni a zenekar egészét, és ez a legjobb trükk arra,
hogy ne csak magadat, de a többieket is megfigyeld. Mindenkinél változó az
időtartam, amíg a saját monitorját beállítja minden egyes dalnál – és ennek számtalan
kombinációja létezik – a lényeg, hogy praktikus légy … Aztán, ha nem hallod
tökéletesen az összes háttérhangot, ne panaszkodj!
A színpadon a dalok
mindig megváltoznak, különösen a legelső alkalommal. Amikor megcsináltuk az
első Dire Straits-lemezt, szinte éjjel-nappal próbáltunk, hangszerekkel keltünk
és feküdtünk, egész napokat töltöttünk a stúdióban. A „Brothers In Arms” és az „On
Every Street” dalainak hangzása is teljesen
másként hatott, amikor először játszottuk élőben. Igazából nem gondolom, hogy a
Dire Straits lemezek mindegyike olyan jó. Az „On Every Street” sok szempontból a
legjobb közülük, mert nagyon sok anyagot rögzítettünk, és sokat próbáltunk
együtt és külön-külön. Arra is volt időnk, hogy minél jobban megismerjük a
dalokat, és sok variációt próbáltunk ki a végső hangzást illetően … viszont nem
szeretek olyan anyagokat hallgatni, amiket a múltban csináltam – ez
kényelmetlenül érint …
Habár
néhány kritikus szerint Knopfler játéka kimért és túl biztonságos – ez a
megállapítás nem releváns az olyan epikus dalok vonatkozásában, mint a „Private Investigations”, vagy az „élettelen hangok zaja” – a „Telegraph Road”.
Igen, tényleg szerettem kísérletezni
a dalok felépítésével, időtartamával – főként azokkal, amiket állandó jelleggel
játszottunk. De ma már biztosan nem tennék ilyesmit – nem akarok már túl hosszú
szerzeményeket. Jobban kedvelem az egyszerű, de alapos és egyértelmű zenét – kicsi
dalokat, ha úgy tetszik – de igazából még nem tudom, hogyan foglalkozom majd
ezzel …
A „Love Over Gold”
borítóján producerként is feltüntettek, ami szerintem nagyon tág definíció,
mert vannak olyan esetek, amikor maga a zenekar látja el ezeket a feladatokat,
de mégis más neve alatt fut a dolog. Minden attól függ, hogy ki a producer –
valaki ténylegesen irányítja a lemezfelvételi munkálatokat, más valaki csak a
papírmunkára összpontosít, vagy még arra sem. Szerintem a producer és művész
közötti együttműködést megfogalmazhatjuk úgy is, hogy a művész a szívét-lelkét,
míg a producer az eszét adja a közös munkához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése